Földes László Dunavecsén
- Nem késtél el, már itt van... Felkészül az előadásra.
- És hol leszünk?
-Itt az imateremben. 80 ember fér be.
- Nem lesz ez kicsi?
- Miért, szerinted lesznek 80-an?
Nem lettek. Kb. 50 ember jött el meghallgatni Földes Lászlót. Ez az 50 ember tudta, hogy mire vállalkozott, kit vár és készült, hogy meghallgassa József Attila verseket szavalni Hobót. Először nem hittem el, hogy eljön, gondoltam elírás ez a szórólapokon. Kedden, az énekkari próbán Zsuzska megerősítette, hogy nem az. Tényleg igaz a hír, hogy átutazóban egy későbbi programjára, betér ide, Dunavecsére, fellépési és belépési díj nélkül előadást tart a Református Imaházban. Kíváncsisággal vegyes érzelmekkel készültem s szedtem a lábam, nehogy elkéssek. Rohantam, útlezárásokon, polgárőrséges járműveken keresztül, s a célszalagot átszakítva meg is érkeztem a helyszínre. Amikor helyet foglaltunk a barátaimmal, nem tudtam, hogy az előttem ülő népdalkórusos nénik ilyen magasak vagy pont akkorák, mint én. Sikerült olyan jól helyet foglalnom, hogy semmit sem láttam egy dauerolt, tüchtig frizurától. Sebaj, gondoltam, majd leselkedem. Várakozásomban körbe nézve, kevés díszt, néhol keresztet, de általában puritán hajlékot vehettem szemügyre. Imaházban még sosem voltam, furcsa, hogy pont Hobót jöttem meghallgatni... Felidéztem legutóbbi találkozásunkat, ami nagyon egyoldalú volt, én tudtam hogy ott vagyok a jubileumi koncerten, Ő nem. Mégis, emlékszem, sőt, sosem felejtem el az örömzenélést, az öröm könnyeit, azt az életérzést, amit leporolt, az ovációt, amit megérdemelt zenész társaival együtt. Emlékszem Bill bácsira, aki csak nekem Bill bácsi, ( Anya, hogy hívják, aki énekel? - kérdezte a Fiam, úgy négy évesen...Hát Bill bácsi...) egyébként Bill, a Király (ahogyan az a Kopaszkutyában piros festékszóróval a falra firkálódott), Ő is fellépett ezen a koncerten... Imádtam; azóta szeretnék eljutni egy blueskocsmai Bill koncertre.
Nos, ezek kavarogtak a fejemben, mikor belépett s végig vonult a termen. Kicsit bizonytalannak tűnt a járása, s belém félelem költözött, mikor a mögöttem ülő fickó felnyögött, hogy "részeg"... Pár pillanatig feszülten néztem Őt, láttam, hogy koncentrál. Beszélni kezdett s ebből azonnal tudtam, hogy kristálytiszta a feje, a szíve és a lelke. Ugyan úgy kezdte, mint régen. Kikötéseit, kéréseit tolmácsolta, a hely tisztaságát figyelembe véve kérte, hogy sörrel ne tartózkodjanak a teremben... Megvárom, míg megissza, addig nem kezdem el... Figyelt a gyerekekre, (József Attila nehezen érthető még felnőttnek is), s kérte, hogy az előadás intenzív részeinél, figyeljenek jobban a gyerekekre, ne ijedjenek meg... Tudják, a versekhez nem kell más, csak közönség... Jöjjenek előbbre, kérem, töltsék meg az első sorokat...Némi jellemző szarkazmussal megemlítette a párttitkár és felesége, az orvos és felesége, a tanácselnök és felesége stb.. helyét, amit felkínált hasznosításra. Többen elfogadták a lehetőséget, én ezt bántam egész végig, hogy én nem. Nem akartam otthagyni a barátaimat, akiket én csábítottam el az előadásra.. És végül, mikor már teljesen megrendszabályozta közönségét, mint a régi szép időkben, elkezdte a műsorát...
Láttam nem is oly régen József Attila reinkarnálódását a színpadon, Tóth Péter, Radnóti díjas versmondó személyében. Olyan volt, mint maga a költő... Lázadó, tüzes,kihívó, számonkérő, fricskázó, melankolikus, indulatos, intenzív... Olyan erők tomboltak benne, mint egy pusztító vihar...
Hobó megmutatta, milyen József Attila, amikor mind ezt az Univerzumban is el tudod helyezni. Amikor tudod, hogy milyen az eleje, a közepe, és tudod, milyen lesz a vége...
2012. okt. 13. Dunavecse | Timi, Bálint Hobó és én |
Sajnálom, hogy nem voltam ott, de az írásod nagyon tetszik, remekül leírtad az előadás hangulatát, érzéseid.
VálaszTörlésNagyszerű előadás volt!
VálaszTörlés