Ismét 500!

      Évek teltek el, pontosan 3, mióta abban a leírhatatlan élményben részesültünk, hogy a Református Zenei Fesztivál vendégeiként énekelhettünk az 500 fős kórusban, a Nemzeti Múzeum lépcsőjén...
Ez az alkalom minden évben van, s a szervezők nyitottak arra, hogy felekezeti hovatartozás figyelembe vétele nélkül, bármilyen kórus felléphet a fesztiválon országhatárokat áthidalva, a Kárpát- medence egész területéről, s ha kedvük van, részt vehetnek a Fesztivál kórusában is.
Hogy mi ennek az ára?
Nos, erről fogok mesélni...
Több hónapnyi felkészülés előzi meg a nagy napot.
      Kaptunk egy hatalmas kottacsomagot, ami 15 zsoltárt, egyházi éneket, Kossuth nótákat és magyar vonatkozású történelmi nótákat tartalmazott. A kották hibásak voltak, s ezt sikerült mind erősen megérezni.Nem csak arról volt szó, hogy a zsoltárokat meg kell tanulni, a több szólamúakat összegyakorolni, a tempót eltalálni, a berögzítését valahogyan megszülni,hanem rá kellett jönnünk, hogy akik ezt műsorra tűzték, bizony elgaloppozták magukat. Lehetetlen mennyiségű, zanzásított információ lapult a zsúfolt sorokban. Mire Zsuzsa kiokoskodta, hogy ezt hogyan tanuljuk meg, rávett bennünket az együttműködésre, addigra mindig újabb és újabb információk derültek ki az apróbetűs részekből. A heti próbáinkon részletesen átvettük többször is a dalokat, de mire a következő próbák valamelyikén ismétlésre kerültek, mindent elfelejtettünk. Olyan ismeretlennek éreztük a szólamunkat, mintha sosem hallottunk volna róla. Kezdhettük elölről...
     És ez így ment heteken át... Nagyjából a repertoár 90%-val teljesen tisztába voltunk, de még mindig nem tudtuk, hogy a karmester mit fog kérni, s ez az utolsó pillanatokban derült csak ki. A fellépés előtti két órás templomi próbán szembesült a két karmester is a mi félelmünkkel. Ők feltételezték, hogy mindenki, mindent tud. Mi feltételeztük, hogy ők tudják, mit akarnak... És ez a kettő valahogy nagyon nehezen találkozott össze.
      A több tényezős játékban az ismeretlen faktor a fúvós zenekar volt. Fiatalokból álló, nagyon sok hangszeren bemutatkozó fesztiválzenekarnak ugyancsak nem volt rutinja alkalmazkodni egy másik karmester szájaízéhez.... Belegondolok abba, hogy egy zenekari próba hogyan szokott zajlani, hangszerenként lebontva, majd összhangzást, dallamot, elő, köz és utójátékot összepróbálva, 15 különböző egyházi éneknél, nos, nem lehetett egyszerű a csepeli fiataloknak... Ráadásul karmesterük csak a háttérből dirigálhatott nekik, nyújthatott segédkezet, mert nem ő vezénylete őket... A próba kezdett kicsit neccesnek látszani. Nem a hangszeres tudás, hanem a bizonytalan kezdés, befejezés, ismétlés, az 500 torokból kiáramló hangorkánhoz való alkalmazkodás miatt csúszott szét az egész...
(És mit tesz ilyenkor a karmester? Meghallgat, javít, korrigál, újabb és újabb utasítást ad, kivesz, hozzátesz hangszert, szinte újra alkotja az egész művet, hogy az összhangzás kialakuljon, közben megy, fut, rohan az idő... )
      Ha a zenekar jó ütemben játszott, akkor a kórus húzta le lassú, elnyújtott énekléssel. Ha a kórus iparkodott, akkor a zenészek tartották a ritmust, és egy hatalmas káosz lett az eredmény. Izzadtak a karmesterek rendesen. Látszott félmosolyukból, hogy aggódnak. Végül megegyeztünk mindannyian abban, hogy mindegy, hogyan sikerül, jó kedvvel, mosollyal állunk ki, és tesszük a dolgunkat. Mindenki, amit tud. Be kell vallanom, nyoma sem volt profizmusnak.
Nagyon lelkes amatőrnek éreztük az egész vállalkozást, és valóban elkélt az isteni szerencsecsomag.
Hogy milyen volt a két karmester? Az egyiküket ismertük már régről, Bódiss Tamásnak hívják, és nagy rutinnal rendelkezik a lehetetlen küldetések összeállításában. A másikuk egy babtista lelkész, Oláh Gábor volt, aki viszonylag jobban tűrte a hiányosságokat, és örült minden jól kihozott csengésnek. De mindkettőjük beleizzadt a feladatba, s látszott, hogy nem teljesen elégedettek. Jobbra számítottak, vagy ki tudja, talán jobbhoz voltak szokva otthon, a saját miliőjükben. Próbálták lazán venni, segíteni, kérni, utasítani, viccelve felhívni a figyelmet az általunk elkövetett szarvas hibákra, és mondhatom, mi, az altban, jegyzeteltünk... És nem is rontottuk el. Akik belecsúsztak a figyelmetlenség hibáiba, azok középtájon énekeltek, és úgy bele voltak bújva a kottájukba, hogy csak nagy sokára vették észre a karmester rosszallását a fellépésen.
És hogy milyen volt belülről énekelni egy ekkora kórusban?
      Továbbra is mondhatom, megfoghatatlan. Ugyan, valóban nem tudtunk mindent maradéktalanul és hibátlanul, de figyelemmel, jegyzetekkel, kifáradt torokkal is megpróbáltunk maximálisat teljesíteni. Büszkeség öntött el, hogy ismét ott állhatunk a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, énekelhetünk teljes szívvel, adhatunk ennek az országnak egy újabb szép napot, az arra járóknak, a hallgatóságnak egy kellemes élményt, egy pusztán emberi megnyilvánulást. Az elrontott dalok, félre sikerült, már-már ír népdalos hangcsuklásaink is örömből fakadtak. Önzetlenül és önként vállalkoztunk erre a feladatra, hogy részei legyünk a fesztivál kórusának, és ismét nagyon sokat tanultunk az egész műfajról.
     És hogy milyenek az emberek? Ismét sikerült kifognunk egy jelentős személyiséget, aki többnek, jobbnak gondolta magát nálunk, és alaposan rendre is utasított minket a következő mondattal:
" Aki nem tudja a dalokat, kórus műveket, az ne jöjjön el egy ilyen rendezvényre. És nem a kórusvezető hibája, ha nem úgy tanultuk meg, ahogyan itt kérik... nem kellett volna eljönni...."
Történt ugyanis, hogy a sok többszólamú dalnál, a hibás kották és a halálra variálás végett, mi, az altosok, a bonyolult szólamunk mellett nem tanultuk meg a szoprán dallamát is. Ne kérdezd miért, talán mert a miénkkel is alig boldogultunk, annyira nehéz volt. A próbán szembesültünk azzal, hogy bizony egy dalnál az unisono résznél a szopránt kellene énekelnünk, ráadásul olyan mennyei magasan, amit mi ki sem tudunk préselni magunkból. Hallgattunk nagyokat. No, erre fordult hátra a főaltos kolleganő, és mondta el a kevés csillogást érdemlő monológját jó hangosan, hogy esetleg, még a karmester is hallja, hogy ő mindent megtesz a sikerért... Bár senki sem bólogatott hozzá, de innentől kezdve kinevezte magát főnöknek köztünk, s irányítgatni próbált bennünket. (Magdi szerint, statisztikailag, mindig van egy hülye ennyi ember közt... ) Nagyon csúnyán néztünk, és leginkább keresztül rajta, de hozzá nem szóltunk, ez a nap, számunkra, nem erről szólt...
       Oly annyira leplezetlenül nem kedveltük, hogy amikor átvonulásra került a sor, odajött hozzánk és utasítani akart, hogy ki hova menjen, hogy együtt vonuljon fel az alt, faképnél hagytuk. Menjél, vonuljál - gondoltuk... Úgy mentünk, ahogyan szoktunk, együtt, nevetgélve, minden terhet lerázva magunkról, s egy szempontot vettünk figyelembe, hogy a közelébe se álljunk a főaltosnak...  Így megtaláltuk az elveszett hangunkat, kitaláltuk, hogy mit is énekelhet a szoprán, és megpróbáltunk nem belerondítani... Lám-lám, sikerült nem beégni, és erre még büszkébb vagyok. Leleményességünkkel pótoltuk a hiányosságainkat, és nem szúrtuk el a nagy műveket...
Nagyon fáradtan érünk haza. Körkérdésemre, minden kórustagunk azt válaszolta, hogy remek nap volt, nagyon megérte dolgozni érte, és jó volt, nagyon jó... !
      Köszönettel tartozunk Borbély Böbe férjének, Lacinak, és Trencsényi Ferinek, hogy elvitt minket erre az alkalomra, hogy végig izgulták velünk, és hazahoztak épségben bennünket.
Hát így történt a nagy eset, ismét részei voltunk egy nagyobb, jelentőségteljesebbnek, és ismét kifeszítettük a határainkat a végtelenségig.... Vikár Béla Nőikar, Dunavecséről...

Könyvajánló - Berta Zsolt: Jancsiszög

Nem akarom befejezni...
Le sem tudom tenni. Vagy ha muszáj, akkor valamim ott marad a történet lapjain. Benne a regényben.
Mert regény, habár azt sugallja, nem csupán életrajzi. Egy pályázatra írt, kiadott, méltatlanul nem ismert, sok életrajz összegyúrásából született, politikamentesen megírt korrajzi kavalkád Budapestről, Magyarországról. Lehetőségekről, a lehetetlenségekről, a törvényességről, a törvénytelenségről, az ideológiákról, az ideológiák hamisságáról, nyert ügyekről, veszteségekről és természetesen a nőkről.
Állítólag, minden szava igaz. Egy baráti társaság érzelmei, kalandjai, történései a rendszerváltást megelőző s követő időszakban. Olyan természetesen őszintén, már-már téged is bevonva, baráti közvetlenséggel mesél megélt dolgaikról, ismeri be és vállalja mind a negatív, mind a pozitív érzelmeiket egymás iránt. Úgy érzed, tudod, miről beszél. Te is emlékszel, milyen volt, és épp úgy nem fogtad fel, ahogyan ő sem, mi történik körülötted. Vagy nem érdekelt. Végül is, mi közöd hozzá?
Hogy szar az élet, tudjuk, - mindenkinek szar. Hogy nehéz kialakulni, felnőni, elkezdeni valamit, ezzel sem árul el titkokat. Hogy miben más mégis ez a regény?
     Megtudhatod, hogy nem védhetjük meg egymás, mert mindenkinek megvan a saját jó és rossz pofonja, de ott vagyunk, ha fel kell mosni, mentőt kell hívni, ha ki kell rángatni valakit a sorsát megpecsételő hülyeségekből, Vagy érdekel, hogy mi van vele... Mert tudjuk, hogy egyedül van. Megbocsájtásra, feloldozásra, hátba verésre vár... Hogy hiszünk egymásban, mert az nem kerül semmibe, és bízunk akkor is, ha időnként megcsalnak a történéseink.
Jancsiszög. Valamiféle valami. Olyan fadugó, ami összeszárad és kiesik a fából. Egy semmiség. Jelentéktelen dolog. Igazából senki sem tudja, mi a feladata a világon. Azonkívül, hogy Van.
A mágus, Berta Zsolt, író.
Nagyon jó író. Ugyanis minden sora emberi. Néha úgy érzed, mosolyognod kell, de ez nem kitörő röhögés, nem fojtogat az önkéntelen rángatózás, hanem az jut eszedbe, hogy ilyet... csak az élet tud kanyarítani... Fanyarul, finoman.
Valahol írja, egy nagy semmittevés, lézengés időszakában dagonyázó főhős gondolatai között : " ideje lenne élni, nem csak létezni..."
És milyen igaza van. Bár nem egyszerű. Mert azt is kell valahogyan csinálni...
Mert a kettő nem jelenti ugyanazt...
Nem akarom befejezni.
Le sem tudom tenni... Mi legyen?

Megint Tabán

Az utóbb idők szerencsétlenkedései ellenére, van még valamiféle életösztönöm, ha igent mondtam újra a Tabánra. Különösképpen gyorsan és tudatosan ki akartam mozdítani magam a sorozatfüggésemből, mikor is otthon görnyedek a számítógép előtt és nézem rendületlenül a Hart of Dixie-t. A nemtudomhányadik évad, nemtudomhányadik fejezetét.... Ami egyébként kikapcsol, olyan számomra, mint a fejlövés, nincs utána más, csak nihil és gyógyegér-állapot. Kicsit kezdtem kontrolltalanná válni, és rájönni arra, hogy nem futhatok el a problémáim elől, muszáj szembe néznem velük. A barátnőm esküvője körüli izgalmaim, félelmeim, ami csak is kizárólag engem érint, mert én vagyok a tanú (életemben nem voltam tanú! és teljesen leesett az állam, mikor megtisztelt azzal, hogy engem kért meg!, pont engem?! engem? engem!) a mozgásképtelenségem, a túlsúlyom és megöregedésem, a változó korom okozta zűrzavarok gátlást kialakító miazmája nem múlik el, nem oldódik meg az én tenni akarásom nélkül. Ki is agyaltam egy mondatot, amit aztán jól el is felejtettem, hogy mitől működik a siker.... Valami olyan okosságot találtam mellé párhuzamként, hogy ha teszel érte, akkor lehet belőle valami...
Csajos nap volt ez a május elseje. És pasis is. És kötetlen és szabad, és lenni vagy nem lenni monológos, de csak is egyedül lenni - azt nem... Ott kezdődött ami szép napunk, hogy felbuszoztunk Budapestre Icával és ott találkoztunk Maruszjával a Népligetben. Három nő, egy kaland. Tervünk nagyjából annyi volt, hogy majd lesz valahogy. Megvettük a napijegyet, amivel aztán egész nap közlekedhettünk, és irány a város. Kimentünk először a Városligetbe, gondolván, hogy ott ilyenkor lesz valami. Tömegen kívül. Hát, igazából, csak tömeg volt, kövér galambok, túl etetett vadkacsák a csónakázó tóban, és erőltetett, animátoros gyerekprogramok. Nem baj, ezt is megnéztük, körbe sétáltuk a régi Angolkertet, amit apósom olyan szeretettel emlegetett hajdanán, majd nyaltunk egy előebédnek számító fagylaltot a bejártnál. Ica tiltakozása ellenére kénytelen volt megízlelni a "kólásharibós" fagylaltot, amit kifejezetten neki szántunk, célzottan, mint gyakorló nagymama, legyen tisztába a gyerekcsalogatós ízekkel... Erre sikerült egy kritikát megfogalmaznia, hogy a haribó cukorka meg volt fagyva benne, hideg volt, és a fagylalt pedig kólaszörpízű. Stimmeltünk. Na, ilyen ez a nagymamás dolog...

Csónakázó tó a Városligetben

Közlekedési Múzeum tetején egy repülő, elején egy gőzmozdony, oldalában egy modern vonat...

Az 1. metróval elküzdöttük magunkat a Vörösmarty térre, ahol épp elcsíptük a légiparádé utolsó, vérfagyasztó szakaszát, mikor is vakmerő pilóta hiteti el a néppel, hogy nem tudja uralni a gépét és azonnal rájuk fog zuhanni. A baj az volt szerintem, hogy mindig úgy érzetem, én vagyok a nép egyes egyszemélyben,.. Meg is állapítottam önelégülten magamban, persze félelemtől kissé beijedve, hogy " ez a fickó tudja, hogy én ki és hol vagyok, mert hogy követ engem..."

Nem sok minden látszik belőle, de fantasztikus volt a mutatvány. Félelmetes, elképesztő és ilyesmi...

A füstből lehetett látni, hogy miket csinál fejjel lefelé repült a víz és a közönség felett alacsonyan, stb...

Persze átrepült többször a Lánchíd alatt, dugóhúzózott, füstölt, pöfögött, és ijesztgetett tovább, de egyszer csak visszarepült a bázisára, véget ért a bemutató. A bámészkodók elkezdtek csellengeni, jönni, menni, szétoszolni, vagy leginkább beülni ebédelni valamelyik étterembe. Feltornáztuk magunkat a 2 villamos sínére, és letelepedtünk egy arra alkalmas helyen, ahonnan látni reméltük a néhány óra múlva autójába ülő és végig parádézó Kimi Raikönnen-t. Persze, erre igazából elvi esélyünk sem volt, mert a rakpart, ahol végig hajtott, zsúfolva volt és maradt az utolsó percig, a pesti oldalon, ahol pedig mi csöveztünk a villamos síneken, csak a rakpart korlátjait lehetett látni. A Lánchíd pesti hídfőjéhez szerintem egy szúnyogot sem lehetett volna bejuttatni, még kémkedni sem. Vagyis, kvázi a versenyautóból dübörgő hangra vártunk, a borongós időben pedig izgultunk hogy ne szakadjon le az ég, mert akkor valódi csövesek leszünk, piros esernyővel.
     Fél háromig nem sok mindent csináltunk, azt leszámítva, hogy Vörösmarty téren egyetlen utcai árusító helyről 700 Ft-ért vételeztünk egy pohár sört, 2000 Ft-ért egy kolbászos hotdogot, persze szerencsénkre, legalább ez két személynek elegendő volt. Kész anyagi csőd, meg is állapítottuk Icával, hogy ez kb. egy heti kajapénzünk, amit most elvertünk, ráadásul nem mi fizettük ki, hanem Maruszja hívott meg minket kajálni. Az új rend szerint,  minden belvárosi kis üzlet, bolt zárva volt, ásványvízen és cukros üdítőn kívül mást utcán nem árultak, csak a méregdrága pub-ok voltak nyitva, kávéházak, megfizethetetlen teraszok, s a környék továbbra sem lesz a zsebpénzből élők kedvelt fogyasztóhelye...

Véres verejtékkel, kitartó munkával, Kamillának szerzett lufik

Csövezés a sínen, ez volt a szlogen, és ennyi....

Giga kolbászos hotdog fele

Amikor végre elkezdődött a futam, először két darab helikopter érkezett a légtérbe, elnyomva minden más hangot, azt is hittük, hogy ez a vég, semmit sem fogunk hallani a versenyautóból. Mert amatőrök vagyunk és sosem jártunk még a Ringen. Pontosan fél háromkor beindult a dübörgés, és messze lemosta a két, felettünk szitáló helikoptert. Ó, és valóban alig láttunk valamit, a hangokra figyeltünk, tippeltünk, okoskodtunk, hogy most mi is történik. Ránéztem Maruszjára, és tudtam, hogy minden úgy jó, ahogyan van. Kimi ilyen hatással van rá. Tudta, hogy sohasem fogja ennél közelebb tudni kedvenc fenegyerek pilótáját, és az a pillanatnyi suhanás, amit ki tudtunk venni a messziségben elég is volt, hogy teljesítse az álmait. Láttam magam előtt, ahogyan kipipálja a bakancslistáján a tételt, Kimi Raikönnen-el kapcsolatban. Gyönyörű nap ez a mai! 

Hangot nem töltötte fel, csak a képeket, de így is izgalmas...

Miközben Budán zajlott a nagy mutatvány, a pesti oldalon  rivalizált vele egy utcai takarítógép...

Innen átbattyogtunk az Erzsébet hídon, és letelepedtünk a szobor szoknyájánál. Itt volt a találkozónk megbeszélve Pindurral, együtt mentünk a Tabánba, csak úgy, mint tavaly. Szokásos módon Pindurt mindenki ismeri, öleli, szereti, kedveli, így gyakran megálltunk, vártunk rá, hogy szeretetteljes üdvözléseken átessen. - Ne haragudjatok- mondta szerényen, - ez már csak így van. De mi egyetértve a lányokkal, nem bántuk. Valahogy jó volt nézni ezeket a régi kötelékeket felizzani. Letelepedtünk a plédünkre, elmerültünk a bámészkodásba. Sok kérdés szaladgált a lelkemben.

Mit is keresek itt már megint? Mi ez a tabánosdi? És akkor megláttam a tavalyi plédszomszéd srácot, aki fogyatékkal élőként törődött másokkal, leginkább felelősséget vállalt további fogyatékkal élő társaiért, s vigyázott rájuk olyan odaadóan, ahogyan azt már egyszer leírtam. Ismét itt volt, ismét vigyázott ugyanarra az autista srácra, akivel láttam már, és letelepedett kicsit feljebb vele. És láttam más ismerős arcokat is. Pindur nagy vonzerő, jöttek, mentek az emberek a plédünkhöz, mintha Pindur lenne Keresztapa... Csak üdvözölni jöttem az Öreget- mondták a látogatók sorban, s leültek türelmesen várni, ha épp Pindur mozgásban volt valamerre. Előkerült a tavaly megismert Hágó is, aki végül megszámolta hölgykoszorúnkat, s kijelentette, hogy marad. Pindur ennyi lányra nem tud egyedül vigyázni! Közben ment a Mobil Mánia koncert és kitört belőlünk a sok ismert dal. Énekeltünk, s még Maruszja is élvezettel hallgatta az eddig csak általa rádióból ismert dalokat. Maruszja első tabánozós, így mindenki felé fordult, hogy jól érezze magát. Meglátták benne a barátot, a hölgykoszorúnk legújabb védelemre ítélt tagját, azonnal befogadták a csapatba. Ezért mondom és éreztem azt, hogy egyedül voltunk és még sem voltunk soha egyedül. Olyan láthatatlanul vigyáztak ránk, úgy körbe vettek minket ezek a Legendák, és még létszám ellenőrzést is tartottak gyakorta, hogy mindenki megvan-e?

Kamilla kisunoka lufija az a kis pont az égen... Hát nem elszabadult?

Pindur, a legenda

Hogy valamit megmutassanak egymásnak, már szemüveg kell.... (Ica és Hágó)

Hölgykoszorú

Mi ez a Tabán? Nem csak pusztán legenda. Élő legenda. Amíg ilyen emberek éltetik, mint Pindur és barátai, akik itt nőttek fel, minden fűszálhoz a Tabánban, és ebben az egész városban történeteik százaival kapcsolódnak, s amíg átitatja a barátság, a védelmezés, a figyelem és a törődés, a zene és a zene iránti feltétlen hűség, addig a Tabán élni fog. Jöhet Takáts Tamás, Mobil Mánia, Beatrice, Török Ádám és az Új Mini,( mellettünk telepedett le két rocker a családjával... fekete pólóikon fehér felirat: "Egy rocker nem öregszik, legfeljebb meghal!) és a végén, az Eddánál sokan felállnak, mert erre nem kíváncsiak, addig nincs baj. Jól van ez így. Mondják, afférjuk volt Pataki Attilával még sráckorukban, s azóta nem kedvelik. Belefér ennyi különcködés, ennyi lélek, egy ekkora világba... 

Tabánban, minden május elsején elterjed az érzés, hogy még élünk, itt vagyunk, sörözünk, beszélgetünk, figyelünk egymásra... Jó látni, hallani, ismerni téged és téged, és minden rendben
van...
A legfurcsább figuráról is szólnom kell, aki elénk telepedett le, a semmiből került elő, egyszer csak helyet foglalt a füvön. Hogy mi volt rajta a különös? Bőrkabát, hosszú haj, cigi és sör, ez itt nem kirívó jellemzés. Ami feltűnt, mezítlábas bakancsa, kórházi pizsama nadrágja, csupasz felső teste a bőrkabát alatt, és laposra összepréselődött haja, amire ráült és még csak észre sem vette. Minimum a fenekéig ért, rá vette a kabátot, így először azt hittem, hogy egy lapos kutyafarok van a kabáthoz varrva. Nem az volt. Ez a képződmény sok évtizede növesztett, soha ki nem fésült és karban sem tartott rocker copf volt, amit a közeli kórházból meglépett figura rejtve ugyan, de büszkén viselt. Talán ez az utolsó Tabánja volt... Vagy az, ami életben fogja tartani a betegsége alatt. Vagy az, ami újra elhiteti vele, hogy még él. Nem volt sokáig előttünk. Egyszer csak eltűnt, mintha ott sem lett volna. Pizsiben, csupasz lábas bakanccsal, bőrkabátban, félmeztelenül...

Palya Bea és családja a közönség soraiban...

A Tabán az emberi kapcsolatokról szól. Most látom, láttam, hogy ez mennyire igaz. Vannak még gyökértelenek, s akiknek azt mondják, vissza kell jönnöd, hogy megérezd... Már nekem is vannak kis gyökereim, arcok, ismerősök, barátaim a Tabánból. Nekem, aki sorozatfüggő és problémás vagyok, és változó korú és időnként elképesztően hülye tudok lenni... 

S bár az egyik koncert közben kigyulladt a popcorn sütő, hatalmas lánggal égett a pattogatott kukorica, s a sütő alatt a talajt nyaldosó lángok elborították a fövenyt, de eloltották. Senki sem csinált belőle ügyet, mi sem természetesebb... Kidobták az elszenesedett adagot, kisvártatva újra sor állt a kisárus előtt... A wc-knél ismét hatalmas sorok álltak, nem lehetett kávét kapni, csak sört és kaját, de végül kit érdekelt? Végül kiderült az is, hogy miért halljuk egymást a koncertek alatt. Élénken emlékszem a tavalyi pantomimes karrieremre, mikor is a "pisilni megyünk"-et diszkréten és egyértelműen kellett elmutogatnunk a fiúknak. A nagy erősítőt lecserélték egy kisebb generátorra, így az egész rendezvény, mintha lábujjhegyen zajlott volna a környéken élők miatt.... Nem volt őrjöngő harsogás, nem volt fülsiketítő a zene, hallottuk egymást rendesen, tompább, lágyabb volt az erősítés, ami azért megszokást igényelt...

Az Edda alatt útra keltünk hazafelé...

Átvágtunk a rövidebb úton, mentünk az orrunk után, még néhányszor megálltunk Pindur és Hágó baráti üdvözlései miatt, de lassan elhagytuk a Tabánt... Elbúcsúztunk a Legendáktól a fradi törzshelynek számító Szögletben, miután elkísértek minket a Népligetig. Fáradtak voltunk, kimerültünk a mai csajos nap után. Az éjszakai buszon egy figura villogós gumijátékot puszilgatott, beszélt magában, provokatívan mutogatott és sűrűn felénk forgott, miközben várta  a hatást ránk nézve...

- Te, ez perverz- mondta Ica. 

-Igen? Észre sem vettem... - mondtam én, félálomban. 

- Jó, de azért kicsit aggódom...

- Most, hogy mondod, már én is...

Üdv a való életben! Már nincs, aki vigyázzon ránk, magunknak kell, jött a felismerés... Legalább egy évig...

- Te Ica, a férjedet meg lehet kérni, hogy hazadobjatok...? Tudod, a perverz miatt. Nem vagyok nyugodt...

- Naná.