A napokban, egy hajnali séta alkalmával kipróbáltam a lelki negatívtól való szabadulás egyik formáját, miszerint, a hajnali csendben, sötétben, frissességben, ölelj meg egy fát... Tartsd szorosan, simulj hozzá, öleld, csak öleld és tisztítsd ki a fejed... A fa levezeti a negatív energiákat a földbe, s megnyugszol.... Ez volt a terv...
A tanítás szerint cselekedtem. Battyogásunk közepén, egyszer csak egy jó képességű fenyő mellett álltunk meg, gondoltam, itt az idő, hogy levezessem a mérhetetlenül rám telepedő negatív mételyt. Gondosan körbe kémleltem, hogy hányan látják kissé ködös elmém lépéseit, de úgy tűnt, senki sincs a közelünkben. Dorka kutyáék messze voltak, a bernáthegyi sziluettjét a lámpák félhomályából sem lehetett kivenni. Frodóékat lehagytuk a kutyasétáltató másik oldalán, Tomi vizsláék még nem is jöttek ki, így szemtanuk nélkül, bátran ölelgethettem a fenyőt. Vártam, hogy elérkezzen a pillanat, mikor meglelem a métely dübörgését a lelkemben, és az optimális pillanatban a fához léptem, egyenes törzsét magamhoz öleltem és ...
A fa olyan egyszerűen közölte velem, hogy "nem értesz engem", hogy hűvösétől azonnal elengedtem a törzsét... Nem értettem belőle valóban semmit. Sem az erejét, sem a lélegzését nem éreztem meg, csak a hűvös, egyenes derekát öleltem, s úgy tűnt, hogy a fenyő úgy hagyja magát ölelni, hogy közben láthatatlan kezével eltávolít engem... Elszontyolodtam.
Hát most már semmikor sem lesz az én lelkemben béke? Peace, Love, Sleep?
No, ez nem sikerült, majd máskor újra megpróbálom. - gondoltam, s befejeztük a hajnali kört Emmával.
Aztán telt-múlt az idő, kezdett lecsengeni bennem a sokkoló újévi feszültség, múlni kezdett a csalódásom, már-már voltak békét ígérő pillanataim, de éreztem, hogy korántsem vagyok rendben. Hiába beszélgettünk ex barátommal 4 órán át, azt vettem észre, hogy elfárasztott engem, s ilyen tán még sosem volt... Sosem az elmúlt 5 évemben. Hát ha már Ő sem nyújt békét, aki messze okos és mint, Kwai Gon Jin, bölcs és ő találta fel a midikloriánokat, akkor nem is tudom, valami nagyon nem klappol az én lelkemben!
De nem ám.
Próbáltam racionalizálni a gondolataimat, kizárni a mindennapjaimból a szétszabdaló gondolatokat, leegyszerűsíteni az ételeinket, az életünket, hogy ne kelljen szétszakadni a kombinálásban, megteremteni a belső harmónia alapjait, mert ha alapok nincsenek, a harmóniára várhatsz halálod napjáig... Olvastam, kikapcsoltam a tv-t, zenét hallgattam, mesét néztem, még az időjárást is csak a bőrömön észleltem, semmit sem engedtem közel, ami belecsinálhat a lelkembe...
És akkor, meglepetés szerűen leesett a hó. Napközben esett, tudtam, láttam az ablakból, de nem fogtam fel, s így nem is történt még semmi...
Két nappal később, mikor hajnalban útra keltünk Emmával, és csak szinte úgy tűnt, hárman vagyunk ébren, mi és a hóesés, akkor megtalált valamiféle nyugalom. A fehérség beborított mindent, a sötét nem tudott az lenni... Szakadt a hó, ömlött, vitte a szél, fáztam, csípte a könny a szemem, végig snowboardozott az arcomon, leszántotta róla az álmosság rétegeit, és visszavonhatatlanul tisztítási műveletekbe kezdett, akkor és ott éreztem meg, hogy átlendültem a pozitívba. Amikor fájt. Fájt úgy, ahogyan csak akkor fáj, ha fázol, ha tudod, hogy bemész a melegbe és elmúlik, amikor érzed, hogy élsz, és fázás utáni bizsergető felmelegedés, értágulat lecsendesít... Ott és akkor történt valami, hiszen mindig meghajlok a természet előtt, felismerem az erejét és bár érteni nem tudom, kevéske vagyok én ehhez, tisztelem. Nem védtem az arcom, hagytam, hogy áthóviharozzon rajtam a feszültség...
Eszembe jutott egy rég elfeledett pillanat, mikor is, még Tökölön, az ártéren álltam a szélviharban, és teljes testtel dőltem hátra, nyitott karokkal és megtartott a szél...
Mert megtartott, olyan ereje volt...
Vagy mikor Krka vízesésnél belekapaszkodtam a vízesés előtti kifeszített bójába és felfeküdtem a vízre, vigyen, amerre vinni akar, s úgy dobált, sodort, mint egy pehelyt...
Vagy mikor először ültem bele a beülőmbe siklóernyőzésnél, mert addig még csak bele sem mertem huppani, felnézni sem mertem az ernyőre, nem hogy le... És csak ültem, ültem az ernyőm alatt, és lóbáltam a lábam, érzetem a levegő erejét, az ernyőm stabilitását, s hogy én valóban repülök...
Vagy mikor a barlangban, több óra lefelé menet után már bőr sem volt rajtam, erőm sem volt, s a mélyben voltam, éreztem, hogy a csend és a sötétség körbe vesz, részévé tesz, kisimít, levezeti a felszínen hordott nyomorom, bánatom és hétköznapi baromságaim...
A természet része vagyok, vagy inkább tudok a része lenni. Olyanná tudok válni, aki nem különbözik, elfogadja és behódol az erejének... És ez megnyugvással töltött el akkor is, most is...
A többi bibircsók csak sallang.
