Ahol a dalok életre kelnek- Népdalaink nyomában (videó felvétel)

https://www.youtube.com/watch?v=2Jt6dPA2iKY

Utunk, történetünk képekben, a koncert felvétel dalaival... ( A felvétel, a vágás és az a plusz, ami szavakba nem önthető, nemes egyszerűséggel: Sándorné Ablonczy Zsuzsanna...)

Ahol a dalok életre kelnek - Erdély 5. rész

Az utolsó vacsora
Gyergyószentmiklóson, a Lázár fogadóban töltöttük az estét. Miután elrendeztük holmijainkat, elfoglaltuk a szállásunkat, összejöttünk a legkisebb szobában egy kis beszélgetésre, aperitifre vacsora előtt. Meg sem próbáltunk elemezgetni, vagy gondolkodni, én magam legalábbis úgy éreztem, csordultig teltem az itteni élményeimmel, látnivalókkal, megfigyelésekkel. Agyam folyamatosan jegyzetelt, és mégis, úgy éreztem, hogy egy csomó dolog átsuhan rajtam. Már nem akartam görcsösen mindenre emlékezni, csak hagytam, hogy megtörténjenek velem, mindenféle erőfeszítés nélkül. A fogadó éttermében csak mi voltunk, Melinda, a pincérnőnk kedves csacsogásával, érdekes kifejezéseivel, kicsit sipítozó hanghordozásával nem tudtunk betelni, miközben a vacsoránkat megrendeltük. Tudtuk, előzetes jelentésekből, hogy az erdélyi csorba leves, a pacal leves és egyéb kívánságok itt teljesülnek csak igazán! Amíg vártunk a vacsorára, egyszer csak felhangosodott a rádió, és az alábbi szöveget hallottuk élő adásban: " Sok szeretettel küldi a Lázár fogadó kedves hölgycsapatának az alábbi dalt, Linda, a pincérnőjük!" És megszólalt Máté Péter örökzöldje, az "Azért vannak a jó barátok..."... Sejtheted...Leesett az állunk. Persze, mindannyian elkezdtünk énekelni, végig a dalt Máté Péterrel együtt, mert több sem kellett nekünk, borzongatóan szólt ez itt, nekünk Erdélyben, a Csíki- medencében, Gyergyószentmiklóson, Melindától. Miközben énekeltünk, Linda, ez a csicsergő kismadár járkált közöttünk, s meghatódva hallgatta végig, hogy mit is váltott ki belőlünk kedvessége, figyelmessége. No, de mi sem maradtunk adósok, mert ez a kislány nem tudta, hogy egy egész énekkarral van dolga, leültettük magunk közé és mi is énekeltünk neki egy dalt, Petőfi Sándortól, a "Nem nézek én, minek néznék az égre" c., Zsuzska által megzenésített 3 szólamú dalunkat. Pedig mondta ám, hogy csak szerelmes ne legyen! Mi pedig mondtuk neki, hogy csak ezt tudjuk, ami nem borús, nem népdal és megy fejből is... Végig hallgatta becsületesen, jól esett neki, láttuk rajta, majd miután véget ért a dal, és magához tért meghatódásából, felpattant és kisvártatva hozta nekünk a megrendelt leveseket, étkeket. El voltunk varázsolva, és még evés közben is valami különleges hangulatban faltunk. Éhesek voltunk, ez nem kétséges, bele-bele kóstoltunk egymás kajájába, így ettem mindkét levesből, s jómagam tejfölös hátszínt rendeltem, már nem is emlékszem, milyen körettel, mert utóbb megettem Lilla puliszkájának maradékát is.

Szépségkirálynős integetés a vacsora asztalnál, háttérben Lindával

Már nagyon éhesek voltunk...

Ugyan üvegben nem kaptam, de itt ittam csapolt csíki sört, ez fel volt írva a listámra, és nem csalódtam benne. Nagyon jó sört főznek errefelé! Vacsora után még mindannyian elindultunk egy városi sétára, hiszen Gyergyószentmiklósra nem nagyon jutott időnk, de mindenképpen akartunk szippantani a levegőjéből, hangulatából. Alig találkoztunk lézengő emberrel, itt is mindenki hazatér, ha lemegy a nap, bámultuk a kirakatokat, templomokat, nevesebb épületeket, zárás előtt betértünk a boltba, hogy valami ajándék félét is vásároljunk, majd szépen, lassan visszatértünk szállásunkra. Senkit sem kellett elaltatni, viszont ébreszteni, hát, nem ártott volna!

Úgy látszik, kimerültek tartalékaink, mert hiába volt felhúzott ébresztő óra, négy fő kivételével, mindenki húzta tovább a lóbőrt. Én is, először utazásunk alatt. Egy kávé erejéig beültünk még a fogadó presszó részébe, majd elköszöntünk, s kelletlenül, de elindultunk hazafelé. No, nem jutottunk messzire, utunk a gyergyói boltba vezetett, s vételeztünk vert kenyeret, sört és halvát, meg még kinek mire futotta, betáraztunk magunknak ezekből a kincsekből. Nagyon finom és tartalmas a vert kenyér, amit kemencében sütnek, vastag kérgét később leverik, és alatta egy hosszú ideig elálló, hihetetlenül finom burgonyás kenyér puha belseje lakozik. A halva gyerekkorom kedvenc édessége, sosem tudok betelni vele, és itt nagyon finomra készítik. Sört pedig haza vettünk, kóstolóba, nagyon megérte, hiszen finom! 

Az én kérésem volt, hogy a négy kilométerre lévő településen, Gyergyóalfaluban álljunk meg egy pillanatra, had szívjam be levegőjét, hangulatát egy kicsit. Ugyanis, itt született a Nagymamám 1913. május 16.-án. Szerettem volna egy pillanatra megállni és emlékezni Rá, aki Apostagon élte le élete javarészét, hiszen kitelepítették Anyámmal terhesen, Trianon után. Innen vagonokba zsúfolva több családdal együtt a Nyírségig hozták őket, majd sorsukra hagyták, csekélyke ingóságaikkal a székely embereket. Nem nagyon ismertem Nagyanyámat. Más volt, mint a többiek. Kemény volt, szigorú, tán nehezen szeretett, s bujkált benne az örök szomorúság. Tiszta szobát tartott apostagi kis házában, falvédőn áldás volt, hitt Istenben, írni-olvasni nem tudott, de pénzt számolni annál jobban, kenyeret sütött, kovászt készített, lekvárt főzött és olyan volt, mint a tűz. Pergett-forgott, sosem állt meg, nem pihent. Csavaros észjárására már nem nagyon emlékszem, még hanghordozására sem, én már öregnek láttam gyerekkoromban is, pedig 56 éves volt, mikor én megszülettem. Sosem gondoltam, hogy valaha eljutok arra a helyre, ahol Ő megszületett, s láthatom azt a templomot, ahol Őt keresztelték, járhat lábam az Ő szülőföldjén. 

Gyergyóalfalu mesés hely. Talán a legszebb csíki falu. Azt el kell mondanom, hogy bár figyelt a lelkem, egy varázslat szállt meg engem, nem nagyon voltam beszámítható. Minél többet akartam megörökíteni erről a  helyről, legfőképpen Anyámnak, hogy lássa, érezze Ő is gyökereit.

Virágos főtér fogadott engem

Itt is szeretik Petőfit!

Miközben elvarázsolva rohangáltam, fényképeztem, a többiek csendesen megreggeliztek...

Templom melletti fedett gyülekező és ünneplő hely

Ez az emlékmű lett a kedvencem

A dombormű kifejezi az egész életünket

A templom előtti park

Itt keresztelték Nagyanyámat.

A felirat miatt ez a leghíresebb emlékhely Gyergyóalfaluban: "Ember vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad"

Az öreg templom

Oldal bejárat

Gyergyóalfalusi Képzőművészeti Galéria

Az utazóknak

A templom kertben elöljárók, papok, kántorok, tanítok nyugszanak

István atya bronzszobra

Még egyszer a dombormű

Elvarázsolva néztem a képeket, hogyan sikerültek...

Ezerszer köszönöm, hogy itt lehettem, s láthattam e számomra nagyon fontos helyet!

Sováta fürdő jellegzetes, képeslaptémája a Medve tóval

A Tordai hasadék

Bánffyhunyad egyik cigánypalotája a csillogó bádogtetővel

Királyhágó lankái

Visszafelé nem sok megállás volt, épp, csak kinyújtóztunk Sovátán, a Medve tónál, megcsodáltuk a fürdőhely gazdagságát, s mentünk tovább. Hogy ezek után merre, s hogyan jutottunk haza, térkép olvasói diplomámnak köszönhetően tudom. Minden jellegzetességet, az utolsó percekig figyeltünk, próbáltuk elraktározni magunkba a hegyeket, megörökíteni a Tordai hasadék mindkét oldalát, Bánffyhunyad nevezetes cigánypalotáit, a Kőrösöket duzzasztó gátakat, Királyhágó lankáit, s jól eltévedtünk a gps-nek köszönhetően Nagyváradon. Zsibbasztó kikecmergésünket a határon nem tették felejthetővé, hiszen majd másfél óránk ment rá, hogy átjussunk Magyarországra. Kicsit talán kevesebb. Hosszú, hazafelé vezető utunkat énekléssel próbáltuk kitölteni, hogy sofőrünk, a már nagyon fáradt Ildikó el ne aludjon vezetés közben. Éjjel 11 óra körül értünk Dunavecsére. És én még innen fél óra alatt haza, Dunaújvárosba. 

Napok teltek el, hogy hazaértünk, s még most is idézgetem fel a pillanatokat. talán van, ami később fog visszatérni. Most, hogy majd minden fontos részletet elmeséltem, ki kell érlelnem az út esszenciáját. 

Úgy kezdtem beszámolómat, hogy 13 nő, négy nap, egy utazás.
Nem volt mindig mindenkinek feszültség mentes. Nem volt mindig összhang, nem dobogott mindig együtt a szívünk, ilyen nincs, csak a mesékben... De amit megtanultunk együtt utazásunk alatt, az a tolerancia, egymás elfogadása, a helyzetek felmérése, a súlyok eloszlatása, a közösséggé formálódás.  

Kalandunk először ruhavásárlásnak indult. Majd zarándoklattá vált a Madarasi Hargitán. Bemutatkoztunk egy koncerttel Homoródszentmártonban. Végig énekeltük Erdélyből származó dalainkat szülőföldjükön, haza vittük a dalainkat. Megkerestük a Maros forrását, Szárhegy székely Versailles-át, ücsörögtünk egy falatnyi sóbarlangban. Énekeltünk a rádióból szóló Máté Péterrel, cserébe a csupaszív pincérlánynak az egyik legszebb megzenésített Petőfi verset adtuk, amit kívülről tudunk. Útitársaim türelmével, szeretetével gyökereket találtam Gyergyóalfaluban, láttuk a Medve-tavat, ahogyan felbucskáznak sós vízében az úszni vágyók... Láttunk rengeteg gólyát, életemben összesen ennyivel nem találkoztam, mint itt, nem volt falu, ahova nem költöztek volna be, a kéményekre, haranglábra.

Itt éppen négyen laknak...

Hogy visszahúz-e a szívünk? Nem kérdés... 

Nem tudom elmondani, hogy mit változtatott meg bennem Erdély. Nem tudom, hogy észre veszem-e? Beszélgettem másokkal, akik azt mondják, hogy kell egy jó fél év, mire itthon úgy érzed magad, mint azelőtt... 

Én nem akarom úgy érezni magam, mint azelőtt. Ez az az esszencia, amit hazahoztam és hagyom leülepedni, kitisztulni. Nem csak a dalok, a versek is élettel teltek meg... Népdalaink, dalcsokraink másképp fognak szólni ezután.

Leginkább Losonczi Léna verse az, amit most már másképp fogunk énekelni, még jobban magunkénak fogunk érezni, de értelmet nyert Petőfi több verse is, hisz magamban, áthaladván a hegyeken nem csak a csatás, kardos, harcos versei jutottak eszembe, fura, de leginkább az Alföld c. verset motyogtam... Ez egy amolyan plusz adalék, amivel nem is számolt egyikünk sem. Mondom, egyszerű ruhavásárlásnak indult ez az utazás...

Ahol a dalok életre kelnek - Erdély 4. rész

A "hazavisszük dalainkat" utazás...

Harmadik nap hajnala virradt rám, ismét fickós kakasok vertek éberre engem. Kicsit gondolkodtam, mielőtt megmozdultam volna az emeletes ágy tetején, hogyan is kellene innen lemászni, hogy ne verjek fel senkit a nyikorgással. Végül rájöttem, hogy hátrafelé araszolva, óvatos mozdulatokkal talán szerencsém lesz és megtalálom a meredek lépcsőt beszorulás nélkül. Így is tettem, s kevés bizonytalankodással lejutottam a magasból. Ismét kióvatoskodtam a konyhába, melegítettem vizet a kávémnak, betekeredtem a poncsómba, s elfoglaltam helyem a teraszon. A nap már éledezett, a fények biztatóan erősödtek, majd jó ízű bambulásom után rájöttem, kell még egy kávé. Visszatértem a konyhába, s gyártottam egy újabb bögre, már kicsit erősebb nedűt, ám mire a teraszra értem vele, az orromig sem láttam. Olyan sűrű, tejfehér köd lepte el a tájat, hogy a szemben lévő kicsi parasztház házikó alakú kéményét sem láttam. Gyakorlatilag, semmit. Hűvös hegyi levegő, vaskos felhő szállt le a tájra, sűrű, októbert idéző köd lett egyszerre, júliusban. Nahát, csodálkoztam el a dolgon, mi történt ez alatt a pár perc alatt, míg én kávét csináltam? Hova lett a nap? Hol vannak a fények? Hova lett a Bágyi tető? Senki sem fogja elhinni nekem, hogy tiszta és bizalomgerjesztő ragyogás volt itt még perccel ezelőtt! Lassan éledezni kezdett a csapat több tagja is, hitetlenkedve fogadván a helyi időjárás jellegzetességét. A nem sietés mellett döntöttünk. Egyébként sem volt kedvünk nagyon hamar útra kelni Homoródszentmártonból, így kényelmesen összecihelődtünk, az időjáráshoz illő teát főztünk, kicsit összepakoltuk magunk után a konyhát, megmaradt szendvicseinket egy halomba tettük, hogy Réka odaadhassa az állatoknak, s bepakoltunk autóinkba. Egy utolsó búcsúzásra még találkoztunk házigazdáinkkal, s mire az eligazításon is túl lettünk, kiderült az ég. A búcsúzás képein már semmi sem látszik a reggeli fehérségből.

A búcsú pillanata vendéglátóinkkal -  Homródszentmártonban

Kis, eldugott szerpentinen kezdtük meg utunkat, s követtük a felszálló felhőket. Első megállónk nem messze volt Homoródszentmártontól, Lövétén. Zsuzsi ötlete volt, hogy Vikár Béla által gyűjtött dalainkat ott énekeljük el, ahonnan származnak. Lövétéről gyűjtött dalunkat a Székely lakodalmas c. népdalcsokorban szoktuk énekelni, az "Ez a kislány, mindazt mondja..." kezdettel. Autóinkkal megálltunk a település főterén, kiözönlöttünk, megkerestük a templomot, mert az már feltűnt, hogy a templomok közelébe koncentrálódik az élet faluhelyt. Átmásztunk egy vasbetonhídon, ami valamiféle közbenső megoldásként kötötte össze a főutat a térrel. Megálltunk, szépen körbe, s minden előéneklés nélkül, a forgalom zaját is elnyomva énekeltük dalunkat. Az út másik oldalán épp nyitottak a boltok, s kint szorgoskodó eladónő tapsára figyeltünk fel. Integetett! Mikor fotóink is elkészültek, visszatértünk a főút felőli oldalra, de valamiért a csapat fele másik irányba indult el. Mi történt? Kérdezgettük, de csak egy vállból indított "gyertek velünk" intést kaptuk válaszul. Jó, akkor menjünk... Követtük a népeket. Egy faragott boltív mögötti kis utcácskába vezettek minket társaink, a tájházhoz. Mint utóbb kiderült, a vezető hölgy épp akkor ment dolgozni, mikor mi énekeltünk, s odajött társainkhoz, meghívott a tájházba, hogy nézzünk körül. Még egy kérése volt, hogy énekeljük el neki még egyszer azt a dalt, amit a szélből elcsípve nem hallott túl jól.

Tájház Lövétén

Tiszta szoba jellegzetessége

A vezetőasszony névjegye

A templom előtt énekeltünk

Mint megtudtuk Tőle, nekik is van egy kórusok, egy vegyes kórus, mert van aki tud énekelni, van aki nem. Ezt olyan tüneményesen mondta, hogy azóta ízlelgetjük szavait. Tartott is bemutatót nekünk, énekelt, dobbantott, megmutatta a tájházat, a szövőszéket, alkotótáboros munkáit, mesélt életükről, szívből jött kedvességével azonnal megszerettük Őt. Fazakas Ágnesnek hívják és amint mondta, már teljes normában vezeti a tájházat, s mindenkit szeretettel vár, aki erre jár! Belépőt nem kért, csak azt, hogy írjunk az emlékkönyvébe, de mi vásároltunk nála képeslapokat is, hogy szaporodjon bevétele a háznak. Amikor elbúcsúztunk, s elindultunk autóinkhoz, megjegyeztük: "na, ilyenekért érdemes nem a népszerű turista látványosságokat látogatni..." Meg ilyeneket is hallottam a lányoktól: " itt még ember az ember". Végtelenül jól esett, amit kaptunk ettől a hölgytől, mert búcsúzáskor nem azt mondta, hogy jó utat, hanem azzal bocsájtott el, hogy áldott hazatérést kívánt nekünk. Leesett az állunk, mert ennél kedvesebbet nem is hallottunk. Tovább indultunk, dalaink nyomában Szentegyháza felé.

Mária-oltalom

Templom Szentegyházán

Szentegyháza egy gazdagabb katolikus falu, látszott ez a templomból, a környékéből, a köré épített parókiából, út széli Mária-oltalomból. Innen, e helyről származik a "Vettem marujannát" c. dalunk, szintén a Székely lakodalmas c. dalcsokorból. Nem cicóztunk, beálltunk a paplak elé és a csendes téren felhangzott a kétszólamú, pergős dalunk. Mikor befejeztük, már épp indultunk volna autóinkhoz, kinyílt a paplak magas ablaka és kiszólt a pap: " köszönöm a szép éneklést!" Próbáltuk elmondani neki, hogy ezt a dalt itt gyűjtötte Vikár Béla, de úgy csinált, mintha tudná. Lefogadom, hogy nem tudta. Valahogy flegma válaszaiból, félre nézéséből ezt olvastam ki. Visszatértünk tehát a "hazavisszük dalainkat" utunkra, s mostanra már megéhezett társaságunk, kellett keresni egy reggeliző helyet.

Csíkrákos, ahol nem énekeltünk

Csíkrákosra mentünk, szintén a templomhoz, ami egy impozáns kocsikerekekből összeállított, mesteri terítés mögött, a hegy oldalában volt. Mint utóbb rájöttünk, ez egy temető, a mai napig, benne ravatalozóval, sírokkal, és középen állt maga a templom. A félre eső pihenősarokban, a zarándokoknak kialakított padokon diszkréten megreggelizett a csapat, de én egy falatot sem tudtam enni. Nem ment. Viszont csináltak nekem szendvicset a lányok, a helyi kéregető kislánynak is, akit nem tudtunk lerázni a bejáratnál.

" Majd visszafelé adunk"- mondták neki többen is, és ezt számon is tartotta. Tizenéves lányka volt, nem volt elhanyagolt, mint a többi kolduló gyerek, de rámenősségében igenis profi volt. Megfigyeltük, itt a gyerekek a koldusok, be vannak tanítva. Ha adsz nekik valamit, akkor mást kérnek, ez a kislány is így volt vele. Kapott Ica néni csinálta, gazdagon megrakott szendvicset, mert először kenyeret kért, mert éhes és a testvérkéi is... Amikor megkapta a szendvicset, ami nagyobb volt, mint egy átlagos szendvics, azonnal pénzt kért, cipőre. Anna néni erre az útra hozott egy újonnan vásárolt tornacipőt, hogy fel tudjon jönni a Hargitára, ezt minden gondolkodás nélkül a kezébe adta,

"viseld egészséggel..." Erre már nem tudott mit mondani a lányka, tovább állt, elhagyott minket, s az út mellől láttuk, kezében a szendviccsel, cipővel, integet nekünk... Meg volt rökönyödve. Nem kétlem, hogy szükségben szenvednek, hogy nem lenne mit adni nekik. Erőszakosságuk, rafinériájuk viszont koldulásra képzettnek láttatja őket s ez már nem tetszik. Sajnáltuk és igazából adtunk is volna pénzt, de úgy is elveszik tőle, s ebből Ő nem lát semmit. Így azzal a tudattal mentünk tovább, hogy éneklés helyett, ahol egy vidám dal lett volna a következő, kicsit belekóstoltunk a szomorú oldalba, a szükség oldalába is. Következő megállónk Mádéfalva volt, az emlékműnél tettük tiszteletünket.

Az emlékműnél sokan megállnak, motorosok, utazók...

Mádéfalva után Csíkkarcfalvára készültünk, s ezt már igenis nagy várakozással tettük, hiszen "Katona vagyok én" c. dalcsokrunkban az innen származó dal a nyitó. Tulajdonképpen abból eredt az ötlet, hogy énekeljünk ott, ahonnan a dalaink származnak, hogy Csíkkarcfalván járó Ildikó mesélt nekünk Csíkkarcfalváról, az ott megélt kalandjairól. Ide el kellett jönnünk! És, valljuk be, nem csalódtunk...

Csíkkarcfalva erődtemploma

A belső udvarból

Ildikó becsöngetett a paplakba, keresvén a nénit, akivel összebarátkozott előző útja során, de sajnos a néni épp "el volt menve". A pap becsületre odaadta Ildikónak az erődtemplom kulcsait, mondván - "jóasszony maga". Így csak mi voltunk az egész erődtemplomban, felfedezhettük, megcsodálhattuk, elolvashattuk az ide vonatkozó könyvrészletet, bejárhattuk minden zugát, megnézhettük kincseit. Szent helyen jártunk, ezt bizton állíthatom. Zsuzska felfedezte, hogy az orgona megközelíthető, s miután zenész és kántor is egyben, talált kottát, játszani kezdett rajta. Mi csendben, meghitten leültünk, elmélázva, elcsendesülve hallgattuk az orgonán felcsendülő egyházi énekeket, s közben végig gondoltuk, hogy utunkhoz milyen helyi adalékokat kaptunk szerte az országban.

Ildikó megküzd a bejárati ajtóval

Belső udvar a gyilokjáróval

A gyilokjáró falában síremlékek, néhol régi sírok vannak

Az ajtók mögött festmények

A templom déli része

A torony

A főoltár

Oldalhajó

Karzaton az orgona

Mária szentély

A piros kereszt alatt festmény van az ajtó mögött

A gyilokjáró lőréséből  készült

A gyilokjáró felújítva, teljes egészében járható

Belső udvar

 Lefelé jövet elénekeltük dalunkat a vár alatt, bele a szélbe, s az erről készült hangfelvételbe bele is süvített, számunkra így is értékes, felejthetetlen maradt. Következő utunk Marosfőre vezetett, oda, ahol ered az utunk során ezer arccal bemutatkozott folyó.

Maros forrása, Marosfőnél

Megkerestük babakorát igazoló forrását, de Ildikó elmondása szerint, nem iható a vize, mert igazából ezen felül ered egy pocsolyából, s annak közelében disznóól van. Körbejártuk a Lustaasszony forrásának is becézett helyet, fotóztunk, méláztunk, majd elindultunk Gyergyószentmiklósra, ahol harmadik estére szállást foglaltunk magunknak, a Lázár fogadóba.
Mielőtt beköltöztünk volna szállásunkra, egy kis rövid kitérőt terveztünk Gyergyószárhegyre, a Lázár kastélyba. Hogy azután itt töltöttük el a legtöbb időt, ez a véletlen műve volt. Itt található ugyanis Székelyföld Versailles-ének is hívott Lázár kastély, ami nem bejárható, hiszen felújítás előtt áll, Kívülről megcsodálható, s fantáziánkban a felújított építmény is megjelent. Rövid gyaloglással körbe jártuk, majd elindultunk a Ferences-rendi kolostor felé, melynek parkjában az alkotó táborokban született kőszobrok voltak kiállítva. Ez még mindig nem nyűgözött le bennünket, hanem ami odafent volt, abban leltünk nézelődni valót. A Ferences rendi kolostor Böjte Csaba atya védnöksége alatt álló gyermekvédelmi központot, sóbarlangot és templomot egyesítette, s ebben mindannyian találtunk csodálkozni valót.

Az erdőségből kialakított játszótéren foglalkozás volt éppen, a központ nyitva volt, és gyerekek segítettek eligazodni minket.

A sóbarlang ajtaján egy nyitott lakat volt, sehol senki, így bemerészkedtünk. Belül a feliratok segítettek eligazodni, minden eshetőségre kaptunk útmutatást. Jó félórát elücsörögtünk a hűvös, sós csendben, majd szabadon választva adományt adtunk a perselybe, s mikor kijöttünk, az utolsó lekapcsolta a villanyt.

Belül diszkrét fények

Pihenő helyek

Kicsapódott só a téglákon

Homokozó a gyermekeknek

A rendi templom belül, nem lehetett fényképezni, ez sutyiban készült

Az ajtó üvege

 A csapat másik fele a templomban nézelődött, egy barát és egy apáca készült épp az esti misére. Mire végeztek, a gyerekek is megérkeztek nevelőikkel, szépen megmosakodva, tiszta ruhában, s mi elindultunk szállásunk felé. Egy utolsó pillantást vetettünk még Szárhegyre, s még másnap reggel is látóterünkben volt, kellemes emlék, hiteles dokumentum maradt ez számunkra Böjte Csaba munkásságából.

A Lázár kastély

Belső, hátsó udvarában maga a kastély látható

A Ferences rendi templom