Hetek óta gyakoroltunk, heti kétszer két órát énekeltünk, tanultunk, alkalmazkodtunk zongorához, művészi elképzeléshez, zeneszerzőhöz, a vájt fülüek vájt füléhez... és mire mentünk vele? No, mire?
Felléphettünk a bajai Zsinagógában, az egyik legszebb koncertteremben, ahol valaha is jártam.... És... nem égtünk be! De hol is kezdjem?
Amikor megérkeztünk, szakadó hóesésben fél három körül, nem volt áram. A Zsinagóga teljes épülete homályos sötétbe burkolózott. Kalocsától lépésben, lábujjhegyen közlekedve buszoztunk, Laci sofőr higgadsága enyhítette a pánikot, ami szépen lassan hatalmába kerített bennünket. Arról, ugyanis kevesen tudnak, hogy a koncert egy viszonzása volt az október hatodikai orgona koncertnek. Akkor ugyanis a kölcsönkapott orgonáért cserébe (gyönyörű koncert volt!!!!) egy koncert ígéretét kellett tennie Babenyec Lacinak, a bajai Városi Könyvtár (Zsinagóga) felé. Minket gondolt meghívni és örömmel igent mondtunk. Ám, ahogyan telt-múlt az idő, apró feszültségek nyomták fel a lelkünket. pl. zongorával próbáltunk, és a koncerten orgonával kísérve fogunk énekelni fuvola művész kíséretében. Fuvolást minden próbán hozzá kellett képzelni.... így: .. "és akkor itt jön a fuvola, majd mást játszik, nem a dallamot..." Tele lett a gatyánk... Szinte minden próbán változtatások történtek, ahogyan finomult, ahogyan csiszolódott, ahogyan alkalmazkodott a zene miránk. Végül, már tudtuk a dalokat és mégis, mindent elrontottunk. A mi altos Zsuzsink hangja bekrepált, s az alt egyszercsak a leggyengébb láncszem lett az egész koncert-projektben... Eddig mindig hangtompítóval kellett énekelnünk, s mostanra ha megfeszültünk sem hallatszottunk... Totál bepánikoltunk. Végül, ahogyan elindultunk, a bezengedezett hóakadályok ellenére, már látszott, nincs vissza út, végig kell csinálni... Nem csak Laci ígérete miatt, hanem miattunk is. Az elmúlt hetek zsúfolt próbái, a hangszál gyulladások, köhögések, eröltetések miatt, Zsuzska mosolygásának hiánya miatt, (szépen, lassan belesápadt a próbák alatt), és már csak azért, mert sosem énekeltünk együtt orgonával, fuvolával...
Megérkezésünk simán lezajlott, tátott szájjal léptünk a szent helyre, mely lenyűgöző volt, csak ámultunk... A félhomályban ki tudtuk venni az épület monumentális jellegét, a díszítéseit, a milliom könyv hangulatát, az olvasó helyek meghittségét, láttuk a színpadot, Laci zongorán gyakorolt, mert az orgona áram nélkül nem szól. Túl élő terveket kovácsolt. Ha nem jön vissza az áram, akkor maradunk a zongora kíséretnél, a fuvolásnak tart valaki fényt, hogy lássa a kottát, minket pedig körbe vesznek gyertyákkal, hogy mi is lássuk a kottáinkat... Nincs baj, mindent megoldunk! Ez a hely, mindenre alkalmas, a rugalmasság jellemzi a rendezőket. Szerzünk mindent, ami a koncert megtartásához szükséges... És akkor elmentünk pisilni... Egy kanyargós lépcső legalján, minizseblámpák fényénél hármasával... Két wc volt, és kellett egy lámpás tartó, aki világít.... És ekkor Edinát felhívta a párja. Az alábbi szavak hangzottak el... " Itt vagyunk már, megérkeztünk. A Baján, a Zsinagógában, éppen nincs áram, én világítok és nem én pisilek..." - orientálta a helyzetet... Nagyon jót röhögtünk. Miután átöltöztünk, lehajítottunk egy pohár pálinkát, hogy enyhüljön a feszültségünk, de csak kivörösödtünk, és kevésbbé fáztunk a belső remegésünktől. Kezdődött a próba, kísérőink tartották a zseblámpákat, hogy lássunk. Végig énekeltük, ami problémás volt, nem volt jó, hallatszottak gyenge pontjaink, ám, egyszercsak... visszajött az áram... Egy órával a koncert előtt! Ismét körbe néztünk és megállapítottuk, hogy ez a legszebb hely, ahol énekelhetünk... És elkezdődött...
Tudod, vannak nekünk megzenésített verseink. Ady Endre, Tóth Árpád, Reményik Sádor van egy csokorba kötve "Istenes versek" címszó alatt. Hogy milyenek ezek a veresek? Ha hallod őket, újra és újra elő akarod venni a verses könyvet, hogy elmélyülj benne... Az az elhatározás született, hogy meg is mutatjuk egy vers tartalmát élőszóban is, hogy az éppen, akkor minket hallgatók érezzék meg a vers drámáját, amit Zsuzska megzenésítésében szeretnénk kifejezni... Ildikó a Kegyelem című Reményik Sándor verset a mű eléneklése előtt elszavalta. Mi, csendben álltunk, normálisan arra használtuk volna az időt, hogy legyőzzük a pánikunkat a koncert elején, de ez most kimaradt. Úgy álltunk ott, mint közönség... Ildikó a sorokat megtöltötte érzelmekkel, kivetítette, kifordította, hogy lássák a vers belső, rejtett zugait, a vívódást, a reményt, a lelki kapaszkodását, olyan emberi ívet varázsolt, ami minket is lenyűgözött... Csak álltunk, tele érzelmekkel, és egy pillanat alatt megnyugodtunk... Alkotunk, énekelni jöttünk, ahogyan Ildikó a verssel, kifejezünk, és nincs mitől félnünk... Büszke vagyok, Rád, Ildi, megint megtanítottál az alázatra, a belső nyugalomra, és adtál olyan tartást a kórusnak, ami kitartott a megméretettetés alatt....
Verseink olyan szépen szóltak, olyan tisztán, ahogyan csak a majd kétórás próba után csak lehetett.
Az előzmények izgalma lecsengett, és megtaláltuk a hangunk, a szellemiségünk, és annyi történt, hogy szabadon engedtük... Éljen...
Kissé meghatódva olvastam ezt a vallomást, és így teljesebb, árnyaltabb lett az a kép, amit a koncert során a kórusról kaptunk. A közönség érezhette, hogy itt most nem csak torokból, de szívből jön az ének! Ez nem mindenkinek sikerül, és ez egy nagy titok! Kívánom, hogy még sokszor és sokakat részesítsenek ilyen örömben. Szívből kívánok további sok sikert! Hála és köszönet! striegl istván
VálaszTörlésKöszi, Kata! :-) Ez megint egy nagyon lelket melengető és minden fontosat tartalmazó összefoglalása volt az eseményeknek! :-) Igyekszem majd többet mosolyogni :-)
VálaszTörlés