Majd mindegyikre emlékszem, s az első ilyen emlékem a régi, Technikum városnegyedben lévő, Zóya utca 4, fszt.1-hez kötnek. Itt laktunk ugyanis Anyukámmal, Bátyámmal hármasban, mivel édesapám az én életemben nem szerepelt.Egész kicsi voltam még, határozott, hisztis, szeszélyes, önfejű és öntérvényű gyerek, lehettem úgy négy éves, szőke, göndör hajú, rakoncátlan tincses (ark)angyal. Anyukám beterelt minket a kisszobába, és talán még ránk is szólt, hogy pucoljuk ki a cipőnket, mert jön a Télapó. Persze, nem fogadtunk szót, ezer más dolgunk volt, nyilván veszekedtünk is, mert mi mindig ezt csináltuk a Bátyámmal, és valahogy nem is hittünk ebben a Télapós dologban. És ekkor csöngettek. Kimentem kíváncsiskodni, és láttam, hogy Anyukám kinyitja az ajtót, de nem áll az ajtóban senki. Mormolt valamit, hogy ez valami tréfa, és visszaterelt a szobába. És akkor megláttam a szobában, az én pici cipőm mellett egy hatalmas, 1 kg-os Télapó csokit! Akkora volt, de akkora, hogy csak ámultam! Persze, azonnal megnéztem, hogy csak én kaptam-e ilyet, vagy a Tesóm is, de Ő is kapott! Két hatalmas Télapó csoki érkezett ebbe a kis szobába, amiben nem is volt igazán rend, és én nem is voltam jó, de azt már tudtam, hogy a szülinapom is ekkor van. Mindig kaptam plusz ajándékot is, valami apróságot, hogy tudjam, ez az én napom... De ezt a csodálatos, varázslatos dolgot nem értettem.... Hiszen, a saját szememmel láttam, hogy nem állt az ajtóban senki. És ugyan, egy-két perccel az ajándékok megtalálása után megérkezett Tischler nagymamám, és lelkendezett, hogy milyen gyönyörű ajándékot hozott nekünk a Télapó, és sehogy sem értettem, honnan tudta, hogy a Télapó hozta? Persze, más nem lehetett, ki is lett volna? Anyukámmal nagy szegénységben éltünk, egy fizetéséből hárman, honnan is futotta volna ilyen hatalmas ajándékra? Anyukám nem lehetett... (Utóbb, évekkel később kiderült, hogy Nagymamám volt az a Télapó, aki megszerezte a fekete piacon a legdrágább, leggyönyörűbb, legnagyobb csoki télapókat, igazi csokiból az unokáinak. Nem voltunk túl jó gyerekek (lehet, hogy a Bátyám magától az lett volna, de ott voltam én, a lázadó, és szinte mindig rivalizáltunk) és azonnal meg akartuk étkezni a csokitélapókat, Anyukám felrakta egy polcra, hogy ne érjük el, és ne zabáljuk fel azonnal a méregdrága ajándékot. De nagyon izgatott minket, hogy milyen lehet az íze... Hát nem leesett a polcról az egyik? Összetört. Nagyon-nagyon apró darabokra... de Anyukámon nem fogott ki a stikli, beletette egy dobozba és minden nap adott belőle. Mikor az egyik elfogyott, leeshetett a másik is. Persze, tesóm szerint az ővé volt a második, így ezen megint el tudtunk veszekedni egy ideig.... Tök jó volt!
Aztán az 5. szülinapomon baráti társaságban az összes, megszületett és meg nem született unokatestvérem is jelen volt. Kaptam egy tortát, egy csokitortát, aminek a közepén egy Mikulás volt marcipánból. Én már az elején arra gyúrtam, hogy azt én eszem meg egyedül... Körbe ültük a kis asztalt barátok, unokatesók, körben álltak a szülők, és a nagy fényképeszkedésben, ahogyan én ott pózoltam, egyszer csak a szemem sarkából nem láttam a marcipán télapót! Eltűnt! És akkor felfedeztem, hogy Pista, az unokaöcsém teli szájjal ül az asztalnál, kezében az én marcipánom, de nincs már meg a feje... Leharapta! Az egészet, úgy ahogyan van, bekapta és akkorát harapott belőle, amekkorát csak tudott. Mint a vércse, kaptam utána, de már elkéstem... Hatalmas balhét rendeztem, kő kövön nem maradt. És az az igazság, hogy a mai napig nem bocsájtottam meg, hogy megette a marcipán télapómat. Persze, röhögünk rajta, és anekdota kerekedett belőle, és később, vagy 10 évvel, kaptam egy ugyanolyan csokitortát, rajta egy marcipán télapóval, de az már nem volt ugyanolyan... És talán ez volt az a szülinapom, amikor szembe találkoztam a Télapóval, meghívta Anyukám, hogy személyesen adja át nekem az ajándékomat, de én annyira féltem ettől az embertől, hogy elbújtam a kanapé mögé, alig bírtak kicsalogatni. A fiúk énekeltek, verset mondtak neki, én meg lapítottam. Tudtam, hogy nem voltam jó gyerek... Én nem bírtam ezzel a részével mit kezdeni, nem szerettem a szembesülést azzal, hogy nem vagyok jó... Végül, kisebb bőgés és érzékenykedés után előbújtam, és átvettem a csomagot, de megkértem az Anyukámat, hogy többet ne hívja meg hozzánk ezt a Télapót, én félek tőle... Nekem jó az is, ha találkozunk vele az utcán, ad egy szaloncukrot, meg ha elhozza az ajándékokat titokban, varázslattal, de nem kell ide jönnie személyesen... Az oviban is lapítottam, nehogy kiszólítson, de amikor kiszólított, az egész ovi előtt, nem maradtam szégyenben, gyorsan kiszaladtam, átvettem az ajándékcsomagot és visszaszaladtam a helyemre... Sokáig így voltam ezzel az dologgal. Szerettem is, meg nem is.
Szerettem a szülinapom, a sok csokit, az ajándékot, de nem szerettem, hogy jónak kellene lennem, és én nem vagyok igazán jó.... Mert nálunk a Bátyám volt a jó gyerek, én meg a nem jó...
Aztán pár évvel később, Dundi Nagyapám megtanított cipőt tisztítani, hogy a Télapó tisztán találja, és még arra is emlékszem, hogy azt is megmutatta, hogy hogyan kell nagyot köpni a cipőre, hogy szép, fényes legyen. És sok-sok éven át kitisztítottam a cipőm, csizmám, hogy megérdemeljem az ajándékot. Persze én is bölcsebb lettem... Rájöttem, hogy mi rejlik a varázslat mögött- emberi szeretet. De számomra ennek nem volt más jelentése, ugyanúgy elolvadtam tőle, mintha a varázslat lenne....
Amikor pedig szülő lettem, anyuka, az egész varázslat ismét más köntösbe bújt! Emlékszem, Tökölön, a behavazott utcába érkezett lovasszánon a Télapó. Ott lógtunk a kisfiammal az ablakban, hogy meglessük, hova megy, és nagyon-nagyon izgatott volt, kiabált neki, hogy "szervusz Télapó!" Folyamatosan kérdezgette, hogy hozzá is jön-e? Mikor jön? Mit kérjen a Télapótól? Persze, a varázslatot nehéz volt fenntartani, annyit hablatyoltunk, amennyit tudtunk, hogy ne térjünk el a mesétől, és megmaradjon az íze. Egy ilyen havas december eleji napon a közeli kifőzdében rendeztek egy Mikulás estet. Ígértek egy barátságos Télapót, és aki rendelt egy virslis, sültkrumplis menüt, az találkozhatott vele, kaphatott tőle szaloncukrot... Igazi babazsúr lett ebből a rendezvényből, a környék összes kiskorúja ott tipródott, falta a virslit és várta a Télapót. És megérkezett! Kedves volt, tényleg, mindenkinek adott szaloncukrot, kezet fogott, simogatott, és azt hiszem, sztárrá avanzsálták a gyerekek. Hiszen, az is volt! Télapó, a sztár!Végig követték, merre jár, kihez megy, merre kanyarodik a szán, és végig kiabálták neki, hogy " Várlak, Télapó!, Szervusz, Télapó!"
Persze, aztán pucoltunk haza, hiszen, az ajándékok nem a kifőzdében kerültek kiosztásra...
Mennyei volt. Sok-sok éven át sikerült a szeretet és figyelem, figyelmesség varázsát fenntartani. Ezen a napon nekem is sok dolgom volt. Egy időben magam csempésztem a szomszéd gyerekek kitett cipőjébe kis csomagot, szaloncukrot, ez is nagyon nagy élmény volt, mert sosem tudták meg, ki volt...
Mára már a télapó-varázs lecsengett. A Kisfiam megnőtt, nem igényli a meséket... Évek óta teszek a cipőjébe csomagocskát, csokit, és felhívom a figyelmét, hogy erre járt a Télapó, és félmosollyal elintézi, ja...
de remélem, maradt benne annyi emlék, kaland és varázslat, hogy amikor kell, újra tudja éleszteni... és tovább adni. És gombolyítani a varázsfonalat, és mesét csempészni a gyerekei életébe, ahogy az enyémbe Nagymamám, Anyukám, s tettük mi, szülők, újra gyereknek érezvén magunkat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése