Szösszenetek a múltból...

 Ezek az írások lapultak egy elhagyott mappában. Mikor újra elolvastam, elémvarázsolódott a pillanat, amikor születtek. Ott ültem a buszon, és ott hevertem kitikkadva a fűben, elterülve, kinyúlva a futóverseny után... Érdekes volt elővenni a régi gondolatokat és megállapítani, hogy mennyit változott az életem. Már nem bumlizok két órát munkába, és már nem futok lelkesen kutyástól. Az egyik pozitív a másik negatív változás. Jó szembesülés ez nekem... Szükségem is van rá....

Munkába menet

     Hűvös, illatos, tavaszi reggel... Az eső felhők gyülekeznek, néhol szemerkél, napnak híre, hamva sincs. Ma nem szándékozik vakítóan ébreszteni. Álmosságom lassan oldódik. Szemlélődöm. A HÉV-en még olvastam, de a buszon szinte sosem tudok.  Pár hónapja tettem le az autóm, s pár hónap elég volt ahhoz, hogy ismerősök legyenek útitársaim...

    Mindig ugyanazok az emberek, arcok; a napjuk ugyanolyan, mint az enyém. Hajnali kelés után álmosan vacogva a buszmegállóban ugyanarra a buszra várunk, mely átvisz Soroksáron át Erzsébetre.  Az ingyenes Auchan-busz...

Néha történik valami, egy-egy apró változás : egy nő megszült, Fülesbácsinak már nem rohad a feje ( szó szerint értsd, elég szaftos volt, ahogyan kikandikált a fülamputáció után a nedvedző seb a koponyájából), egy kislánynak butára vágták a haját, a guruló kocsis néni végre elfogadta, hogy segítsenek neki, a koponyáján heges fiú ma még sem ült le a néni előtt, megvárta, míg előbb leül, mint Ő. A lányok, kik nyilvánvalóan barátnők és osztálytársak, hisz minden reggel szertartásosan köszöntik egymást a titokzatosan három darabszámú puszival, megállnak a sofőr mellett, sosem mennek beljebb, inkább mindig leszállnak, ha valakinek útban vannak. Néha felszállnak  fiú barátok, iskolatársak, szintén cuppognak hármat fejenként s megy tovább a busz. Tényleg, mire felnőttek leszünk, hova lesz a harmadik puszi???
      Télen, mikor nem volt fűtés, a sofőr a lányok közül mindig megkért egyet, hogy a rongyával alkalmanként szaladjon végig a nagy szélvédőn, hogy lásson valamit a párától, hát, izgalmas volt...
Egy fiatal szőke nő a kórházig utazik már másodszor, de még mindig ideges. Nem tudja még kívülről az utat; a nagy kanyar előtt megkönnyebbülve felpattan, mert rájön, hol tartunk, s a következő pillanatban landol a párhuzamos ülésen. Amatőr. Csak a kanyar után szabad felállni. 

     Rutinosan felkecmergek, megérkeztem, ez itt Dél-pesti kórház. Leszállás, átszállás, végállomás. Mindenkinek más. Holnap is, és azután...
 

A futócipő-ügy
 

  

     Két éve, (van az már 5 is!) kisebb-nagyobb megszakításokkal, abszolút hobbi szinten kocogunk vizslámmal. Célzottan indult a dolog, kimozgatni a mindig eleven, sosem fáradt és pilledő energiabombát, Emmát. Akkor még nem tudtam, hogy ez szinte lehetetlen... 

      Sejteni akkor kezdtem, amikor egész nap kint voltunk a repülőtéren, 3H-n, le-fel rohangált a hegyen, lelkesen lekísért minden siklóernyőt árnyékvadászként. Addig futott, míg össze nem esett. Betettem az autóba, hazagurultam a kimerültnek látszó ebbel, otthon aztán felvánszorgott a negyedik emeletre, aludt egy fél napot, mint akit agyonvertek s másnap is csak tipegve volt hajlandó sétálni... Azóta okosabb vagyok gazdiként és emberként is. Nem engedem túl futnia magát, de a rendszeres terhelést beiktattam az életünkbe. Ekkor találtam ki az együtt futást. Annyira nem alapoztuk meg, hogy befektessek egy futócipőre, a télen-nyáron hordott túrabakancsomban kezdtük a kocogást. Nem sokat, hiszen, korlátaimat felmérve, tereptárgyak szerint választottam távolságot. Minden méternek örültem! Meglepett silány állóképességem; a téligumi a derekam körül, sérülés után soha rendbe nem jövő térdem esendősége, endocarditis után gyógyszeresen támogatott ketyegőm terhelhetetlensége stb...  De akkor is, az ebnek futnia kell! 

      Elkezdtük a lötyögést, addig, amíg elsétálni nem esett nehezemre, azt megfelezve, felváltva futottunk s gyalogoltunk, kialakítottunk magunknak egy szabályos rendet. A tereptárgyakat elnevezve könnyebb volt. Szürke oszlop,egyfa, háromfa, pukli, kerti bokrok, rekettyés, biciklis nyaktörő, kiserdő, másik sorompó, diófa, stb... Visszafelé sétáltunk, hogy az eb is legeljen kicsit. 

A futás fontos lett, nem sok, de rendszeres. Összesen pár km, mindig a téli bakancsban, mert az jól bevált. De most, történt valami, ami hm..., hát kizökkentett a nyugis kocogásomból.

     Barátnőmmel részt vettünk a város futáson. Hogy miért? Kíváncsi voltam, milyen mindezt tömegben, rendezvényen, milyen egy ilyen hangulata, mit hoz ki az emberből s vajon, bírom-e szuflával? 

     Nagyon tetszett. Egy barátom kiszámolta, hogy a teljesítményem annyira csapnivaló, hogy szót sem érdemel. Mondjuk, magam is felröhögtem, amikor a jelentkezési napon megkérdezték, hogy mennyi a szint időm? Nekem? Három nap...

 Kb. 30 perc alatt kocogtam le a 3,3 km-et. Ide nem mertem felvenni az avitt, lyukas téli bakancsot, helyette a kézilabdás teremcipőben próbáltam a betonon teljesíteni a magam tempójában. Hiba volt. Ugyanis, nem tudok nem téli bakancsban futni. 

     A lábam folyamatosan begörcsölt, kénytelen voltam füves részeket keresni, a pálya mellett, így többet is futottam, de gyakran meg is kellett állnom. Betonba öntve éreztem a lábszáram, fájt rendesen. Látván a nehézséget, megpróbáltam ésszel futni, akkor vettem észre, hogy én úgy futok a tornacipőben, mint a bakancsban. Odacsapom a lábam, telitalppal, keményen. A bakancs súlya hiányzott, így annyira odavertem a lábam, kész csoda, hogy nem kopott el... 

Mikor beértünk a célba, megkaptam az ajándék csomagot, fel is zabáltam a Horalki nápolyit, azóta ez a kedvencem, elvontattam magam a fűre, s két dolgot állapítottam meg: vennem kell egy futócipőt, s meg kell tanulnom futni benne. Egyébként pedig egy hős vagyok, és marha jó dolog volt valamit végig csinálni! Jöhet a következő kihívás, az 5 km! 

     A rendezvényen egy dolog nagyon megragadott, mégpedig a mások lelkesedése. Annyira tetszett, hogy gyerekek, anyukák, apukák, nagymamák, fiatalok és öregek együtt futnak, s bár a futás nagyon magányos sport, mégis megosztható, úgy döntöttem, nem akarok kimaradni belőle. Életem első futó versenye ösztönzően hatott; minden métere az életem részévé vált, hiszen magamért tettem....