Évzáró a betegszobában

Napok óta próbálom összeszedni gondolataimat, hogy lapátra tehessem ezt az évet az agyamban is.
Minden eszembe jutott. Az I. Világháborútól Simon de Beauvoir-ig, pontosabban a Kor hatalma c. munkáig csatangoltak gondolataim. Hogy miért pont az I.VH?
Nos, egyik reggel, a hajnali kávézáskor belém nyílalt, hogy 100 évvel ezelőtt javában dúlt a háború, még jó másfél év volt hátra, éhezés, nélkülözés, bizonytalanság, betegség és halál járt a földön. Senki sem tudta, meddig tart, mikor éri el a végzet, marad-e valami ez után... Felrémlett bennem az alultáplált emberek arca, a reményvesztettség, a hideg idő kegyetlensége, a fűtetlen szobák, lyukas bakancsok képe, a félelem és bezárkózás, a túlélés utáni vágy csendessége. Simon de Beauvoir a Kor hatalma c. munkájára, mint hiteles beszámolóra emlékszem a II. VH napjairól. Mint író, szemtanúja volt Párizs felszabadításának, a béke első napjainak, az irodalom reagálásnak, mind a színpadon, kiadványokban, regényekben, mind kapcsolataiban Európában, tudta, látta az azt követő eseményeket, egészen a hatvanas évekig követte nyomon korunkat. Érdekes olvasmány, kor-dokumentum.

És, gyakorlatilag megérkeztem a hatvanas évekbe, aminek csodás és eseménydús végétől már én is élő embernek számítok. Megtörtént a Holdra szállás, Woodstock-ban legendás esemény zajlott, az a bizonyos Rockfesztivál, amit azóta is gyakran megidéznek zenészek, rendezők, szervezők. Imádom, hogy akkor születtem, amikor a világ rezgései erősek és pozitívak voltak.
Gondolataim itt elidőztek. Gyerekkoromból előkerült, digitalizált diákon merengtem, amin még kisbaba vagyok, vagy totyogó cumis, majd vagány óvodás, tele kék foltokkal, szép, vasárnapi ruhában Bátyámmal, Nagyszüleimmel, Anyámmal itt, Dunaújváros virágos parkjaiban sétáltunk, szabad strandján, a még meg nem nőtt fák és bokrok között az épp kialakított sétányon, lépcső soron... Nagyobb voltam azoknál a fáknál, amik alatt reggelente elsétálok.
Béke, nyugalom, biztonság jut eszembe ezekről a képekről. És nem azért, mert olyan jól éltünk, hisz Anyám egyedül tartott el kettőnket, vasárnap a Nagyszüleim vittek cukrászdába, moziba, sétálni, fagyizni bennünket,  mert a hétköznapokban rend, szigor és fegyelem volt a megélhetésünk érdekében. Nem dőzsöltünk, mindent elosztottunk testvériesen, Húgom születése után már három felé. Sosem ettünk meg semmit egyedül, mindig gondolnunk kellett a tesónkra, mi így lettünk nevelve. Egyszerű, tiszta, következetes elvek alapján. Aztán egyszer csak felnőtt lettem gondolataimban, fiatal anya, ahogyan én is osztozásra nevelem a gyerekeimet, aminek már csak elvi értékei vannak, mert már nem a szükség visz rá, hanem a megszokás. Aztán, persze kettesben találtam magunkat a fiammal, és tudtam, hogy az az idő kezdődik el, amikor jó, hogy tudom, hogyan kell szerényen élni. Kialakítottam egy élhető minimumot, ami megvalósítható szegényen is. Sokat beszéltem már erről, nem akarom ismételni, már én is unom.
Betegségem megmutatta, hogy ennél még is lehet lejjebb, betegállományból, tehetetlenül, kiszolgáltatottan. Amikor azt hiszed, megemelték a fizetésedet, lesz egy kis szusszanás, akkor megemelik a lakbért, a gyereked épp jogosítványt csinál, elromlik az autód, beteg leszel és hónapokig nem tudsz munkába állni. Ez nem Mr. Murphy, ez már jóval túl mutat az említett úron....
Szüleim, Testvéreim, és még sokan, köztük volt férjem és családja, barátaim, barátnőim, énekkaros társaim, kolleganőim gondoltak arra, hogy a mindennapos megélhetésünket, a legalapvetőbb szükségleteinket tudjuk uralni, és még egy kis plusz is jutott. Sikerült magunk készítette ajándékokkal felkészülni az ünnepekre, és jelen lenni, ami számomra kétséges volt, hogyan is lesz?

Nagyon köszönöm, hogy mellettem álltatok, és segítségetekkel túl éltük ezt a nehéz év végét, hogy lett Karácsonyunk, ismét emlékezetes nehézséget sikerült letudnunk...!!!
     De, attól, hogy mi nem vettünk semmit, nem költekeztünk, nem lettem vak. Nem volt nehéz észrevenni, hogy mennyivel drágább lett minden az előző Karácsonyokhoz képest. Népszerű lett, a vegyél fel hitelt, hogy elkölthesd, adósodj el, vegyél bármit, majd fizeted... Nem csoda hát, hogy aggódom a jövőnk miatt, sokkal jobban foglalkoztat a megélhetés, a teljesítmény leadása, a munkaképesség megőrzése, hiszen, ha valamit megtanultam ebből az évből, az az, hogy nem feszíthetem tovább a húrt, nem cipelhetem a terheimet ugyanúgy. És, az is szembetűnt, hogy a szokásos év végi fényezés mennyi hamisságot rejt, eltanulták a reklámokból a féligazságok felnagyítását, félrevezetésekkel, szemfényvesztésre hajazó allűrökkel. Hogy példát is említsek, kedvenc reklám-szörnyem, amikor gyógyszert sóznak ránk azzal a felirattal, hogy " ha annyit evett, amennyit nem kellett volna..." ahelyett, hogy azt feliratoznák, "ne egyél annyit, hogy gyógyszert kelljen bevenned..."  Vagy, amikor zsepibe fújja a gyerkőc az orrát, és leteszi az asztalra, de nem baj, mert ez már antibakteriális zsepi -  ahelyett, hogy azt mondanák, ne tedd le a taknyos zsepit az asztalra, mert ez így fertőz! Dobd a kukába!
Kormányfőnk azzal a szlogennel masíroz, hogy "Magyarország győztes lesz!" Pedig elég lenne, ha csak élhető hely lenne, kevesebb hazugsággal, becsapással, lépre csalással... Úgy vélem, mindenki arra vágyik, hogy béke legyen, nyugalom és tartható életszínvonal. Senki sem győzni akar, vagy harcolni, hanem élni.
Én is. Mi is. Nem baj, ha szerényebben, nem baj, ha csendesebben, de ahogyan Anyám mondja, tisztességesen. Akkor is, ha beteg vagy, akkor is, ha csak egy asszisztens vagy egy közkórházban, megérdemled, hogy esélyed legyen aggódás, létbizonytalanság nélkül élni.
Mert,"aki nem emlékezik az elmúltakra, megismétlésüket kockáztatja meg..." (Santayana)
Nem véletlenül jártak a gondolataim a múlt században, láthatod...
Ez az én évzáróm a betegszobából. Azt kívánom, hogy tanuljunk, értsük, figyeljük, érezzük a jelent, ne higgyünk el hülyeségeket, nincs az a magasztos cél, amiért kockára kellene tenni a békét, lássunk a dolgok mögé, józan ésszel, tiszta szívvel őrizzük kapcsolatainkat, és emlékezzünk a múltra, áldozatos tanúságára, hogy a jövőnk élhetőbb legyen! Boldog Újévet kívánok minden Olvasómnak!

Rehab - 3, talán az utolsó....

Hosszú idő telt el a műtét óta, majd 3 hónap.
Volt ebben minden, fájdalom, mélyrepülés, elkeseredés, kb. két hónap gyógytorna, apró sikerek, látványos javulás, sok-sok anyagi megszorítás, voltak önzetlen, segítő kezek, egy gyógyító közösség, egy kíméletes utazás, egy viharos, agresszív betegség, egy kozmikus összeveszés, barátok elveszítése, és volt benne halál...
Advent van. Néha hiszem, hogy meg tudok tisztulni saját gondolataimban, de most valahogy ez sem megy könnyen. Még egy adventi gyertyát sem gyújtottam meg adventkor. Inkább lefestettem...

Ez még a nem javított kiadás....

Nem azért, mert nem akartam, hanem, mert nem érzem magam úgy, hogy megérdemlem. Még nem.
Ebben az évben egy hónapot sem voltam egészséges. Mi ennek az oka? Elfáradtam, vagy elfáradt a testem, vagy túl sokat vállaltam fel, hogy egyedül megoldom, hogy segítek, holott a saját problémáim is a nyakam fölé érnek? Minden bizonnyal sok múlik rajtam. Hármunk élet minősége, amit egyedül biztosítok, általában segítség nélkül. Ha dolgozom, repül az idő, s az elmúlt években másra nem is nagyon emlékszem, csak dolgoztam. Egy-egy nap volt, amit magamra tudtam fordítani, s ami a felszínen segített maradni emlékeivel, jó érzéseivel, a többi a szokásos gályamunka. Néha azért nem lazítottam, mert nem volt rá anyagi keret, néha azért, mert inkább dolgoztam, hogy másra legyen. Önfegyelmem akkor sem engedett lazítani, amikor megtehettem volna, mert féltem saját érzéseimtől, ami, ha elszabadulok, hogyan zaboláznám meg magam újra? Hogyan lehettem volna megint fegyelmezett és szigorú, ha megízlelem a költekezés, az utazgatás, a szabadság ízét, amit magamtól vontam el, hogy a megélhetésünk legyen biztosítva... Igazán mondom, az első lazítást két éve engedtem meg magamnak a születésnapomon, amikor elutaztam Pozsonyba egy napra. A másodikat ezen a nyáron, mikor Erdélybe mentünk az énekkarral négy napra. Annyira megszoktam már, hogy mérlegelek, hogy mit engedhetek meg magamnak, és mit nem, hogy mennyit ér egy koncert, egy előadás, egy bármi, hogy le tudok-e mondani róla, hogy megleszek-e nélküle, hogy már fel sem tűnik. Hetek, hónapok, évek teltek el, s azt sem tudom, mikor lazítottam, mikor szabadultam fel utoljára igazán? Mikor éreztem utoljára, hogy élek????
Mindennek nyomát hordozom a testemben. Az elcsavarodott gerincemben, a megmaradó négy sérvemben, a mára már normalizálódó tartásomban, a mindennap máshol fájó izületeimben, ahogyan térnek vissza az eredeti súlypontra, lassan normál terhelés alá stabilizálódnak. Minden itt van, olvasható a testemben, de ami a nagyobb károsodás, az a lelkemben történt. Megkeményedtem, és szigorú vagyok magammal és másokkal is. Ebből a szigorúságból kezdtem elengedni, amikor rájöttem, hogy sokba került ez nekem, konkrétan, az egészségembe, s remélem, még nem késő. Most még helyre tudom hozni azokat a károsodásokat, amiket a stressz, a koncentráltság, a lemondások okoztak bennem, hiszen alapvetően nem vagyok aszkéta, de már vetekedtem a meghatározáshoz illő kategóriával. Nem akarok állandóan lemondani, kimaradni, az ablakból hallgatni a zenét, idebent ülni és kifelé sóhajtani, hogy megint egy üres este... Néha eszembe jut, mikor nővérként dolgoztam az intenzív osztályon, és este hazaestem a nővérszállásra, és mindenki elment bulizni, vagy a barátjával tekergett, én a társalgóban ücsörögtem egyedül és kifelé sóhajtoztam a Rezső téri fáknak, hogy én olyan egyedül vagyok... Talán azért idéződik fel, mert oly annyira ismerős, újra visszatért az élethelyzet.
    Betegségem megmutatta, hogy véges az idő, ami a rendelkezésemre áll. Talán kevés ahhoz is, hogy helyre hozzam elrontott dolgaimat, de azt tudom, biztosan, hogy meg kell próbálnom önmagamért, a testi, lelki egészségemért. Hogy ezt megúsztam, hogy mozog a kezem, érzem az ujjaim, fordul a nyakam, egyenes a hátam, hogy meg tudok állni egy lábon, hogy újra van egyensúlyérzékem, visszasegített a kezdőpontra. Elölről kezdhetem. Kevesebb teherrel ésszerűen, harmonizálódva kell belevágnom az újabb fejezetbe. Hogy ebben a fejezetben nem lesz a múltamból kísérő emlék vagy barát, úgy éreztem, fel kell vállalnom a konfliktust. Úgy gondoltam, nem cipelhetem a rossz érzéseimet magammal, látszat barátságért cserébe korruptan hallgatva, fájt ez nekem, bántott és tenni akartam valamit ellene... Át akartam adni vagy így, vagy úgy megsemmisítésre annak, akit illet. Ez megtörtént, Meg is semmisültem, mint barát, mint emlék, mint igaz szó, érzés. Nem így akartam, nem erre számítottam. Figyelmeztetésem, jó szándékom visszafelé tiport, engem taposott el, de legalább nem hallgattam sunyin tovább. Végül is, én letettem a terhem...
Ettől egyébként nem érzem túl jól magam, eleven az emlék, a szócsata, a merev elutasítás, talán ezért nem gyújtottam meg az első gyertyát. Nem jó érzés elveszíteni a hitem valakiben...
A második gyertyát holnap kellene...
Én kivettem, és meggyújtottam Főnökasszonyom emlékére csütörtökön, aki ezen a napon, hosszú, fájdalmas betegségben elhunyt. Egy napot sem volt nyugdíjas, hiszen hivatalosan szeptember elsejétől kezdett volna nyugállományba vonulni, szeptember 3.-n megoperálták, s nem jött ki többet az intenzív osztályról. Úgy küzdött érte mindenki, mint az oroszlán, mindent megtettek érte, ember feletti küzdelem volt ez, hol jobban, hol rosszabbul volt, de soha sem volt annyira jól, hogy elhagyhassa a gépek árnyékát. Elfáradt, feladta, elfogyott az ereje. Isten Veled, Marika, Te csupaszív igaz ember, legyen könnyű a Föld, lelj békét Aranykám! Hiányzol és hiányozni fog minden, amire tanítottál minket. Az alázat, az önfeláldozás, az igaz szív és lélek, amiből példát mutattál, nem marad nyom nélkül.
Én nem tudom, mi mennyit ér, az élet érvényes-e vagy érvénytelen, de azt tudom, hogy nem pocsékolhatunk el egyetlen napot sem, mert egyszer csak nem lesz több. A holnapi hírek már nem nekünk szólnak, és reggel úgy kell fel a nap, hogy nem láthatjuk többé a hajnali sugarat, ahogyan felemelkedik és bearanyozza a kietlen tájat, életet lehel a csontig fagyott világ ereibe...
Az életbe nem fér a harag, a lemondás, a sunyi hallgatás, a látszat barátság, az elszigetelődés, a magány. Az életbe az élet fér, a lüktető, igaz, értelmes és érzelmes élet, a mindent megbocsájtó szeretet, és a szerelem. Talán, még egyikünknek sem késő...