Mind ezt érezzük, akik ott voltak, és azok is, akik nem.
Tudom.
Nem azért mert ismerem őket, hanem azért, mert ismertem ŐT.
Furcsa ez a múlt idő, hiszen még a befelé csordogáló könnycsepp sem száradt fel, még meg sem emésztődtek a történések, nehogy már törvényesítsük a múlt időt! Ne! Még ne...
Zsóka néni, ahogy mostanság hívták, nekem csak Zsóka, s nem azért mert kivételezett voltam nála, hanem mert valahanyadik osztálytalálkozón mellém ült, kíváncsian kifaggatott, majd közölte, hogy "Zsóka". A Tanárnő helyett. Számára ez lenne az elfogadható formula.
Negyedik gimnáziumi évemet töltöttem a Damjanichban, Kunszentmiklóson.
Rengeteg oka volt annak, hogy Anyám kivett a nagyhírü és kiemelt Münnich Ferenc Gimnáziumból harmadik év végén, de a legfontosabb talán az volt, hogy utáltam ott lenni. Inkább elmentem volna lóápolónak Kisapostagra, mint sem leérettségizzem a számomra szörnyű helyen, ami ellen lázadtam, küzdöttem, és begyűjtöttem mindenféle büntetést az osztályfőnöki figyelmeztetések tömkelegétől az igazgatóiig. Anyám példás pedagógus volt. Hagyta, hogy megküzdjek a továbbtanulásért, letegyem a pótvizsgámat, mert természetesen fizikából megbuktam, és csak utána dobta nekem a mentő övet. Kunszentmiklóst.
Buci barátom hasonló edzőcipőben járt, így együtt kerültünk abba a szerencsés helyzetbe, hogy kaptunk egy új lehetőséget, egy új iskolában, egy új közösségben.
Az első nap, első óráján, mikor egyedül ültem elöl, az első padban, szégyen, nem szégyen, elsírtam magam.
Aztán, megelevenedett körülöttem minden, és úgy találtam, hogy én ülök az osztály közepén.
Mindenki, ismétlem, mindenki körülvett, figyelt, és elfogadott e perctől kezdve.
Tanárok, akiknek szaftos olvasni valót küldtek rólam a régi gimnáziumomból, nem voltak hajlandóak elhinni, hogy deviáns, antiszociális, lázadó, agresszív és felforgató elem lennék. Nem hitték el azt sem, hogy becstelen... Zsóka egyszer meg is kérdezte, hogy szerintem mit jelent ez a szó...
- Szerintem azt, hogy ne adjatok neki esélyt, mert nem érdemli meg.
- Szerintem is. Úgyhogy, ezzel nem is kell foglalkozni.
Egyetlen tanárom sem kezelt becstelennek, sem miazmának, és hamar rájöttem, hogy itt nincsenek ellenségek. Pontosan azt szeretnék kihozni belőlem, amit tudok, amire képes vagyok, és nem kell egyetemi szintű dolgozatokat írnom, hogy aztán később megkérdőjelezzék, hogy valóban én írtam-e? Gyanítottam, hogy ez állhatott a becstelen szó hátterében. Mikor megírtam egy dolgozatot Napóleonról, az akkori magyar tanárom kihívott a katedrához, és üvöltve követelte, hogy nevezzem meg, ki írta meg a dolgozatomat, mert ez olyan minőségű és tartalmú, amire én nem vagyok képes. Hiába mondtam bármit, hivatkoztam a dolgozatban megjelölt forrásokra, nem számított, egyest adott rá, lerontotta a magyar jegyemet, és megalázott mindenki előtt.
Persze, visszaszájaltam, lázadtam, gyűlöltem az egészet, de nem volt sok értelme, senki sem hallgatott meg, csak magam alatt vágtam a fát. Jóval később olvastam Carl Gustav Jung önéletrajzát, az "Emlékek, álmok, gondolatok c. művet, amiben szóról szóra az én történetem szerepelt az ifjú Jung életében, egy másik tanár, másik iskolájának, másik dolgozatával kapcsolatban. Kicsit vigasztalt, de néha még most is fájlalom a tehetetlenségemet...
Hogy merem szeretni, merem művelni az irodalom bármilyen ágát, az Zsókának köszönhető. Nem vagyok sem író, sem költő, de valami azért mégis vagyok, mégpedig önmagam. Tudod, mivel érte el?
Egyszerűen kíváncsi volt rám. Úgy fordult felém, hogy nem tudta, ki vagyok, és meg akart ismerni. Mire vagyok képes? Én sem tudtam. Három középiskolai év után halvány fogalmam sem volt arról, hogy ki vagyok, mit tudok, hogy tudok-e egyáltalán valamit?
Hamar rájött, hogy írni jobban tudok, mint beszélni. Aztán arra, hogy szavalni jobban tudok, mint írni. Arra, hogy hogyan kerültem megyei/országos szavalóversenyre, nem emlékszem, de eljutottam Jánoshalmára, ahol kilencedik lettem. Nagyon büszke volt rám.
Hihetetlenül sokat foglalkozott velem, hiszen hosszú irodalom órák mentek el arra, hogy a Radnóti verset mindenféle érzelmi meghatározások alapján előadjam az osztálynak. Nagyon unták. De senki sem szólt, vagy tett ellene semmit. Mikor hazatértem az oklevelemmel, a nyakamba borult, és annyit mondott- tudtam! Azt mondta, hogy bemehetek a könyves boltba, és annyi könyvet vehetek magamnak, amennyit csak akarok, kifizeti, ez az ő hozzájárulása a sikeremhez.
Azt hittem, lehidalok!
Persze, mint diák, nekem ennél nagyobb ajándék akkoriban nem is lehetett! Könyv!
Be is mentem a lakótelepi könyvesboltba, kiválasztottam három könyvet: Comte, (mert imádtam a filozófiát) Juhász Gyula összest, és mivel akkoriban nagyon szerelmes voltam, Paul Geraldy: Szerelem c. könyvét. Nem akartam pofátlan lenni....
Amikor megírtam a kisérettségi dolgozatomat, Zsóka csak mosolygott. A szóbelimen pedig sírt.
Büszke volt rám, olyan nagyon szeretett és olyan nagyon meghatódott, hogy nem bírta leplezni a könnyeit. Elnöki dicséretet kaptam a határon túli magyar irodalom, s ebben Tamási Áron: Ábel trilógia elemzésemért. De a legnagyobb dicséret az volt, hogy láttam sírni. És odajött, és megpuszilta okos fejem, és tudtam, hogy ez egy életre szól.
Meggyógyította mind azt, amit tönkre tettek bennem. Visszaadta az önbecsülésem, az irodalom művelésének szeretetét. Hogy merjem vállalni, ami bennem van, még ha az néha nem is szalonképes, vagy nem mindenkinek tetsző.
Azóta nagyon sok év telt el... Beszélgettünk a neten, időnként megosztottuk gondolatainkat, nem régen volt az utolsó levélváltás. Nézegette a képeimet, olvasta a híreimet. Akarta látni, miket írok, ide navigáltam, hátha örömét leli benne...
Majd, ezen a héten hétfőn iszonyúan fájt a feje. Nem is ment dolgozni.
Éjszaka belehalt. Ki tudja, talán egy vérrög, egy aneurizma, egy sztroke, vagy egy agyvérzés? Megölte. Nem hagyta szenvedni hosszú betegségben, nem hagyta töprengeni az elmúláson, rövidre zárta az életét.
61 éves volt. Még nem volt nyugdíjas.
Ma délután volt a templomi megemlékezés a Szent Miklós Templomban, hiszen nem Kunszentmiklóson lesz eltemetve, hanem szülőhelyén, Sátoraljaújhelyen. Tele volt a templom, csak állni lehetett. Számomra üres volt nélküle.
Az jutott eszembe, ami nem is lehetetlen, hogy neki nem csak három gyermeke volt....
Biztosan tudom, hogy én csak egy voltam a sok közül, akiket különleges szeretete, pedagógiája, hite és odafigyelése megmentett...
Köszönöm, Tanárnő! Zsóka... És most végre kisírom magam....
