Dunaföldvár, Túri Állatklinika
Annyira bennem vannak a történések, hogy ki kell írnom magamból... Tudod, emberekhez vagyok szokva, én embereket altatok. Tudom, milyen a félelem, a fájdalom, amit kifejeznek, át tudom érezni, és hiszem, hogy tudok segíteni... Tanult eszközeim, verbális nyugtatásom, emberségem mindig rendelkezésemre áll és én használom, mert hiszek abban, hogy ez egy fél gyógyulás annak, akinek szól. De itt van egy kutya, aki számunkra több, mint egy háziállat, egy kert őrző eb, egy barangolós négy lábú. Szeretem. Ki tudja; mikor hazaérek és lerohan, és ezerrel szteppel a konyha padlón, idegesít. Nagyon gonoszan, ki szoktam tessékelni, és amikor a lelkem is hazaér, akkor beengedem. Örülök Neki. Hozzám tartozik. Ő a csatlósom, az én Sancho Panzám, aki nélkül nem jutnék el oda, ahova indultam.... Indián neve: Lobogó Fül. Pici korában is látszott, hogy hatalmas lapátokkal bír, kicsit nagyobbal, mint az átlagos vizsla gyerekek. A ragadvány neve lett az élete. Szinte fél éves kora óta mindig van vele valami. Ha vízbe engedtem, azért gyulladt be, ha nem, akkor meg azért. Ha nőttek a virágok, azért gyulladt be, ha pedig füvet nyírtam, azért. Sosem derült ki, hogy mi okozza a panaszait, és kicsit már meg is tanultunk ezzel együtt élni. No, de a végtelen fájdalmat, szenvedést senki sem látja szívesen. Az életünkben szereplő állatorvosok java tehetetlen volt ez ügyben. Nekem pedig nem volt anyagi tartalékom, hogy valóban elvégezzük azokat a vizsgálatokat, amikre szükség lett volna. Mondtam is gyakorta:
egy baj van. Nem olyan helyre kerültél, ahol a Lobogódat karban tudnánk tartani. Szegény családban élsz a betegségedhez... és ilyeneket.. De az ember azzal, hogy gazdi, sok mindent vállal. Többek között azt, hogy nem nézi a betegséget, hanem tesz ellene. Mióta az első és legkedvesebb állatorvosnőnk meghalt Tökölön, és általában Fenyvesen törtek ki a nagyobb betegségei Emmának, ahol Szilvássy doktor rendesen tudta kezelni az aktuális problémákat, kicsit elveszettek voltunk. Jöttünk-mentünk állatorvostól állatorvosig, nem találtuk a gyógyírt, bár számtalan fülcsöppet, kencét és eljárást végig próbáltunk, évente többször is a terminátor gúnynevü gallért viselte, s az én odaadó ápolásom is csak tüneti enyhülést hozott. Ma végre, Markovics főorvosnő javaslatára elmentünk a Túri állatklinikára. - Vigye el, Anna, ott mindig van valaki, az év 365 napján ellátják, kezelik, próbálja meg... És elmentünk. Nohát, Emma nem egyezett bele, de nem volt mit tennie, jött velem. Nagyon izgatott és ideges lett, ahogyan kiszálltunk és megérezte a szagokat. Ráadásul, éppen műtét zajlott, hallotta a kiskutya szívverését a monitorról, azonnal be akart menni, hogy megnézze, mi zajlik. Nyüszített, toporgott, már-már hisztizett, hogy nem mehet oda... Kijött egy kedves fiatal lány, Fruzsina doktornő, és szemrevételezte a vizslahisztit. Első körben felvette az anamnézist, mióta, mi történt, mivel kezelték, stb... Majd látta, hogy a kutya nem beszámíthatóra hergelte magát, ezért vérkép mellett döntött, bekötött egy branült a lábába, levette a vért és elvitte analizálni. Addig mi békésen sétáltunk egyet a Duna parton, levezettük a feszültséget, végül is, az eb megnyugodott. Oly annyira, hogy már háromszor is visszavontatott az ajtóhoz, be akart menni. Végül a doktornő behívott minket egy kezelő helységbe, megkérdezte, hogy hány kiló Emma, és a lábába bekötött kanülbe adott egy adag altatószert. Megbeszéltük, hogy ez fog következni, mégis váratlanul ért. Ahogyan végig keringett a szervezetében az altató, a kutya kimeredt, lelassult, egy pontra fixált és lassan elernyedt. Kettőnk karjába omlott, felemeltük a kezelő asztalra és legnagyobb döbbenetemre, azonnal vizsgálható mélységekbe került. Kitisztította mind a két fülét, majd otoszkóppal megnézte, milyen károsodást okozott az állandó gyulladás. Füléből kenet vett, elvitte mikroszkópos vizsgálatra, s annak eredménye alapján hozott kenőcsöt, fülcseppet. Mikor mind két fülével végzett, átvizsgálta a testét, kinyomta a bűzmirigyét, majd egy nagy adag antibiotikummal fenéken billentette az akkor még mélyen alvó ebet. Mondta, hogy a labor leletei alapján nincs nagy baj, az látszik, hogy kicsit kiszáradt, be van sűrűsödve a vére, ezért, ha már van kanülje, bekötött neki infúziót. Látszik, hogy alig iszik, nap közben, amíg haza nem érünk, nem fogyaszt folyadékot. Minden számára hasznos mennyiséget délután és este fogyasztja el, amikor már otthon vagyunk és ki tudjuk engedni pisilni. Ezt mondtam is a doktornőnek. Nem véletlenül olyan kutya, akit nagyon kell szeretni; Ő is maximálisan megtesz értünk mindent. Akkor is, ha az számára nem előnyös, sőt, akár káros is lehet. Nagyon lassan kezdett magához térni. Először csak a pillája remegett, aztán egy-egy rángás futott végig a testén, majd a hangomra pislogott, végül felszólításra felemelte a fejét, de akkora slunggal, hogy a másik oldalon el kellett kapnom, hogy le ne koppanjon. Mikor már életet véltem felfedezni a tekintetében, megpróbáltuk lábra állítani. Érdekes, azonnal menni akart, dezorientáltsága ellenére mozgásba lendült. Kicsúsztak a lábai, eldőlt a teste, mint egy zsák. Lábam közé vettem, nyugtattam, beszéltem hozzá, de mit sem ért, menni akart. A segédasszisztens kisebb nehézségek árán kicipelte a kocsiba, ahol is, elég furcsán nézett rám: ne a hátsó ülésre tegye? Nem. Ő elöl utazik. Pont elfér a nagy feneke az anyósülésen, és ha magánál van, ki nem hagyná, hogy megdöbbentse és megmosolyogtassa a járókelőket. Résnyire lehúzott ablakon szokott kiszimatolni... úrinőként ücsörögni, védő kezem elölről állandóan teste előtt pihen, ha kanyarodunk, fogom Őt egy kézzel. Ilyenkor mindig óvatosabban teszem a dolgom, tudom, hogy mellettem van, nincs bekötve. Általában, kiélvezi a pillanatokat és kisvártatva lefekszik, kezem alatt szunyál egyet. Nekem is jó, hogy elöl van, nem jön-megy a kocsiban, tipor mindent és mindenkit össze, van kihez beszélnem, bár néha ráteszi a mancsát a váltóra, de akkor kikérem magamnak, hogy én vezetek. Összeszoktunk, s nagyon fegyelmezetten utazik velem babakora óta. Sosem volt vele baj a megtett sok száz kilométer alatt, kivéve egyszer, amikor telehányta a térképzsebet. Most elpunnyadt azonnal. Ölembe hajtotta a fejét, kinyúlt az ülésen, teste lelógott minden honnan. Érdekes út elé néztünk hazafelé, de megoldottuk. Kis, elkerülő utakon, alig forgalmas helyeken jöttünk haza, lassan, óvatosan, lábujjhegyen. Végig aludta az utat, néha kicsit félre billentette a fejét, hogy jelezze, ébren van...pár másodpercig. Hazaérvén, ölben hoztam be a helyére, majd mikor letettem, azzal a részeges járással, kocsonyás lábakkal néhányszor felborulva , kirongyolt és magától bejött ismét. Csak nem képzelem, hogy Őt vinni kell! Még mindig nem stabil, de jól van. Jön-megy, eszik, iszik, elfárad, lefekszik egy kicsit, majd újra útra kél. Végül is, túl élte élete első altatását, minden reményünk szerint gyógyulni fog a füle, és ennél jobban nem éreztem magam mostanában. Végre tehettem érte olyat, amit megérdemel. Olyan helyre tudtam elvinni, ahol értenek hozzá, ahol meg van a lehetőség, hogy kezeljék és a vizsgálatokkal leszűkítsék a kört. Hálás vagyok mindenkinek, akik ajánlották a Túri Állatklinikát és jó szívvel ajánlom őket tovább, mindenkinek, akinek szüksége van segítségre!
