Volt ebben minden, fájdalom, mélyrepülés, elkeseredés, kb. két hónap gyógytorna, apró sikerek, látványos javulás, sok-sok anyagi megszorítás, voltak önzetlen, segítő kezek, egy gyógyító közösség, egy kíméletes utazás, egy viharos, agresszív betegség, egy kozmikus összeveszés, barátok elveszítése, és volt benne halál...
Advent van. Néha hiszem, hogy meg tudok tisztulni saját gondolataimban, de most valahogy ez sem megy könnyen. Még egy adventi gyertyát sem gyújtottam meg adventkor. Inkább lefestettem...
 |
| Ez még a nem javított kiadás.... |
Ebben az évben egy hónapot sem voltam egészséges. Mi ennek az oka? Elfáradtam, vagy elfáradt a testem, vagy túl sokat vállaltam fel, hogy egyedül megoldom, hogy segítek, holott a saját problémáim is a nyakam fölé érnek? Minden bizonnyal sok múlik rajtam. Hármunk élet minősége, amit egyedül biztosítok, általában segítség nélkül. Ha dolgozom, repül az idő, s az elmúlt években másra nem is nagyon emlékszem, csak dolgoztam. Egy-egy nap volt, amit magamra tudtam fordítani, s ami a felszínen segített maradni emlékeivel, jó érzéseivel, a többi a szokásos gályamunka. Néha azért nem lazítottam, mert nem volt rá anyagi keret, néha azért, mert inkább dolgoztam, hogy másra legyen. Önfegyelmem akkor sem engedett lazítani, amikor megtehettem volna, mert féltem saját érzéseimtől, ami, ha elszabadulok, hogyan zaboláznám meg magam újra? Hogyan lehettem volna megint fegyelmezett és szigorú, ha megízlelem a költekezés, az utazgatás, a szabadság ízét, amit magamtól vontam el, hogy a megélhetésünk legyen biztosítva... Igazán mondom, az első lazítást két éve engedtem meg magamnak a születésnapomon, amikor elutaztam Pozsonyba egy napra. A másodikat ezen a nyáron, mikor Erdélybe mentünk az énekkarral négy napra. Annyira megszoktam már, hogy mérlegelek, hogy mit engedhetek meg magamnak, és mit nem, hogy mennyit ér egy koncert, egy előadás, egy bármi, hogy le tudok-e mondani róla, hogy megleszek-e nélküle, hogy már fel sem tűnik. Hetek, hónapok, évek teltek el, s azt sem tudom, mikor lazítottam, mikor szabadultam fel utoljára igazán? Mikor éreztem utoljára, hogy élek????
Mindennek nyomát hordozom a testemben. Az elcsavarodott gerincemben, a megmaradó négy sérvemben, a mára már normalizálódó tartásomban, a mindennap máshol fájó izületeimben, ahogyan térnek vissza az eredeti súlypontra, lassan normál terhelés alá stabilizálódnak. Minden itt van, olvasható a testemben, de ami a nagyobb károsodás, az a lelkemben történt. Megkeményedtem, és szigorú vagyok magammal és másokkal is. Ebből a szigorúságból kezdtem elengedni, amikor rájöttem, hogy sokba került ez nekem, konkrétan, az egészségembe, s remélem, még nem késő. Most még helyre tudom hozni azokat a károsodásokat, amiket a stressz, a koncentráltság, a lemondások okoztak bennem, hiszen alapvetően nem vagyok aszkéta, de már vetekedtem a meghatározáshoz illő kategóriával. Nem akarok állandóan lemondani, kimaradni, az ablakból hallgatni a zenét, idebent ülni és kifelé sóhajtani, hogy megint egy üres este... Néha eszembe jut, mikor nővérként dolgoztam az intenzív osztályon, és este hazaestem a nővérszállásra, és mindenki elment bulizni, vagy a barátjával tekergett, én a társalgóban ücsörögtem egyedül és kifelé sóhajtoztam a Rezső téri fáknak, hogy én olyan egyedül vagyok... Talán azért idéződik fel, mert oly annyira ismerős, újra visszatért az élethelyzet.
Betegségem megmutatta, hogy véges az idő, ami a rendelkezésemre áll. Talán kevés ahhoz is, hogy helyre hozzam elrontott dolgaimat, de azt tudom, biztosan, hogy meg kell próbálnom önmagamért, a testi, lelki egészségemért. Hogy ezt megúsztam, hogy mozog a kezem, érzem az ujjaim, fordul a nyakam, egyenes a hátam, hogy meg tudok állni egy lábon, hogy újra van egyensúlyérzékem, visszasegített a kezdőpontra. Elölről kezdhetem. Kevesebb teherrel ésszerűen, harmonizálódva kell belevágnom az újabb fejezetbe. Hogy ebben a fejezetben nem lesz a múltamból kísérő emlék vagy barát, úgy éreztem, fel kell vállalnom a konfliktust. Úgy gondoltam, nem cipelhetem a rossz érzéseimet magammal, látszat barátságért cserébe korruptan hallgatva, fájt ez nekem, bántott és tenni akartam valamit ellene... Át akartam adni vagy így, vagy úgy megsemmisítésre annak, akit illet. Ez megtörtént, Meg is semmisültem, mint barát, mint emlék, mint igaz szó, érzés. Nem így akartam, nem erre számítottam. Figyelmeztetésem, jó szándékom visszafelé tiport, engem taposott el, de legalább nem hallgattam sunyin tovább. Végül is, én letettem a terhem...
Ettől egyébként nem érzem túl jól magam, eleven az emlék, a szócsata, a merev elutasítás, talán ezért nem gyújtottam meg az első gyertyát. Nem jó érzés elveszíteni a hitem valakiben...
A második gyertyát holnap kellene...
Én kivettem, és meggyújtottam Főnökasszonyom emlékére csütörtökön, aki ezen a napon, hosszú, fájdalmas betegségben elhunyt. Egy napot sem volt nyugdíjas, hiszen hivatalosan szeptember elsejétől kezdett volna nyugállományba vonulni, szeptember 3.-n megoperálták, s nem jött ki többet az intenzív osztályról. Úgy küzdött érte mindenki, mint az oroszlán, mindent megtettek érte, ember feletti küzdelem volt ez, hol jobban, hol rosszabbul volt, de soha sem volt annyira jól, hogy elhagyhassa a gépek árnyékát. Elfáradt, feladta, elfogyott az ereje. Isten Veled, Marika, Te csupaszív igaz ember, legyen könnyű a Föld, lelj békét Aranykám! Hiányzol és hiányozni fog minden, amire tanítottál minket. Az alázat, az önfeláldozás, az igaz szív és lélek, amiből példát mutattál, nem marad nyom nélkül.
Én nem tudom, mi mennyit ér, az élet érvényes-e vagy érvénytelen, de azt tudom, hogy nem pocsékolhatunk el egyetlen napot sem, mert egyszer csak nem lesz több. A holnapi hírek már nem nekünk szólnak, és reggel úgy kell fel a nap, hogy nem láthatjuk többé a hajnali sugarat, ahogyan felemelkedik és bearanyozza a kietlen tájat, életet lehel a csontig fagyott világ ereibe...
Az életbe nem fér a harag, a lemondás, a sunyi hallgatás, a látszat barátság, az elszigetelődés, a magány. Az életbe az élet fér, a lüktető, igaz, értelmes és érzelmes élet, a mindent megbocsájtó szeretet, és a szerelem. Talán, még egyikünknek sem késő...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése