Szilveszter előtt Dunavecséről

Mondhatnám, jó kis év volt.... De csak bizonyos szempontból igaz. Minden bizonnyal megállapítható, hogy talajt fogtam. Megszoktam Dunavecsét, s bár ez a kiváltság, hogy vecseinek mondom magam, tudom nagyon jól, hogy nem jár csak úgy... Itt élek. Megszoktam, megszerettem, és ha innen elmennénk, már hiányozna. Hiányoznának a boltból a lányok, akiknek nagyon sok jót és kedvességet köszönhetek a mindennapi találkozásaink kapcsán. Ezt szerettem meg a legelőször ebben a régi/új faluban.  Hogy bemegyek és régi arcok mosolyognak rám, volt osztálytársaim, barátaim adnak nekem betevőt, vagy figyelmeztetnek, hogy ne ezt vedd meg, hanem azt, mert az jobb és kedvezőbb számodra! Ebben a mai világban, ahol én olyan személytelenül lébecolok, számomra ez az odafigyelés nagyon sokat jelent. És ha nem is velem történik, akkor is látom, ahogyan másokat kiszolgálnak, kedveskednek, figyelnek az idősekre, pár szót szólnak, kérdeznek, és ez teszi őket olyan különösen kedvessé... Számomra Ők a sztárok ebben a faluban!
A másik, ami nagyon hiányozna, az a Duna partja, ártere, bogyói, illata, virágai, és a tisztasága! Ugyan, ha nagyító alá veszed, van még hova fejlődni, de itt látom a figyelmet, a törődést, hogy nem hanyagoljuk el az életterünket! A gát füvét nyírják, rendezik a bozótost és nem úgy, hogy a földdel teszik egyenlővé, hanem ritkítják, kiszedik az elszáradt ágakat, rőzsének felhalmozva bárki elvihette volna gyújtósnak. Az ártéren nem csavarognak elveszett, elhagyott állatok, nincsenek magukra hagyva és nem tartják rettegésben a környezetet. Kevés illegális szemétlerakóval találkoztam, s ha mindenki csak egy palackot visz haza abból, amit talál elhajítva, vagy mondjuk, el sem hajítják azok, akik erre járnak, már felül múlhatnánk azt, ami országosan is kiemelkedő törődésről tanúskodik.  Szeretem a bicikli utat, s ebben az évben nagyon sokat használtam is, reggelente átbiciklizvén a városba... A hajnali levegő, a Duna frissessége sokunkat csábított e hajmeresztő és szokatlan vállalkozásra. Ami roppantul egészséges, üdítő és nagyon sok betegségtől védett meg engem is a tavasz-nyár-ősz folyamán. Felfedeztem, hogy a faluk között szenzációs kiránduló, bámészkodó bicikliutak vannak. Rendben tartott, tiszta és panorámáját tekintve verhetetlen pl. az Apostagot Vecsével összekötő Duna parti út! Szinte párhuzamosan megy a folyóval, meg-meg szakítva egy-egy közvetlen szakasszal, ahol is megállva, láthatod a Híd lenyűgöző látványát. Micsoda kincs és érték!
No, nem a Hídra gondoltam, bár az is az. Gondoltad volna, ha nem biciklivel mész, hogy kb. 3 km-es 5 %-os emelkedő a Híd másik oldala? Hogy lehet teljesíteni egyenletes tekerés mellett felfelé, még ilyen rozzant csont is meg tud lépni, mint én? Hogy, amikor átérsz, van egy szakasz, ami leszállít a bicikliről, mert olyan, mintha a világ tetején járnál? Ugyanis az ártéri fák, hatalmas, magasba nyúló ágai fölött jársz és olyan, de olyan, mintha a dzsungel fölött járnál, repülnél, kiválnál a Földből egy másik aspektusát szemügyre véve... Csodálatos mind ez, ha visszafelé gurulsz le a hídfőről Vecse felé, és belesiklanál egy másik dimenzióba. Mennyei érzés! És csak gurulsz, gurulsz....Mindent megér, az összes izzadság cseppet, a kínlódást, erőpróbát, hogy átjuss biciklivel s visszafelé gyönyörködhess az alattad elnyúló tájban....  Az út nagyon rendben van, és nagyon egyedivé teszi a várost. Nem is a rendezvényei miatt érdemel reklámot, mert azokban van hova fejlődni... Több embert mozgathatna meg, több lakót érhetne el, ha már szerveződik. Helyszínei adottak. A múzeum, a Könyvtár, a Művház, a Templomok felekezeti hova tartozást felfüggesztve, a Duna part,  az iskolák udvarai, a hatalmas szabad tér, a Platánok árnyai... Zseniális helyszínek!
Hogy mire vágyik a nép? Persze, kellenek a népszerű énekesek, kellenek a színészek, akik haknira adják a fejüket, kellenek a vásárok, ezzel nem is vitatkozom. Vecsén még volt nem rég egy színjátszó csoport, akik mesterien színpadra állították a Csiky Gergely Nagymama c. előadását. Van állítólag egy zeneiskola, ahol zseniális rézfúvós zenekarral játszanak a gyerekek. Sosem hallottam őket, sosem lépnek fel, nem mutatkoznak egyik rendezvényen sem. A Vikár Béla női kar és a Kisduna népdalkör viszi a hátán a város rendezvényeit, és teszik mindezt nagy szeretettel és lelkesedéssel, kevés, olykor még kevesebb közönséggel. A könyvtári verses estek és könyvbemutatók alig kapnak szárnyra, alig jutnak el másokhoz, mint a kemény maghoz. Nincsenek kiállítások, ha vannak, azok is halkan, csendben történnek. Pedig, nem csak a gyerekek vágynak néha felfrissülni, hanem a dolgozó lányok, asszonyok, férjek, apukák, akik ugyanúgy szomjaznak a kultúrára, mint bárki más.... Nekünk ez van. Az életterünk. Ha ide csempésznénk a világ kultúrából valamit, még ha magunknak is kell megcsinálni, (lsd. színjátszó kör, női kar, népdalkórus és remélem, még vannak lelkes jelentkezők, akik egyedivé és szórakoztatóvá tudják tenni a csináld magad kultúránkat) nagyon sok embert szórakoztatna, s tenne jobbá, kitartóbbá, kapcsolna ki és emelné fel, akár a depresszióból. És, itt kell szólnom a jótékonysági koncertekről is. Engedjétek meg, hogy elmondjam, kevés jó dolog van, ami történhet velünk, s ez az. Nem azért, mert adhatunk, bár ez is fontos! Hanem, mert ezeken a rendezvényeken, sokkal többet, jobbat kaphatunk is, mint a fővárosban, a legcsicsásabb színházban!  A Református Iskola Teleki napján Hobó szavalt József Attila verseket. Énekelt, játszott, előadott nekünk, itt, Dunavecsén. Igaz, nem volt nagy koncert, nem volt sajtó és média esemény, de nagyon értékes volt, egyedi. És ha láttad volna, a legkedvesebb egy idős vecsei nénivel volt, akivel hosszan beszélgetett az előadás után. Imádták egymást!  Október 6.-án volt egy szenzációs koncert a Katolikus Templomban. Egy orgona koncert, ami lenyűgöző és lélekemelő volt, Dunavecse pár percnyi felemelkedése a nyomoron, a közéleten, a hitbeli vitákon, problémákon, a klasszikus, világi színpadokat is megropogtató orgona szóért Babenyecz László mester volt a felelős. Azt gondolom, hogy ha ilyen művész kerül a közelünkbe, aki hovatartozás nélkül ad, mindenkinek, aki erre jár, aki rászorul, és önzetlenül segít, alkot és kiteljesít, csak pusztán azzal, hogy azt csinálja, amihez ért, tehát, szóval, zenél.... Emberek, fogadjuk el a jót! Olyat kapunk, olyan tudást, olyan közvetlen bevezetést a zene világába, amihez nem kell más, csak kinyitni a fülünket s befogadni a zenét. Mindenkihez szól s kedves történeteivel, tájékoztat arról, hogy mit is kell tudnunk arról a zenéről, amit éppen játszik. Kívánom, hogy mindenki hallja és lássa, élvezze az orgonát, a koncerteket, a női karral együtt létrehozott dalműveket, a zenei kíséret minden taktusát, mert ez kérem, valóban alkotás. Nekünk, akkor és ott. Gyertek el minél többen, vegyetek részt verses esteken, könyvbemutatókon, kiállításokon, általában minden program ingyenes vagy jótékonysági, legyetek azok, akik elveszik maguknak, ami jár. Zenéből, versből, színházból, kultúrából. Vagyunk olyan okosak, mint a Dánok, akik tudják, hogy maguknak kell tenni érte, hogy gazdagodjanak. S a gazdagság nem csak anyagi, hanem belső tartalommal is bír... Náluk ez összefonódott, egymásra épült, s nálunk is erre lenne szükség....Dunavecsén minden adott és minden tehetséges ember készen áll arra, hogy adjon. Csak fogadjátok el. Dunavecse 2013- gyönyörű év lesz! Veletek.

Koncert a Zsinagógában

Baja, 2012. december 08.



Hetek óta gyakoroltunk, heti kétszer két órát énekeltünk, tanultunk, alkalmazkodtunk zongorához, művészi elképzeléshez, zeneszerzőhöz, a vájt fülüek vájt füléhez... és mire mentünk vele? No, mire?
Felléphettünk a bajai Zsinagógában, az egyik legszebb koncertteremben, ahol valaha is jártam.... És... nem égtünk be! De hol is kezdjem?
Amikor megérkeztünk, szakadó hóesésben fél három körül, nem volt áram. A Zsinagóga teljes épülete homályos sötétbe burkolózott. Kalocsától lépésben, lábujjhegyen közlekedve buszoztunk, Laci sofőr higgadsága enyhítette a pánikot, ami szépen lassan hatalmába kerített bennünket. Arról, ugyanis kevesen tudnak, hogy a koncert egy viszonzása volt az október hatodikai orgona koncertnek. Akkor ugyanis a kölcsönkapott orgonáért cserébe (gyönyörű koncert volt!!!!)  egy koncert ígéretét kellett tennie Babenyec Lacinak, a bajai Városi Könyvtár (Zsinagóga) felé. Minket gondolt meghívni és örömmel igent mondtunk. Ám, ahogyan telt-múlt az idő, apró feszültségek nyomták fel a lelkünket. pl. zongorával próbáltunk, és a koncerten orgonával kísérve fogunk énekelni fuvola művész kíséretében. Fuvolást minden próbán hozzá kellett képzelni.... így: .. "és akkor itt jön a fuvola, majd mást játszik, nem a dallamot..." Tele lett a gatyánk... Szinte minden próbán változtatások történtek, ahogyan finomult, ahogyan csiszolódott, ahogyan alkalmazkodott a zene miránk. Végül, már tudtuk a dalokat és mégis, mindent elrontottunk. A mi altos Zsuzsink hangja bekrepált, s az alt egyszercsak a leggyengébb láncszem lett az egész koncert-projektben... Eddig mindig hangtompítóval kellett énekelnünk, s mostanra ha megfeszültünk sem hallatszottunk... Totál bepánikoltunk. Végül, ahogyan elindultunk, a bezengedezett hóakadályok ellenére, már látszott, nincs vissza út, végig kell csinálni... Nem csak Laci ígérete miatt, hanem miattunk is. Az elmúlt hetek zsúfolt próbái, a hangszál gyulladások, köhögések, eröltetések miatt, Zsuzska mosolygásának hiánya miatt, (szépen, lassan belesápadt a próbák alatt), és már csak azért, mert sosem énekeltünk együtt orgonával, fuvolával...
Megérkezésünk simán lezajlott, tátott szájjal léptünk a szent helyre, mely lenyűgöző volt, csak ámultunk... A félhomályban ki tudtuk venni az épület monumentális jellegét, a díszítéseit, a milliom könyv hangulatát, az olvasó helyek meghittségét, láttuk a színpadot, Laci zongorán gyakorolt, mert az orgona áram nélkül nem szól. Túl élő terveket kovácsolt. Ha nem jön vissza az áram, akkor maradunk a zongora kíséretnél, a fuvolásnak tart valaki fényt, hogy lássa a kottát, minket pedig körbe vesznek gyertyákkal, hogy mi is lássuk a kottáinkat... Nincs baj, mindent megoldunk! Ez a hely, mindenre alkalmas, a rugalmasság jellemzi a rendezőket. Szerzünk mindent, ami a koncert megtartásához szükséges... És akkor elmentünk pisilni... Egy kanyargós lépcső legalján, minizseblámpák fényénél hármasával... Két wc volt, és kellett egy lámpás tartó, aki világít.... És ekkor Edinát felhívta a párja. Az alábbi szavak hangzottak el... " Itt vagyunk már, megérkeztünk. A Baján, a Zsinagógában, éppen nincs áram, én világítok és nem én pisilek..." - orientálta a helyzetet... Nagyon jót röhögtünk. Miután átöltöztünk, lehajítottunk egy pohár pálinkát, hogy enyhüljön a feszültségünk, de csak kivörösödtünk, és kevésbbé fáztunk a belső remegésünktől. Kezdődött a próba, kísérőink tartották a zseblámpákat, hogy lássunk. Végig énekeltük, ami problémás volt, nem volt jó, hallatszottak gyenge pontjaink, ám, egyszercsak... visszajött az áram... Egy órával a koncert előtt! Ismét körbe néztünk és megállapítottuk, hogy ez a legszebb hely, ahol énekelhetünk... És elkezdődött...

Tudod, vannak nekünk megzenésített verseink. Ady Endre, Tóth Árpád, Reményik Sádor van egy csokorba kötve "Istenes versek" címszó alatt. Hogy milyenek ezek a veresek? Ha hallod őket, újra és újra elő akarod venni a verses könyvet, hogy elmélyülj benne... Az az elhatározás született, hogy meg is mutatjuk egy vers tartalmát élőszóban is, hogy az éppen, akkor minket hallgatók érezzék meg a vers drámáját, amit Zsuzska megzenésítésében szeretnénk kifejezni... Ildikó a Kegyelem című Reményik Sándor verset a mű eléneklése előtt elszavalta. Mi, csendben álltunk, normálisan arra használtuk volna az időt, hogy legyőzzük a pánikunkat a koncert elején, de ez most kimaradt. Úgy álltunk ott, mint közönség... Ildikó a sorokat megtöltötte érzelmekkel, kivetítette, kifordította, hogy lássák a vers belső, rejtett zugait, a vívódást, a reményt, a lelki kapaszkodását, olyan emberi ívet varázsolt, ami minket is lenyűgözött... Csak álltunk, tele érzelmekkel, és egy pillanat alatt megnyugodtunk... Alkotunk, énekelni jöttünk, ahogyan Ildikó a verssel, kifejezünk, és nincs mitől félnünk... Büszke vagyok, Rád, Ildi, megint megtanítottál az alázatra, a belső nyugalomra, és adtál olyan tartást a kórusnak, ami kitartott a megméretettetés alatt....
Verseink olyan szépen szóltak, olyan tisztán, ahogyan csak a majd kétórás próba után csak lehetett.
Az előzmények izgalma lecsengett, és megtaláltuk a hangunk, a szellemiségünk, és annyi történt, hogy szabadon engedtük... Éljen...

Az orgona gyönyörű volt, a fuvolás tökéletes, a dalok, csokorra szedve, felkonferálva és előadva tökéletes egészet alkottak. Az én versem is elhagzott, és még a címet is bemondtam, pedig nem akartam, mégis, valahogyan ide illett, a teljességhez. Olyan aprólékosan elő volt készítve minden, hogy nem tehetettem meg, hogy félbe hagyom, renittensen... Végül, olyan kinyílt hanggal énekeltünk, olyan lelkesen, már-már profin, hogy a végén elhagzó mondatok, miszerint " háziasszonyok, családos anyák amatőr kórusa" vagyunk, sokak arcán a döbbenetet váltotta ki és ez jól esett... Voltak, akik könnyeket morzsoltak. Voltak akik, nem hitték el, hogy amatőrök vagyunk... Zenepedagógus jött és emelte a kalapját előttünk. Végre, Zsuzska mosolygott, elmúlt a sápadtsága, kiengedte a hatalmas feszültségét... A szemek csillogtak, a cél teljesült. Áhítatot és ünnepi hangulatot tudtunk csempészni az arcokra. És magunkba is... Az Adventi koncert lezajlott. Felkészítettük magunkat a jövőheti, hazai megmérettetésre... Kíváncsian várjuk, hogy a mi, lelkes, hazai közönségünk, a Református Iskola tornatermében hogyan fogad majd minket? Mert Laci és Zsuzska még mindig nem egyezett meg abban, hogy mi legyen a ráadás.... "Lennie kell ráadásnak" Előre félünk....Mit találnak ki nekünk a vájt fülüek...?

Balogh Mihály exkluzív interjú- velem...

                                          Balogh Mihály vallomásai

1. Vázlatok az orientációhoz

Megvan még a meghitt viszonya Kunszentmiklóssal?

Milyen kérdés ez? Nem szoktam minősíteni a kérdéseket, de ne haragudjon, azt kell mondanom, hogy ez egy... jó kérdés... Miért nem kérdezi azt, hogy’ vagyok?  Vagy kérdezzen mást... Igen, Kunszentmiklóssal megvan a meghitt viszonyom, ám ha arra kérdez rá, hogy kiábrándultam-e, akkor a válaszom nem, bár ezen néha magam is csodálkozom.

Miért is csodálkozik ezen?

Kifejtem. Tudja, maholnap 70 éves leszek, itt születtem, fiatal gyerekkorom óta itt éltem 55 éves koromig, aztán huzamosabb időt osztottan éltem Pest és Kunszentmiklós között; de, még amikor 8 évig nem itt dolgoztam is, ide jártam haza. 2006. január óta nyugdíjas vagyok, azóta megint teljesen itt élek. Kunszentmiklós kétféle értelemben él bennem. Egyrészről, mint egy állandó, statikus dolog az életemben; foglalkoztam a múltjával, benne vagyok a jelenében, örök rajongója és híve maradok az otthonomnak, ami volt, van és lesz, ez egy szentség, ilyen értelemben nem csalódtam benne és őrzöm ezt a meghitt viszonyt. 

Másik értelemben, a pillanatnyi létemet vizsgálva, az emberek persze változnak, és csalódom is emberekben, néha kiábrándulok, ahogyan ők is belőlem, de ez így természetes. Romlik a mentális közérzetem, rosszul látok, nehezen ismerek fel embereket, ezért mindenkinek köszönök, aki velem szembe jön, senkit sem sértenék meg azzal, hogy nem veszem észre. Ugyanakkor vannak, akik nem köszönnek, akár piacon, hétköznapi dolgok közepette, vagy a focipályán, előfordul ez is, az is, vegyes a dolog. Az is minősíti az embert, mondjuk, hogy ki az, akivel nem beszél, kvázi a haragosa, ellensége. De mindezek ellenére nem ábrándultam ki, és ezen, mondom, még magam is csodálkozom.

A mentális közérzetén kívül van-e még, ami negatívan érinti?

Jól fel akar dobni. Van. Egyre többször jut eszembe a halál. A minap egy csoportot kalauzoltam a Gerébi kúrián, kis helytörténeti előadást tartottam, s az új könyvemet vittem, vettek is belőle, ezt dedikáltam, s az egyik vendég megszólított. Mondta, hogy grafológus, és ne haragudjak, de azt olvasta ki a kézírásomból, hogy tipikusan önmagam ellen forduló egyén vagyok. Én ezt nagyon érdekesnek találtam, mert ez engem annyira visszataszít, annyira idegenkedem ettől, meg is mondtam neki, hogy nem jól olvasta az írásjegyeket. Nem hiszem, hogy az elkövetkezendőkben, én nekem önmagamtól kellene félnem. Sokat gondolok a halálra, de nem tervezem, hogy magam véget vessek az életemnek. Talán tíz-húsz év múlva, más körülmények között ez bekövetkezhetne, de én most ezt nem tudom elfogadni. Egyébként a közérzetem jó.

A politika mennyire befolyásolja?

Semennyire. Nem politizálok. Néha észreveszem, hogy beszélgetek a rádióval, de ekkor mindig Apám jut eszembe, és jókat mosolygok. Az Öreg mondta ám! Pörölt a rádióval. Van egy kristálytiszta életelvem. Ha azt mondom, hogy a 28. helyen van a politika az én érdeklődési körömben, akkor tényleg fel is tudok sorolni 27 jóval fontosabb dolgot. Ha valakinek ez sem elég, akkor a mondjuk, a 41. helyre sorolom, és még akkor is tudok 40 fontosabb dolgot mondani.

Én meghallgatom az összes oldalt, legyen az baráti beszélgetés, vita vagy nézeteltérés, de ha kérik, sem mondok véleményt. Ha pedig nagyon erőltetik, akkor elmondom, hogy én elfogadom a Te véleményed, de te pedig fogadd el, hogy én nem foglalok állást. Nem politizálok. Nem érdekel.

Van-e valami, amihez elkötelezte magát?

Ez egy durva kérdés. Sokat gondolkozott ezen, igaz? Na, akkor fejtse ki, hogy mire gondol.

Egyszerűen arra gondoltam, hogy független gondolkodónak tarja magát vagy elköteleződött valamihez? Pl. Vallás, mozgalom, eszme, eszköz, terv, program, foglalkozás, stb..

Értem. És megint megdolgoztatja az agyam, mert ilyeneket nem szoktak tőlem kérdezni. Nos, lehet, hogy most kihúzom a méregfogát, de én nem szoktam ilyeneken se gondolkodni. Én még sosem gondoltam úgy magamra, hogy valamilyen ember vagyok. pl. lokálpatrióta. Nyilván, az vagyok. Vagy valamiféle gondolkodó... Ilyen vagy olyan irodalmár, könyvtáros, író... Annyit tudok magamról, hogy még mindig nem vagyok készen. Nincs kiérlelt világszemléletem.

Mondhatná, hogy ennyi idős korára már tudhatná az ember, hogy hova helyezi magát, de én nem. Nem vagyok csak ilyen, vagy csak olyan. Ilyen is vagyok, olyan is vagyok. Folyamatosan változom, alakulok, mozgásban vagyok, fejlődöm, hülyülök, tanulok, felejtek. Egy részről például az anyagi világban hívő, fafejű materialista vagyok. Ugyanakkor folytonosan küszködöm Isten létezésével. Ez nem Isten hite, sokkal inkább Isten keresése.  De ha egyszer megtalálnám azt az Istent, akit egyelőre hiába keresek, akkor sem csatlakoznék bármiféle tételes valláshoz, nem járnék templomba sem.

 Bizonyos szempontból, ha tetszik, önző ember vagyok, sokat foglalkozom magammal, de a pillanatnyi dolgaimmal törődök, és nem akarok valamilyen lenni a végcélom érdekében. Nincs végcélom. Eljutok, ameddig eljutok, és a végén majd megmondom, hogy mi sikerült belőlem. Talán, mint önálló gondolkodó is megállnám a helyem, de én nem helyeztem magam ebbe a filozófiai mélységbe sem.

Vannak- e alapelvei, amihez tartja magát?

Nem igen tettem rendet ebben a kérdésben sem... Jaj, nem szeretem a kérdését... Megint sarokba szorított, mert érzem, hogy határozott választ vár, és nekem nincs ilyen válaszom. Én az állandóan magamra figyelő, és önmagamat elemző ember vagyok, a pillanatnyi élethelyzetet értelmező ember. Folyton úton lévő embernek látom magam, aki felfogja ugyan a pillanatnyi világot, de nem biztos, hogy el is fogadja azt. Kereső ember voltam és vagyok. Örök kereső. Nem vagyok állandó, statikus, tételszerűen meghatározható valaki.

Van azért néhány „szentségem”, vannak nagyon hagyományos értékeim, ezekről tudok beszélni, ezeket akár bibliainak is mondhatjuk, vagy tízparancsolatinak. Pontosan tudom persze, hogy a Biblia előtt is megvoltak ezek, például a rómaiaknál, ezért nem is a Biblia itt a lényeges. A tízparancsolatból a ne lopj, számomra a legfontosabb. Ami nem az enyém, azt nem veszem el. Tehát a tulajdon, az utolsó falat, egy bicikli, vagy egy tanulmány, egy szellemi tulajdon – ezeket nem veszem el, ez egy kőkemény alapelv. „Felebarátod feleségét” - azt már nem vállalnám...  Azt nem tartottam olyan fontosnak, nem is tartottam be, mert úgy gondolom, hogy az ember nem birtok, tulajdon, mint a falat kenyér. A másik ember önálló, szabad akaratú döntésének tartottam, ha egy másik ember felesége engem választott.

Egyszóval az én alapelveim nagyon egyszerűek és gyakorlatiasak. Maga másra gondolt?  Mondjon példákat, hátha könnyebben válaszolok.

Gondolok a pl. az ön szabadságról alkotott véleményére, de lehet ez bármi, amit fontosnak tart.  Az érdekel, hogy vannak-e ilyen pillérei?

Most én is kérdezek, mert érdekel a kérdése. Mondana egy példát?

Ha érdekli, még gyerekkoromban olvastam valahol, hogy a kötelességtudat a szeretet egyik megnyilvánulása. Benne maradt a fejemben, s nagyon sokáig kerestem a hitelességét az életemben. Hogy ez igaz-e az én személyes világomban is? Számtalanszor ellátunk olyan feladatokat, amikor a kezdeti lelkesedés lecsengésével már csak kötelességből tesszük a dolgunkat. Nem érezzük olyan izgalmasnak, nem adjuk bele szívünket, lelkünket, nem lobog bennünk a tűz. Mondhatjuk, hogy félvállról, már-már lélektelenül, elfásulva, elfáradva tesszük, nyűgként, kedv nélkül. És amikor bennem ez felmerül, és szembesülök a kötelességtudatommal, hogy már csak ezért csinálom, eszembe szokott jutni a szeretet. Hogy ez is az. Mert azt nem tudom megtenni, hogy nem csinálom. Hogy ott hagyom, sorsára, pusztulásra, mint egy darabka földet. Vagy embert. Nem tudok semleges lenni, nem tudom elveszejteni. És akkor rájövök, hogy tulajdonképpen szeretem. Pont annyira, amennyire kell, hogy szeressem. És ettől jobb kedvvel teszem a dolgom, tudom, hogy ezért csinálom. Mert szeretem. Mert nekem fontos és számít. Érti?

Na, most lenyűgözött. De azt tudnia kell, hogy nőként magának sokkal könnyebb ilyenekre rálelni. Vagy adaptálnia magára. Szenzitivitása sokkal erősebb a nőknek, finomra hangolásuk sokkal egyedibb, mint a férfiak racionalitása. Nekem nincsenek efféle, érzelmi alapú elveim.

Egyébként, úgy érzem, hogy ikonikus dolgokat vár tőlem, amikre azt mondhatja, hogy Balogh Mihály ilyen és ilyen elvek szerint él. Nem élek elvek szerint. Pontosabban, kevés elv szerint éldegélek. Néhány van, említettem őket. A folyamatos változásaimban élek, elemzéseimben, feladataimban, és sokkal inkább meghatároznak a feladataim, mint az elveim. Elfogadja ezt válasznak?

Amennyiben mesél a munkáiról...

Később. Most, jöjjön, körbe vezetem...

2. Díszlet festményekkel, fényképekkel

Nézze, ez a lakásom, itt lakom – egyedül. Van benne nappali könyvekkel, leharcolt ülőgarnitúra, egy televízió a meccseknek, ez itt a háló és dolgozó szobám... - darálja... - Nézelődik? Minek? Nincs itt semmi érdekes… csak itt élek...

Ha nem zavarja, kicsit elidőznék e semmiségek között...

Előbb a háló és dolgozószoba hangulatát szívom magamba, hátha rálelek valami lényegesre.

A dolgozószobákban szokott lenni néhány személyes tárgy, könyvkupac, lerágott csont, kiürült pohár, tányér, papírgalacsinok... Itt mást találok. Kortárs kunszentmiklósi festő, Madaras László akt képe az ágy felett. A modell lány háttal, oldalt fekszik, teste belesimul egy kanapéba, érzésem szerint a portrén túli világba... Testi harmóniát és meghittséget csempész e falakra. Oldalt egy régi, Madaras László Villon korszakát idéző metszet. A személyes terében néhány gyermekrajz, tanulmány lányaitól, s valamiféle rendszer szerinti rendetlenség az íróasztal közvetlen közelében. Itt van az általa nagyon sokra tartott Tóth Péter, Radnóti-díjas versmondó születésnapi ajándéka, melynek fényképei a közös munkával együtt töltött időket idézik. Jegyzet, nyitott laptop, kényelmetlen szék, derékba törő ülőfelülettel. A szék alatt egy talpmasszírozó fa henger, de sejtem, ez sem védi meg az órákig tartó üldögélés okozta trombózisoktól. Lehet valami ebben az önveszélyes hajlamban... A nappali még színesebb. Régi kunszentmiklósi nagyok festményei, barátai, ismerősei munkái rendben felsorakoztatva, végül felfedezek Dániel-Szabó Ilona köszönetféleképpen készített kézimunkáját a falon. A nappali egyik különleges darabja egy biedermeier stílusú, hatalmas ruhásszekrény, mely őrzi a bejáratot, s uralkodik a hangulaton. Öreg, kopott, felújított darab, s nincs is több alkalmatosság a szobában. A szekrény századfordulós hangulatát jól kiegészítik a könyvek, hiszen plafonig terjed, s a felhalmozott tudás olyan végtelenséget kölcsönöz a szobának. Olyan ez a két helyiség, amilyennek miliőjébe mindig is képzeltem lakóját. A hagyomány és értékőrzés, a tudás és megbecsülése minden kunszentmiklósinak, minden helyi alkotónak, minden maradandónak. A konyha is rejteget meglepetéseket. Nagyszülei, rokonai régi, század fordulós fényképei visznek el egy régi világ hangulatába. Bútorai egyszerűek, konyhája túlélő konyha. Kávét nem főz, szerinte úgy sem innám meg, ihatatlan egyveleget képes csak fogyasztani, ezért nem is kínál. Rágcsálni valóval kedveskedik, üdítőt tölt, majd visszatelepedünk a kopott, gigantikus fotelek ölelésébe. Folytatódik beszélgetésünk az októberi nap lemenőben lévő, ezerágú csalóka fényjátékán keresztül.

3.  Kollázsok a múlt század közepéről

Ha már úgy is láttam az otthonát, nincs mit titkolnia, nyitottabbá válik, szavai erőltetés nélkül gördülnek, végre mesélni kezd... A jó ízű beszélgetésekhez egyébként sem kellenek kimunkált kérdések. A múlt század közepének féltve őrzött emlékei előtörnek s hömpölyögni látszanak a félhomályban ...

Nekem volt két, ha a születésemet is belevesszük, akkor már három durva traumám kisgyerekkoromban. Megszülettem 1943 májusában, és apámat 1944 szeptemberében elvitték a frontra. Végig menetelte Magyarországot, majd 1945. március elsején Zalaegerszeg környékén fogásba esett... Az Anyám ekkor 25 éves fiatalasszony volt, a nővéremmel kettőnket nevelt, de olyan lehetetlen helyzetbe került, hogy nem tudott bennünket ellátni. Nagyon nagy szegénység volt akkoriban ezen a környéken is. A háború mindent vitt. 44 novemberében megérkeztek az oroszok, és még nagyobb lett a szegénység. Ekkor Apám unokatestvére, Béla bácsi, aki tehetős ember volt, segíteni akart rajtunk és kérte, hogy mivel neki nem volt saját gyereke, adjon oda neki Anyám. Béla bácsi és Zsuzsi mama Pesten éltek, az öreg volt a pesti Gizella malom főmolnára. Ő volt a liszt ura Budapesten. Biztonságot, kényelmet, jólétet ígértek, míg Apám hazajön a fogságból. Mivel apai nagyanyám is pártfogolta a tervet, így engem, nagy rábeszélésre, hatalmas sóhajok közepette odaadott Anyám Béla bácsiéknak.

'945 tavaszán, két évesen kerültem hozzájuk, és engem első perctől majomszeretettel neveltek el, kényeztettek túl. Amit kimondtam, az már ott is termett. Pesti úri gyerek lettem, ki lettem próbálva Lakner bácsi színi tanodájában, bármit kértem, szinte lesték a kívánságaimat... 1947 őszén, Apám végre hazakerült, vérhas, tífusz, malária és egyebekben negyven kilósra fogyva, és teljesen összetörte, hogy én nem vagyok otthon. Egy vagy két hónap múlva, felszólításra, Zsuzsi mama hazahozott Kunszentmiklósra, de Béla bácsi ezzel nem értett egyet, elzárkózott tőlünk... Amikor megláttam Apámat, aki katona ruhában járt, zörögtek a csontjai, és elég sovány, beteges arca volt, azt mondtam a magam négy és fél éves döbbenetével, hogy „ki ez a csúnya katona bácsi?” Apám akkor engem nagyon elvert. Meg volt őrülve, hogy nem láthat engem, egy szem fiát és én nem ismertem fel. Tehát nekem négy és fél évesen meg kellett találnom a helyem egy teljesen új világba, a saját, régi-új családomban. Nehéz volt alkalmazkodni, és keservesen megkínlódtam, hogy újra otthonra leljek. Mire nagy nehezen megtaláltam a helyem, akkor jött az iskola.

Ez volt a két nagy trauma. Először meg kellett tanulnom a családomat, azután a túlélés kedvéért az iskolát.

Mi volt a baj az iskolában?

Baj nem volt. De mi akkor még olyan iskolába jártunk, ahol osztott korcsoportos osztályok voltak. Az első a harmadikkal, a második a negyedikkel járt együtt. Öttől nyolcadikig pedig külön fiúiskola volt. És én voltam az egyetlen vörös hajú gyerek. Nekünk, tasskertesi vasutas gyerekeknek a vasútállomás és környéke volt az utca, ott éltük az életünket, ott nőttünk fel. Kőkemény fizikai csatákban dőltek el a hierarchiák. Vadember létünket jellemezte, hogy valódi párbajokat vívtunk, harcoltunk, és ha a rivális bandából való srácokkal futottam össze, nem sok jót remélhettem. Ha csúfoltak, már pedig csúfoltak a vörös hajam miatt, ha meg akartam védeni magam, hát többször nagyon elvertek. Hatalmas vasutas-, vagy cselédgyerekek a közeli pusztáról, erős, izmos srácok voltak az osztálytársaim, valljuk be, nem sok eséllyel szálltam szembe velük.

Egyetlen kitörési irány volt, a sport, a foci. Eszem is volt, de azzal eleinte nem sokra mentem, viszont könnyen tanultam. Ez később emelt ki engem, nyolcadik után. A fociban jeleskedtem, ügyes voltam, mozgékony, a pályán hamar én lettem a központban, s ha ez sem volt elég, mindig volt egy nálam jóval erősebb barátom.

Sikerült feldolgozni ezeket a gyerekkori élményeket?

Az a két gyerekkori élethelyzet, amiről beszéltem, máig elkísér, ennek a hatásai egész életemen át érezhetőek voltak, máig megmozgatnak bennem új érzéseket, gondolatokat. Nem volt egyszerű, de látja, mára már vörös hajam sincs, ez is elmúlt. Az eszem is beérett, a foci az viszont máig szent őrület maradt. Ma már persze nem a pályán, csak a tévé előtt.

Tulajdonképpen nagyon sokat köszönhetek ennek a két kemény tapasztalatnak, és nagyban hozzá járultak, hogy olyan életpályát futok, mert most is futom, amilyet sikerül. E két korai tanulásnak köszönhetően egy életet átívelően meg kellett tanulnom, hogy el kell fogadnom magamat annak és olyannak, aki és amilyen vagyok.

4. Interperszonális montázsok

Vannak barátai? Könnyen köt ismeretségeket?

Igen, könnyen kötök ismeretségeket. Nyílt és közvetlen ember vagyok. Legendásan befogadó és haverkodó. De barátságokat nem könnyen kötök. Nincs is, csak néhány barátom. Ők azok, akik elfogadnak bennem mindent, és nem akarnak bennem megváltoztatni semmit. Ilyen ember nagyon kevés van, ők vannak a kemény magon belül. Vannak, akik csak feltételekkel fogadnak el bizonyos dolgokat bennem, tőlem. Ilyen több van, ezek az emberek a belső körömön kívül élnek, de számomra ők is fontosak tudnak lenni. Akik a kemény magon belül kerületek, azokat én is olyannak fogadom el, amilyenek. Pár ember, nem sok. Két-három egy életben elég is...

Házasság, gyerekek?

Nahát, nem gondoltam, hogy ezt is előveszi! De jól van, nincs mit titkolni, tanulságos a történet. Első feleségemmel nem szerelemből házasodtunk össze, hanem mert mindketten úgy gondoltuk, hogy miért ne... Ő egy zűrös kapcsolatból menekült, én saját magam elől, és kicsit mindkettőnknek megoldást jelentett a dolog, úgy gondoltuk, hogy akkor házasodjunk össze. Le van tudva a gond, megvan a menekülési út. Szüleink semmit sem tudtak, egyik nap összeházasodtunk, másnap elmondtuk, és harmadnap összeköltöztünk... Nagyon, nagyon jól megvoltunk egymással, lett belőle szerelem, tartott 11 évig. Máig tudom, hogy nagyon értékes kapcsolat volt. Nem lehetett gyerekünk, örökbe fogadtunk egy fiút, akit a mai napig fiamként szeretek. Innen vannak unokáim is. A saját gyermektelenség így is közénk állt idővel. A válásunk után vagy 20 évvel egyszer felhívott, hogy feltalálták a gyógymódot arra, ami miatt nem szülhetett gyereket. Sajnos elkésett a tudomány, én már akkor nős voltam újra, szép családom volt, két szép, okos nagylányom. 

Végül a második házasságom sem tudtam megőrizni, elváltunk, de van ebben valami nagyon jó is... Nálunk ugyanis egy családi összejövetel úgy néz ki, hogy a két volt feleségem összeül, aztán elbeszélgetnek a világ dolgairól. A három gyerekem, meg a két unokám is nagyon megértik egymást, mindenki együtt van, mint a Száz év magányban. És ez nagyon rendben van így.

Akkor maga nem magányos? Szeretve van?

Egyértelműen igen. És ez így nagyon élvezetes, számomra kedves végkifejlet. Ráadásul több mint tíz éve van egy társam, akivel ugyan nem élünk együtt, de aki nekem a gyerekeimen kívül azóta a legfontosabb ezen a világon.

Mindenkinek van egy belső magánya. Mi a véleménye arról, hogy az embernek nincs ideális társa? Bizonyos elméletek szerint az embernek ideális társa önmaga. Élethelyzeteket, éveket, eseményeket, akár egy életet is le lehet élni valakivel, de mindenét nem tudja megosztani. Sokszor egyedül van egy kapcsolatban is...

Ez így van. Tömegben is egyedül… Minél nagyobb ez a tömeg, annál nagyobb a magány. Talán az is lehet az oka, hogy az ember - tűrő és megbocsájtó képessége véges. Ebben önmagával szemben tud a legmesszebb menni. Tehát másnak már nem, de magamnak még megbocsájtom, vagy eltűröm a gyengeségem, a hibáimat, a zokni szétszórást, a hanyagságot stb. De a másiknak nem! Vele szemben nem az a szűrő létezik, mint magammal szemben. Ezzel teljesen egyetértek. Létezik, és elég szenvedős dolog a társas magány, míg az egyedüllét nem biztos, hogy olyan nagyon szörnyű, hiszen az ember legalább jó társaságban van. Ismerős közegben... Alkalmasint baráti körben.

Volt-e a pályája elején példaképe vagy mentora, aki segítette vagy elindította? Például kapott- e jókor egy jó pofont?

Nagyon nagy szerencsémre, amikor legjobban kellett, volt példaképem és volt mentorom is, de megkaptam, a szükséges pofonokat is, persze Apámtól... Gimnáziumban kezdtem el lányokkal egy osztályba járni. Addig volt a fiúiskola, ahol kicsit már az eszemmel is kiemelkedtem, de még nem volt bennem semmi különös. Hogy lányok is voltak az osztályban, ez csak izgalmas volt, sok sikert számomra nem hozott. Bátortalan és visszafogott fiú voltam. Nem tudtam, hogy mi lesz belőlem, azt sem, hogy hogyan.

A fociban történt annyi változás, hogy ekkor már felnőttekkel rúgtam a bőrt, huszonévesekkel, akik meccs után kocsmázni jártak. Szerettem volna közéjük tartozni a meccsek után is, reméltem, hogy meghozza a „focistás” viselkedés a lányoknál a sikeremet. Tévedtem. Viszont pár évvel később már italproblémákkal küzdöttem, annyira belemerültem a felnőttes életbe. Voltak olyan lányok, akiket kedveltem, akik engem is kedveltek, de komoly kapcsolatom nem alakult ki egyikkel sem.  Nem volt egyszerű a testi-lelki életem. Moldova Elhúzódó szüzesség című regényét jóval később olvastam, ráismertem belőle a saját ifjúkori magamra. Ezt is beleírja? Végül is hozzátartozik az életemhez...

A gimnáziumban volt egy gyönge magyartanárom, aki egy kicsike, kis mellű nő volt, mi otromba kamaszok állandóan frusztráltuk, idegesítettük. Harmadik év végén elment, és kaptunk egy jóképű, intelligens, sármos és okos tanárt. Felnéztünk rá. Olykor meghökkentő, eredeti, de hatékony pedagógiai fogásai voltak. Megszerettette az irodalmat, különleges ajándékként fogta fel, hogy taníthat. Miután negyedikben majdnem kicsaptak, apám lekevert egy büdös nagy pofont, így maradtam és megembereltem magam. Jogász akartam lenni, vagy még inkább újságíró. De apám azt mondta, hogy az nem. Se jogász, se újságíró, mert azok politikafüggő foglalkozások, nekem pedig nem lehet közöm a politikához. A saját életéből merítette a tapasztalatit az öregem, tudta, mit beszél.

Agronómus nem akartam lenni, én bagoly alkat voltam, éjjel olvastam tanultam, reggel használhatatlan voltam. Orvos sem lehettem, nem bírtam a vért, maradt a tanári pálya. Könyvtár szakos akartam lenni, de nem indult könyvtárszak. Három tanárom volt, akiket nagyra becsültem, ebből kettő latint tanított nekem. Így lettem magyar-latin szakos tanár.

Akkoriban kinevezték az embert egy-egy helyre, odavezényelték, mégis, hogyan került vissza, Kunszentmiklósra?

Szerencsém volt ebben is. Amikor a megyei tanácsi elvtársnő a vizsgák előtt megjelent az egyetemen, hogy kiválassza a megyében szeptembertől szükséges tanerőket, én írásban és szóban is kértem, hogy haza kerülhessek. A hölgy nem gondolta, hogy latin-magyar szakos tanárként visszajöhetek, neki orosz- latin szakos tanár kellett ide, Kunszentmiklósra. Berágtak az egyetemi emberek, a dékáni hivatal vezetője szinte tombolt, hogy végre egy ember, aki haza akar menni, nem a sokak által áhított fővárosban akar karriert befutni! Bedarálták a nőt, aláírta a papírom, így kerültem haza. Az első főnököm, az igazgató a régi magyartanárom volt. Ő nagyon sokat segített nekem, mindenben példát mutatott.

Négy év után elment innen Bajára, de mire utána mehettem volna a tanítóképzőbe, már Pesten volt. Így elvesztettem szem elől egy időre. Sok évvel később a pesti munkahelyemen találkoztunk egy rendezvényen. Amikor fölkerült, ő is dolgozott ott néhány évig, és meghívott vendégként jött el az említett beszélgetésre. Én akkor különösen örültem, hogy úgy mutathatom be, ment egykori legkedvesebb magyartanáromat és főnökömet.

 5.  Skiccek a munkáról

A könyvtárszakot mikor vette fel?

Amikor a jó főnököm elment innen 1970-ben, és kaptunk egy rossz főnököt, kilenc kollega állt fel, és távozott a tantestületből. Hívtak a tanácstól közművelődési felügyelőnek.  Először nemet mondtam. Amikor ez a változás bekövetkezett az iskolában, én is besokalltam néhány pálfordulós, köpönyegforgató kollega miatt, és nem tudtam volna maradni, így elfogadtam a tanácsi állást. Majd tanácselnök voltam 6 és fél évig, ami legalább 13-at számított az életemből, ráment a házasságom is. Igaza lett apámnak, nem lett volna szabad politikai szerepet vállalnom. 1980-ban járt volna le a mandátumom, de én már 1978-ban ki akartam szállni, csakhogy a főnökeim nem engedtek. Akkor elkezdtem inni, csajozni, brutális, botrányos dolgokat művelni, és végül leváltottak. Nem rúgtak ki, közös megegyezéssel elváltunk. A hatalom úgy gondolta, hogy békésen kell rendezni a dolgot.

Visszatértem a gimnáziumba, két feltétellel: azt a pénzt kapjam, amit a velem egykorú tanár kollegáim, ez nagyjából kétharmadát jelentette a tanácselnöki fizetésemnek. A másik az volt, hogy felvételizhessek az egyetemre, könyvár szakra. Így lettem én az első diplomás könyvtáros Kunszentmiklóson. Pályám legboldogabb, legkiegyensúlyozottabb időszaka következett... 1998-ig... 55 éves koromban váltottam ismét.

Mi történt 55 éves korában?

Semmi különös, csak belenéztem a tükörbe, miközben zokniban mászkáltam a kiürült iskolában, és egy öreg, fásult, borostás krapek nézett vissza rám. Annyit kérdeztem magamtól: ennyi volt? És az jutott eszembe, váltani kellene valamire, ami még talán tovább, előre vihet. Megkerestek az OPKM-től, és belevágtam. Ez a váltás, az elkövetkező nyolc év ingázást, tanulást és különleges munkát hozott.

Mi a jó a könyvtárosságban, vagy éppen a könyvtári kutatómunkában?

A könyvtárosság a mai, számítógépes világban bizonyos szempontból száraz rutinmunka, adatok föltárása, rendezése, végül mások (az olvasók, használók) rendelkezésére bocsátása. De az olvasók – emberek. Emberekkel kapcsolatba, „viszonyba” kerülni, az már gyakran izgalmas, máskor meg saját embervoltunkat próbára tevő feladat.

A kutatás megint más. Olykor valamiféle nyomozóként gyűjtögeted össze, halászod elő, amire szükséged van. Vegyünk egy példát! Kossuth Lajos sem 46 éves korában született, amikor a történelem színpadán főszerepet kapott, amikor kormányzó lett, meg „Kossuth apánk”. Volt előélete: fölmenői, szülei, gyerekkora, ifjúsága, iskolái, jogi tanulmányai, újságírói pályája, szerelmei, elvei mindezek együtt formálták azzá, aki lett, kiemelkedő történelmi személyiség. Csakhogy erről az előéletről sokáig sokkal kevesebbet tudtunk, mint a nagy politikusról. Aztán jöttek a kutatók, bújták a levéltárakat, könyvtárakat, kutattak, feltártak és közreadták kutatásaik eredményét. És összeállt egy teljesebb kép, s kirajzolódott egy nagy ember fejlődéstörténete. Érti már?

Tudja, nagyon sok „kutató” van ma már Magyarországon. Jóval kevesebb viszont az igazi kutató. Akit még az egyetemen megtanítottak kutatni, akik elsajátították a kutatás módszertanát és etikáját, erkölcstanát is, akik azt a módszertant következetesen alkalmazva, és azt az etikát hűségesen követve végzik tudományos munkájukat.

Mondja, nem fél, hogy elvész Önnel az a tudás, ami helytörténészként magában felhalmozódott?

Nem. Amire jut még időm, azt leírom. Mindig dolgozom valamin, de amit nem tudok leírni, az jön velem. Nincs mit tenni. Az én tudásom magában szinte semmi. Egy ember egymagában aligha oldja meg akár csak egy település múltjának, gyökereinek rejtelmeit, titkait. Ne sajnáljon, lesznek, akik tovább kutatnak...

Mikor kezdett publikálni?

Nagyon régen, a 70-es évek elején, alkalmi újságíróként, eleinte a sport rovatban. Egyszer nyertem is egy sportról szóló tárcámmal egy egyszemélyes orosz utat, ami 10 napos lett volna vonattal, de elcseréltem egyhetes, kétszemélyes, repülő útra, és az első feleségemmel elutaztunk a Szovjetunióba. Ez volt az első honoráriumom. Később írtam a Petőfi Népébe is, aztán az Alföldi Lapokba, sport és kulturális témákban. Az Élet és Irodalomban egy teljes oldalas tárca szociográfiámat közölték.

1987-ben Bankós Károlyról, Petőfi itteni barátjáról tartottam előadást, ami meg is jelent, ekkor kezdtem intenzívebben helytörténészkedni. Sorra jöttek a cikkek, a tanulmányok, köztük a Petőfivel foglalkozó első fontosabb írásom a Magyar Könyvszemlében. Később kitaláltam, hogy kellene csinálni egy Felső Kiskunság, Duna-mellék című helyismereti olvasókönyvet diákoknak. Egy biológus kollégámmal közösen írtuk, mert én a természettudományban járatlan vagyok, én írtam a történeti, néprajzi részét. Gyerekek kezébe adható olvasókönyv lett, a Soros alapítvány pályázaton nyertük a „rávalót”, így jelenhetett meg 2000-ben.

Kiadói felkérésre született a Dunavecséről, majd a Kunszentmiklósról szóló helytörténeti monográfiám, aztán könyvet írtam Bors Károlyról, 19. századi elődömről, aki Kunszentmiklós első újságját szerkesztette, és elsőként írta meg a város történetét. Időközben megjelent három könyvtártörténeti monográfiám is. Most pedig itt van a Petőfi-könyv, amit vagy 25 éve írogattam, érlelgettem magamban. Most végre elkészült, és nagydolognak tartom, hogy ebben a világban, amikor könyvet írni könnyebb, mint kiadni, viszont a legnehezebb eladni, úgy tűnik, hogy nekem mind a három sikerül. Olyan szponzorokat találtam, akik felkarolták az ügyet, támogattak, a helyi önkormányzat elvállalta a kiadást, az összegyűlt pénzből végül nyomdába került, és most rendezvényeken, könyvbemutatókon, környékbeli könyvtárakban veszik meg, de országszerte több helyre eljutott már a Petőfi Kunszentmiklóson. Higgye el, vannak érdeklődök, vannak vevők. Ez a környék szenzációs ilyen szempontból, errefelé szeretik Petőfit. És Petőfi örök. A könyv mellékleteként három drámapedagógus-versmondó barátom, volt tanítványom egy cd-n, versekkel illusztrálja a leírtakat, ez önmagában megtiszteltetés tőlük.  A könyv utáni tiszta bevételt egyébként visszaforgatjuk a kiadó önkormányzattal együtt, helybeli alkotók munkáinak kiadásához.

6. Karcolatok a jövőről

Milyen a viszonya a számítástechnikával?

Megfelelő. Felhasználói szinten jónak mondható.

Mihez nyúl inkább a kutatásai során, könyvekhez vagy a számítógéphez?

Pontosan tudni kell, hogy melyik mire jó. Ma már mind gyakrabban segít a gép, alapdolgokat gyorsan, kényelmesen elérek vele. De a könyvtári, levéltári kutatásokat még ma sem nélkülözhetem. Ha meg olvasni, kikapcsolódni vágyom, akkor biztosan könyvet viszek magammal az ágyba, nem laptopot. Mostanában az orosz klasszikusok társaságában töltöm az estéimet, újra és újra elő tudom venni, és mindig újat mondanak.

Mi lesz a könyvtárosokkal? Van-e létjogosultsága annak, hogy valaki azt álmodja, „könyvtáros leszek”?

Miért bánt engem ilyen kérdésekkel? A könyvtár világa válságban van. Van egy kevésbé gusztusos része is ennek a történetnek, ami az én szűkebb szakterületemet, az iskolai könyvtárak világát, jövőjét érinti. Alapszinten két könyvtár típus létezik, a közkönyvtár és az iskolai könyvtár. Ezek viszonya egymással egyelőre nem tisztult le. A közkönyvtárak erősek, magasabb a szakmai presztízsük, az iskolai könyvtárakat konkurenciának tekintik, nem bánnák, ha elsorvadnának. Az én elméletem szerint, amit el is mondtam szakmai rendezvényeken - nem is szeretnek érte - a következő. Az iskolák az órákon megtanítanak írni, olvasni, számolni, az iskolai könyvtárak dolga az lenne, hogy megtanítsanak kutatni, információt feldolgozni, a könyvtárt használni, miközben a gyerekeknek az alapműveltséghez hozzátartozna, készségükké válna a könyvtárba járás, a könyvtár használatának belső igénye, miként ezt a dánoknál megtapasztaltam.

A könyvtárban az átlagember is el tudja érni, amit akar, mert tudja, mit, hol, hogyan keressen. A cél az, hogy bárki eljusson a könyvtárba, és elérje az információt. Nem mindenre megoldás a számítógép, és gyakran nem is használják a gyerekek, leragadnak a facebooknál. Ahol viszont, az iskola használja a könyvtárat, nagy hangsúlyt fektet a könyvtárban tartott órákra, az információk kikeresésére, az olyan iskola ad valami pluszt. Önállósodást, tartást, mert az alapok itt vannak rejtegetve. Aki tudja, hogy az alapok hogyan működnek, az a számítástechnikát is felhasználói szinten fogja űzni. Keresni fog, hozzáolvasni, adatot elemezni, összegezni, összerakni a képet, kutatni, szemléletet kialakítani, meghatározni önmagát. Ebben a nagy, zanzásított világban, minden zanza marad, ha elengedjük a kezüket s nem a legfogékonyabb korban adunk támaszt az életükhöz. És ehhez kellenek az iskolai könyvtárak. Elengedhetetlenül kellenek. Mert aki ide szokik, az internet mellett felnőttként is odatalál, szívesen megy be a nyilvános könyvtárba. Ami a lényeg, és amiben számos közkönyvtáras kollégával nem értünk egyet: szerintem a közkönyvtáraknak és könyvtárosoknak is elemi érdekük, hogy minél több jó iskolai könyvtár legyen. Az iskolai könyvtár a nyilvános könyvtár előszobája.

De hát nem is olvasnak ma már a gyerekek. Saját fiamon látom, hogy nyolc éves korától kínnak érzi, hogy olvasnia kell. A géppel szemben nem veszi fel a versenyt egy regény.

Nem. Mert nem biztos, hogy esélyt adnak neki. Ha rémlátomásom van, a világ vége nem is olyan elképzelhetetlen számomra. Alapvető emberi funkciónktól válunk meg, vagy nézzük végig, ahogy a gyermekeink megválnak tőle. A gondolatoktól, a gondolati belső békétől, a nyugalomtól, a kiegyensúlyozottságtól fosztódnak meg a technika fejlődésével. És nem a fejlődéssel van a baj, hanem az alapok elvesztésével. Ha valaki megtartja az olvasás szokását, akkor már megmentett embernek tekinthető. Mert az igénye megvan, élni tud a készségével. Ha egy történet megfogja, akkor a lelke is fel tud frissülni. A lényeg a frissülésen, töltődésen van. És még azért ne temessünk. Dolgozzon, dolgozzunk rajta, hogy az írott irodalom éljen tovább.

Most is ír valamit. Megígérte, hogy beavat...

Folyamatosan írom az életem történetét a lányaimnak, de elhatároztam, hogy csak 14 éves koromig fogom megírni. Addigra nagyjából az lettem, aki máig vagyok. Ebben a történetben óhatatlanul benne lesz a XX. század egy része is, a kor, amiben éltem, az akkori Kunszentmiklós, ezért nem szándékozom megírni a XX. századi Kunszentmiklós történetét, mert nem lennék elfogulatlan. Mivel részese voltam, benne éltem, nem közvetíthetnék az utókornak hiteles tényeket. A lányaimnak igen. Őket talán érdekelheti is...  És biztosan el is fogják olvasni...

Ennyi mindenről beszéltünk. És még mennyi mindenről nem. Életút- térképet vázolni, jellemet ábrázolni viszont ennyiből is lehet. Hogy milyen is valójában Balogh Mihály? Nem fogok szuperlatívuszokat felsorolni, felesleges... Az a mondása jutott eszembe, amit latinul idézett, de gyér latin tudásommal, látatlanban nem mertem leírni. A magyar fordítása viszont nagyon hasznos útra való... „Nincs semmi emberi, ami idegen tőlem ...”

‎2012. ‎november ‎20.