E sorok szárnypróbálgatások. Magamban úgy neveztem el, "naív versek".
Tetemre (fel)hívás
Vadorzó, vaddisznólesen,
gondolt egyet, s legyen,
pontot tesz a vágtára,
száját lenyalja a pára,
céloz, lő és félsüket,
a vad már halkabban üget,
szabadsága menekül,
malackora jön felül,
megsebezve térdre hull,
s elegánsan kimúl...
A hadúr, e vadlesen,
vadul vadhúst sercent,
fejet levágva elhajít,
körmöt sárba taszít,
szőr-bőrt a fákra fel,
a húst inakra szeletel.
Lobogott az istenadta,
hisz hajnal hátrál a napba,
dolga egy volt, futni innen,
hússal piacolni frissen...
Rájöttem e tetthelyen,
(mi vizslaorrba szagot rejt),
köszvényre gyúr a hadúr,
lelkiösmerete nem trubadúr,
tolókocsira gyűjt a pára,
mivel nem kap csak úgy máma...
Sánta nyomán a vizslaorr
szagmintákban összefoly,
s az erdő temeti gyáván,
kit eddig rejtegetett árván...
Így történhetett, ez nem mese,
hisz azóta is, a hadúr,
vadul, vadhúst sercent más lesen...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Miért "naív versek"? Mert. Mert naív vagyok, hogy azt hiszem, ha leírom, el tudom felejteni... amit láttam, tapasztaltam, a maradványok látványát, a brutalitás félelem keltő vonásait, hogy nem fogok róla rémálmodni... Úgy döntöttem, leírom, felhívom rá a figyelmet! Fel-hívom a temetetlen tetemekre...
VálaszTörlés