Egy régi , Dél-pestis buli után íródott, őrizvén az akkori érzéseimet....

Hogyan teszi boldogtalanná magát egy reiki mester?

Mindenki magányos. Tom szerint egyedül vagyunk. Hiú és hazug ígéret az, hogy mindenkinek van párja, tökéletes Társa… Ezt tanultuk, Anyánktól, Apánktól, mesékből, (boldogan éltek, amíg meg nem haltak…) ezt örököltük, genetikailag hiszünk benne, kódolva van a lelkünkben, de tévesen. Egyedül vagyunk.  Ezért nem találod meg azt az egyetlen embert, akire mindig és mindenkoron vágysz, mert csak Embercserepek léteznek. Egy, akivel jó enni, egy, akivel jó lenni, egy, akivel iszonyatosan jó a szex, egy, akivel megoszthatod mindened, egy, akivel sportolsz, egy, akivel beszélgetsz, egy, akivel gyereket csinálsz, s minden belső igényre más Embercserép a tökéletes Társ. Változunk. Ő is változik, aki velünk van. Nincs olyan, hogy mindezt egy ember tudja s birtokolja egy életen át… Mert mint ilyen csoda, ilyen lény az Univerzumban- nem létezik… Egyedül vagyunk. Mi, magunk vagyunk mindazzal, amit hordozunk, amit élünk, amit tudunk, amit megtapasztalunk, a mi változásunkkal, a mi lelkünkkel, esendő testünkkel, - a mi világunk ege egy elképesztő méretű személyiség testében lakik, vagyis bennünk… (Cocteau)

  Ha találkozunk, s egy időre összefutnak igényeink, összecsengünk, mint két pohár, vagy egymásba olvadunk, mint két halmaz a matekpéldán, élvezzük, szeretjük s boldog magánytalanságot érezve azt hisszük, megtaláltuk, azt, akire mindig is vágytunk. Pillanatokban rejlik a teljesség, s nyomában a változás alakítja át a halmazokat. Kicsit kevesebb a közös rész, távolodunk, letisztulunk, kicsit kevésbé cseng össze a pohár, már csak súrol, karcol vagy épp eltörik, ragaszkodunk a régmúlthoz, emlékszünk a boldogság okozta eufóriára s nem ismerjük fel, hogy a változás bennünk, a másikban mennyire átírta a kapcsolatot. Akár évek munkája mehet bele még, de tudjuk, hogy nem az igazi, valami elromlott, rájövünk – egyedül vagyunk. Egy kapcsolatban is egyedül vagyunk… S ha mi így érezzük, hidd el, Ő is így érzi, aki velünk van… Csak nem akarja látni, nem tudja látni, sokáig áltathatja magát az ember, önbecsapás védelmező ösztöne tereli el a figyelmét. Hosszú haldoklás veszi kezdetét, s tart, amíg meg nem értjük, el kell engednünk a szép múltat a kapcsolattal együtt, s el nem számolunk a magunk változásával. Elkészítjük az állapotfelmérést, mérlegünkben meghatározzuk a mi volt és mi maradt, mivé vált aspektusában a realitást, megtaláljuk az orientációnkat s elindulunk… Új utakra, új szemeszterre iratkozva az élet iskoláján, keresve, kutatva, a menedék hol van… Cél, legyőzni a magányt. A hiányt, hogy nem oszthatod meg senkivel azt, amit élsz…

…

Hosszú hónapokig nem foglalkoztam senkivel, nem értem rá, nem is érdekelt, és valahogy nem is akartam senkit bevonni az életembe. Nem voltam negatív hullámban, de kitöltötte az életemet a hétköznapi küzdelem, a nagy és erős élni akarása a mindennapoknak. Épp abban a korszakomban voltam, hogy szerettem hasalni a fűben, szerettem gyalogolni a réten, élveztem a napsugarat, a csendet, a rendet és tudatosan éltem, hogy ne bolygasson fel semmi. Viszonylagos egyedüllétemben jól éreztem magam. Nyugalmam, békém összetalálkozott a vágyaimmal, nem hiányzott belőle senki, aki nem volt velem. Ez a fickó megtalált a párkeresőn, s a telefonomra jelentkezett, - látni akar…

A napomba belefért, épp gyermek nélkül voltam, este buliba készültem, intenzíves-anesztes elhajlásra, s miért ne alapon, gondoltam essünk túl rajta… Jeleztem Neki, hívhat, ha úgy gondolja. Azonnal megcsörrent a telefon, épp a szandimból vadásztam ki egy kavicsot a bolt előtt, amikor utolért. Bénán ácsorogtam fél lábon s elképesztő mutatványomat a telefon felvétele még idétlenebbé tette s ezt meg is osztottam Vele, rajta kapott az élet egyik nagyjelenetén.  Úgy beszélt rögtön, mintha mindig is ismert volna. Nem volt zavarban, nem akadt össze a nyelve, nem beszélt hülyeségeket, azt kérdezte, ráérek-e megismerni Őt, mert nagyon röviden, de úgy érzi, hogy van egymásnak mondanivalónk.   Horoszkópilag teljesen összeillünk, hihetek Neki, Ő ezzel foglalkozik, s hihetetlenül nagy szerencse, hogy rám talált. Kíváncsi, valóban én vagyok-e az, akire Ő vágyik, s van-e bennünk közös nevező, hullámhossz, van-e köztünk szikra, szerelem stb... Nem árul zsákba macskát, nézzem meg Őt az interneten, van honlapja, foglalkozása, Ő leellenőrizhető, s szívesen értem jön, nem kell utazgatnom, hogy találkozzunk. Állj!

Persze, értem, ok, de én is szeretek beszélni, sőt, hallgatni is, de hogy értem jöjjön, azt nem szeretném. Nagylány vagyok már, egyedül közlekedem élek a lehetőségeimmel, este összefuthatunk, épp bent leszek a városban, s tudok időt szánni egy rövid találkozásra. Ha ez így jó, hát legyen. Megbeszéltük, hogy kilenc óra körül összefutunk a Városligetnél. Elgondolkodva értem haza, hogy ez talán túl gyors, túl intenzív nekem, én ehhez éppen lusta és inaktív periódusban vagyok, de a kíváncsiság, a hangja és a fellépése nem adott okot arra, hogy bújócskázzam. Szembe nézni valakivel, aki hisz valamiben, mindig is kihívás volt számomra. Horoszkópilag összeillünk. Nofene!  Megnéztem az említett honlapot, a figura reiki mester, esszénus, mágus, kiemelt lelki vezető, varázsló és sámán… Beleolvastam az írásaiba, a könyveibe, a tanfolyamaiba és arra jutottam, megnézem magamnak. Ebben a témában félművelt vagyok, sosem érdekelt engem mélységében az ezotéria. Konkrétan azt sem tudtam, mit jelent a reiki, mi az az esszénus , és a táltos is csak a kedvenc könyveimben ( Fonyódi Tibor : Isten ostorai,  A háború művészete, Az ármány éneke,  Horka ) megjelenő képként maradt a fejemben.  Horoszkópot persze alkalmanként olvasgattam, pont akkor, amikor kellett és arra használtam, amire való, kapaszkodásra s majd elengedésre. Hosszabban nem kívántam élni vele, útmutatásnak sem nyilvánítottam, csak elfogadtam azt, hogy van ilyen, belefér az érdekesség kategóriájába.  Sok SMS érkezett még a nap folyamán, bizonyítva, hogy van miről beszélnünk, olyan szavakat használt ezekben, amiket mindig úgy gondoltam, hogy az én egyedi szavaim. Én alkottam, használtam, nagyzolván úgy gondoltam, én találtam fel!  Kíváncsiságom felébredt, s mielőtt túlspiláznám az egészet, szerettem volna látni az igazságot. Ki is ez az ember, tényleg van-e közünk egymáshoz…

Gondosan megterveztem az estém, elmegyek a buliba, hiszen évek óta nem lazítottam a kollegáimmal, s kell, hogy lássam, éljem azt a társaságot kórházon kívül, akikkel nap, mint nap küzdök a halál mezsgyéjén, mint Pisti a vérzivatarban.  Vártam, hogy meghatódjam ismét azon, hogy az az arc, az a kép, amit őrizünk egymásról a munkánk során, mennyire változik emberi irányba. Sem hőst, sem barmot nem látunk, sem szeretett, sem gyűlölt főnököt, kollegát, hanem alkoholtól elveszítve a merevséget, a távolságot, kitörő érzelmek felszabadulásaként egyszer csak rájövünk, ki is az, akivel megosztjuk a napjainkat, a fél életünk… Vágytam velük lenni. Felolvadni köztük, s akartam, hogy megismerjék az én merevség nélküli arcomat is… Erzsébeten kibéreltek egy családi házat, az egész a társaságé egy éjszakára. A buli apropója, hogy négy orvos távozik a csapatból, s mind a négy kedvelt s elfogadott szakember a történetünkben. Hiányukat alkoholba terveztük ölni, s utoljára keblünkre vonni a fiúkat, akik védtek minket a tudásukkal, s mentettek életet, mert ez úgy jól állt nekik. Gombosmájki, Gálbéla, Ibrahim és Doma. Négy nagyágyú, s bár pótolhatatlan ember nincs, mindig fognak hiányozni a Dél-tepsi csapatából.

Amikor megérkeztem, még kevesen tébláboltak a helységekben. Mindenki furán keretek között csapongott, még tele volt a hűtő sörökkel, üdítővel, tele a tálcák sütivel, szendvicsekkel, a tömény italok elő sem kerültek, a zene szólt és különböző táborokban beszélgető emberek úgy tűnt, nem is fognak kiszakadni ezekből a klikkekből. Én is belebotlottam az én klikkembe s én is találtam magamnak menedéket jelentő ismerős arcokat. Tóni barátnőm, akivel mostanság rengeteg éjszakát lehúztunk, nekem Ő a legkedvesebb vérbálozó cimborám. Tóni sosem hagy szarban, ha baj van. Számíthatok rá, ha elszabadul a pokol, ha a sebészek ki akarnak nyírni engem reggelig, Ő nem hagy magamra, velem virraszt, észen tart, amikor kell, hogy ne koppanjon a fejem a betegé mellett. Azonnal megtaláltuk egymást s okosan felvilágosít, most egyek sütit, mert az ITO-s lányok még nem értek ide, majd meglátom, ha itt lesznek, minden eltűnik egy perc alatt.

- Te, keressük meg a piát is, mert ha itt lesznek, abból sem marad semmi. Azok tudnak ám inni! Ha láttad volna Ócsán Őket, leszakad a pofám, mind fetrengett valahol valamelyik árokba.

- Tónika, miért rúgnak be annyira?

- Mert … Fogalmam sincs, de gátlás nélkülire isszák magukat. Láttam Ócsán, hogy a bulin egy lány járt körbe és az összes megmaradó piát összeöntötte egy üvegbe. Sört, bort, töményet, mindent, s vitte ki a többieknek, néhányan már hánytak az udvaron, overdózis volt, az tuti biztos...  Előzőleg bent az asztalon táncoltak, szem nem maradt szárazon, de kétségtelen, buliztak. Most is erre számítok, ez lesz… na, gyere, igyunk valami lélekmelegítőt!

      Találtunk egy üveg Jégert, töltöttünk magunknak, s csaptunk mellé egy sört a hűtőből. Kiültünk a teraszra, ahol a közvetlen kollégáinkat találtuk elmélyült beszélgetésben, vihorászásban s mindenki a végkifejlettről, a lányok elhajlásáról mesélt sztorikat. Méltatták a távozó fiúkat, meséltek az átélt nehéz helyzetekről, s az egész egy furcsa, várakozással teli, izgalmas kalandnak tűnt, amiben egyelőre mindenki azt gondolta, kívülálló marad, szemlélő, s Ő maga nem kíván igazán részt venni, csak épp itt van, a fiúk iránti tiszteletből, természetesen… Álszentségnek nem nevezném. Egyszerűen egy egészséges, józanul meghatározott norma mocorgott mindenkiben, miszerint Ő nem veszíti el a talajt, nem azért van itt, hogy igyon s lerészegedjen, hanem mert az illem így kívánja. Kulturáltan szórakozni, élvezni egymás társaságát, kikapcsolni, leereszteni. Feszélyezetten próbált mindenki valakivel beszélni, valakivel szóba állni, s együtt várakozni az ünnepeltekre. Gombosmájki volt az első, aki bevigyorgott s lerombolta a merev tartást. Édesem, kedvesem, tündérem, anyám, barátom, barátnőm… Itt vagyok, ragyogok, ölelj a kebledre s ne sirass! Végtelenül hosszan szeretgetett mindenkit, akivel kontaktusba került, érezhetően Ő a legnagyobb Sztár mindközül, kivívta magának ezt az össznépi szeretetet. Embersége, tudása, kedvessége, figyelme és szakma iránti feltétlen odaadása fiatal kora ellenére a Nagyok közé emelte. Megérkezett Ibrahim, a Fekete Ember, aki bár nem örvendett ilyen nagy népszerűségnek, mégis, évek óta hozzánk tartozott, éltünk Vele jó s rosszabb napjain, altattunk helyette, oldottunk meg helyette nehéz feladatokat s szidtuk hanyagságát, lustaságát, csodáltuk vakon végzett spinálszúrásait, imádtuk esőtáncát, és egy emberként tettük könnyebbé legendás rabszolgasorsát a kórház falai között.  Gálbéla és Doma későbbre ígérte magát, így kezdetét vette a buli, felerősödött a zene, érkeztek a többiek, s betoppant a „kemény mag” is. Elő kerültek a rejtett tartalékok, elkezdtek kézről-kézre járni a flaskák, folyt, hömpölygött a pia a folyosókon, zegzugokban… Néhányan eszementül elkezdtek táncolni az e célra berendezett helyiségben, de többen maradtak a teraszon, szemlélve a táncolók alkoholszintje szerinti koordinálatlan mozgást. Tóni nem hagyott békén, berángatott a táncterembe, Neki kifejezetten táncolni való rohama kerekedett. Tudtam, hogy így lesz, mesélte, hogy állatként kitör belőle ez a fajta vágy és nem bírja abbahagyni, amíg szól a zene. Jól van, Tóni, én így is a barátod vagyok, csak engem hagyj békén. Nekem ehhez még kell innom, viszonylag elég sokat. És most épp lelépni készülődvén, ezt nem tehetem meg. Kézjeleimből értenie kellett volna, amit magyaráztam az üvöltő diszkózenén át. Nem értette, nos, nem is erőltettem, faképnél hagytam, elindultam felfedezni a többi rejtett zugot, hogy hol és mi készülődik. Hennázott arcom miatt sokan megállítottak, megbámultak, kérdeztek arról, hogy és mikor fogom ezt rajtuk is megalkotni, és miket tudok, mennyiért és hogyan lehetne mindezt összehozni nem munka keretein belül. Nem nagyon ismerjük egymást, csak látásból, a munkánkból. Tudjuk, hogy Te vagy az, aki így vagy úgy hozza ki a beteget, Te vagy az a nővér, aki ezt és ezt csinálta, vagy akinek átadtam az X. bácsit, Y. nénit… a beazonosítás lassan megtörténik, megismerkedünk, fecsegünk, mosolygunk, van ki már kótyagosan. Átöleljük egymást, összesimulunk a kedvenc fiatal doktorommal, búcsúzom, bár maradnék, már mostanra úgy érzem, ördögbe a horoszkópussal,  de  megígértem ennek a mágusnak, hogy szembe nézek vele ma este. Kandira megyek, majd jövök. De gyere vissza! De ne menj el! Mondd már le! Minek Neked pasi? Én miért nem jöhetek szóba? Maradj, Kedves, ne menj, én itt vagyok Neked!  … Persze… Hogyne. Tudom. Meg a tequila. Búcsúmat rövidre zártam, de megígértem, ha lúzer a fickó, visszajövök.

Az utcán várt, parkolásomat nézte végig s gondolataim ködén át sejtettem, hogy épp röhög. Magas, vékony pasas, helyes arc, lényegtelen ruházat, fellépés zéró. Ahogy megálltam, beült az autómba, hogy itt nem lesz jó. Álljak két utcával arrébb, mert kilóg a popsija a kisautómnak, és ez így nem stimmel. Rendben, mondtam, de ez most egy ideig nem fog elindulni, nem szokása. Egy ideje kínlódtam az indító jeladóval, s miután ismertem a jelenséget, gondoltam szólok. Erősködött, diktálni óhajtotta a mozdulatokat, de egészen határozottan kitessékeltem az autóból, ez már itt marad, vagy nem sétálunk. Kikecmergett s felsülése nem vezetett osztatlan jókedvhez. Nem lehetett okosabb nálam. Gáz? No, igen. Zavarba törő idegesség vett rajta erőt, fogalma sem volt, mit kezdjen s hogyan velem. Magabiztossága elpárolgott, nem értettem, de ha már itt vagyok, kiderítem, miért is?

Messziről közelített, igyekezett nem megszemlélni a testem, nem befogadni azt az elképesztő látványt, amit nyújtottam. Hennás arcom, hosszú, szűk farmer szoknyám, lezser barna csipkepulcsim nem engedte sokáig legelni a szemét, kénytelen volt beérni a hajammal, benne két fonat, hogy ne lógjon a szemembe a milliom göndör fürt. Stílusosan mentem a viráglányokhoz a hatvanas évekből.

- Azt gondoltam, nem vagy ennyire feltűnő. Nem számít, hogy hogyan nézel ki, de talán ez azért túlzás, ez az egyértelműség. Nem ez illik Hozzád. Védelmezhető, szende, törékeny stílusban képzeltelek el. Lágynak, nőiesnek, teltnek, akit ösztönösen véd a Férfi.

- Milyen férfi? Az sem mindegy.

- Olyan, aki az akar lenni. Felkeltett ösztönökből táplálkozva.

- Van ilyen, olvastam a neten. Elég idiótán hangzik, hogy „a szobába belépő Nő hozza ki belőlem a Férfit”  vagy valami hasonló. Tévedésnek vélem, legyen férfi mindig és mindenkoron. Bármilyen nővel. A nő is legyen nő bármilyen férfi -mellett,- val,-vel. Ha ilyen, akkor ilyen, mint én, ez tudod, olyan megjátszás nélküli dolog. Ez vagyok én, ebben és így érzem jól magam, tetszik, ha nem, ez van. Nem gond, ha nem dobogtattam meg a szíved, nekem sincs szívrohamom tőled, de attól még sétálhatunk, azt mondtad, mondani valónk van egymás számára. Ide én emberként jöttem, azt remélve, embert találok. Beszélgessünk! 

- Persze, beszélgessünk. – bár zavara csak nőttön nőtt, állta a sarat, nem futamodott meg. Nem tetszettem Neki. Érdekelt, hogy miért, ezért szántam időt arra, hogy kiderüljön. Ha már eljöttem a full-piálós buliból, legalább válaszokat kapjak a kérdéseimre.

Olyan terepre terelte a beszélgetést, amiben Ő van otthon. Spirituális elemezgetést kezdeményezett a viselkedésemről, a hanghordozásomról, az életemről, az autómról, a férjemről, a gyerekemről, kérdezett s válaszaimból azonnal levonta a következtetést. Mondtam valamit és Ő azonnal válaszolt egy egyértelmű ítélettel. Ez így van, ez úgy van, ez sosem jött volna össze, ezt elszúrtad, és kitűnő kapcsolatod lehetett volna ezzel és azzal a jeggyel, nem akkor születettel kellett volna kezdened, pedig az egyébként jó lett volna, ha 8 évvel fiatalabb vagy idősebb… Feleslegesen éltél, nem kellett volna, megtanítalak arra, hogyan kell, ha hallgatsz rám, és elfogadod egyetemlegesnek a tanításomat. Szót fogadsz nekem, kivezetlek abból a fertőből, amiben élsz.

Pupilláztam. Korrekten. Ennyi véresen komoly baromságot életemben nem hallottam!

Tudod, néztem a fickót s nem jöttem rá, hogy tényleg hisz ebben?  Kérdeztem, de egy ideig kerülgetett minden mélységekbe menő Őt érintő témát. Engem akart kielemezni, fogást keresett rajtam, gyenge pontot, úgy éreztem, a hatalmába akar keríteni valamiért. De nem boldogult velem, ehhez én túl fafejű vagyok, kemény, határozott és erős.

Látott, ítélkezett, de nem érzett. Beszélte a nyelvem, de nem érdekelte, amit mondtam. Nem látott igazság és hazugságon át. Végül sok egymás mellett elsuhant mondat között egyszer csak kibukott belőle.

- Én hiszem, hogy minden embert szeretni kell és mégis, nem hálásak, nem fogadják el a szeretetet. Amikor velem vannak, kihasználják az érzelmeimet, kizsigerelnek, élnek belőlem, majd eldobnak, elhagynak, megharagszanak, és elfordulnak, majd mindig visszajönnek.
- Miért kellene minden embert szeretni?
- Mert ez az élet alapelve. A szeretet. Minden embert szeretni kell, ahogy meglátod, mélységesen érezned kell, hogy szereted, ez a hatalom a Te kezedben, hogy ezzel megmented Őt a tévelygéstől, a kóborlástól, az elveszéstől. Hogy fontos és számít, ezt kell sugároznod, én e szerint a tanítás szerint élek. Akit nem szeretnek, az elveszik. Mégis úgy érzem, hogy az emberek ezt szolgáltatásnak veszik, természetesnek és csak akkor értékelik, amikor már nincs. Belőlem élnek, de nem fogadják el a vezetésem, elmondom, hogyan éljenek, gyógyítom a lelküket, testüket, majd mind a nők, a partnereim, tanítványaim, mind a férfiak, akik hozzám fordultak, lepattintanak, elfordulnak, megbántanak, majd idővel visszatérnek hozzám. A társkeresőn is nagyon sok csalódás ért. Órákat utaztam, hogy lássak egy bak lányt, találkoztunk egy mezőn és azonnal le akart velem feküdni. Rám ugrott és gyakorlatilag meg akart erőszakolni. Úgy menekültem el. A másik pedig kiröhögött, és csak azt hangoztatta, hogy amit beszélek, hülyeség. Én már annyit csalódtam. Sokat randiztam, kerestem az ideális partnert, de horoszkópilag egy oroszlánnal égtem egy nagyot, a vízöntők lusták, a bakkal nem volt szerencsém, egy kiéhezett nőstény volt, semmi finomság…
 Lemerítenek a történések, és mostanra rájöttem, én nem jó helyen élek. Ez nem az én világom. Lassan nincs erőm ehhez az egészhez. Tanításnak vettem, de ez már túl sok nekem. Kilépek a társkeresőről, nagyon szemét nők vannak ott, hazudnak a kilókról, a korukról, a jegyükről, ostobák, aljasok, szemetek, ribancok.

- Még jó, hogy nem látod a versenytársaid, mesélhetnék. De nem teszem.  Én nem randiztam sok pasival, de itt ismertem meg azt a barátom, akivel egy évet voltam együtt, és nagyon sokat tanultam Tőle. A mai napig barátok vagyunk.

- Miért szakítottatok?

- Miért ne? Nem Ő az igazi, tudod, halak és az, mint mondtad, nem illik hozzám.

- Nem, a halak nem jó jegy. Hűvösek, öntörvényűek, és kioltanak mindent, ami nem őket szolgálja. Szar jegy.  (Kedves Tom, mindig is éreztem, hogy Benned van a hiba! Nem én vagyok túl érzelmes és nem e világi szenzor, hanem Te vagy érzéketlen, goromba pokróc! Lehet, hogy mégsem értékeled az önállóságot és a kreativitást? Tán mégis szereted, ha a nők nem csinálnak semmit és otthon várnak izzadt, rántott hús- szagú bőrrel, zsíros hajjal, önfeladón, önfeloldón?  Vizuális vagyok; elképzelem, ahogyan már a gondolatra is lenyomod a torkán a görkoridat…E villanásnyi képbe belekapaszkodom, hogy legyen türelmem udvariasan lelépni...)

- Tudod, nagyon sok nő fordult hozzám, mind a tanítványaim lettek s ebből aztán kialakult egy-egy tartós kapcsolat. Mindig elesett, sérült lelkű nők keresnek meg, hogy segítsek, mentsem meg Őket, gyógyítsam meg a lelküket, tanítsam meg a reikire. Általában közülük választok partnert, mert jól megismerem Őket, miközben gyógyítom a nyavalyáikat. Nagyon sok a sérült nő, olyan kiszolgáltatottan lépnek velem kapcsolatba, hogy az ember szíve megszakad. A legutolsó nőm  munkanélküli és emiatt kőkeményen iszik, alkoholista. Balhézik, cirkuszol, még a cuccaimat is kidobálta az ablakon. Hogy lehet ezzel együtt élni? Én mindent megtettem érte, meggyógyítottam, kiemeltem, megmutattam Neki, hogyan éljen, mit csináljon, de nem fogadott szót. Szex az jó volt, de ezzel nővel nem lehet együtt élni. Legutóbb is, üvöltött velem, hogy takarodjak, meg stricinek hívott, undorítóan beszélt rólam, velem, pedig én csak szeretettel nyitottam felé. Szerettem és tanítottam, mindenre, amit tudnia kell. De ez is vissza fog jönni, mint a többi. Egy idő után mindenki visszajön. Csak tudnám, miért mennek el?

Eldöntöttem, nincs irgalom. Ez az ember nem érdemel szép szót, csipke finom körítést, sem Terézanyus kíméletet. Forrni kezdett bennem a düh, ahogy néztem lezser járását, homlokát vakargató hosszú kezét, jellegtelenné alacsonyodó személyiségét s annak minden rezdülését, hallgattam vérforraló panaszait, s kezdtem magam elég idiótán érezni. Most akkor nekem kell a lelki segély szolgálatot hívni, hogy „helló, egy két lábon járó mezohülye, spirituálisan félrecsiribált Lénnyel sétálok, mit tegyek, hogy ne ártson tovább senkinek? Elfogadott terápia az, ha leütöm?”

De kitört belőlem Anyám nevelése, hogy akkor is tiszteld, ha semmit sem találsz Benne, amit értékelsz, mert Él… ja, levegőt vesz. Fogyaszt.

- Talán, tanuld meg elengedni, tiszteletben tartani, nem uralni és nem birtokolni a partnereidet, tanítványaidat. Zárd be a kapukat, amikor úgy érzed, megmutattad az utat, és hagyd Őket élni ezzel a tudással. Döntsék el Ők, mit kezdenek vele. Én ezt tenném.
- Ki vagy Te? Te is mester vagy?
- Nem. Én csak tisztelem az embereket. Nem akarom megváltoztatni Őket, inkább ott segíteni, ahol tudok. A hivatásom tanított meg arra, hogy nem kell és nem is lehet mindenkit megmenteni. Fel kell ismerni, meddig terjed a Te feladatot s szabadon kell engedni, éljen a tudással, avagy ne éljen.  Ezt élesben élem át, nap, mint nap. Élet és halál közelében élek húsz éve. A legnagyobb tanítás az, hogy az ember szabad. Szabadon él, dönt, szúrja el azt, amit akar, mert nem tökéletes. Tanulni vagyunk itt, egy folyamat részeként élünk, ha tetszik, egy életen át járjuk az iskolát. Ha tökéletesek lennénk, mindent tudnánk, nem történne velünk semmi. Ha azok lennénk, egy nagyon unalmas és steril világban élnénk, ahol nem lenne célunk, feladatunk, kihívásunk, nem lenne szerelem, sem élet, sem halál, sem nehézség, amivel meg kell küzdeni. Nem lennének érzelmek, mert nem váltódnának ki, s nem mozgatná semmi a világot.  Mint, ahogy Te most beszélsz, a szeretetről- baromi unalmas dolognak tűnik. Nem kérnék belőle, ez már büntetés.  A szeretet attól érdekes, hogy nem öncélú s nem teremt függő viszonyt.  Akit szeretek, akkor is szeretem, ha Ő nem szeret. Önként és szabad akaratomból szeretem, nem kötelezően, mert ha nem, akkor, irgum-burgum, elégek a pokol tűzén…

És tudod, én nem is szeretem az összes embert, mert aki nem nyitott rám, azzal nincs dolgom. Nem hordozom a világ fájdalmát, én csak egy ember vagyok. És az is akarok maradni. Mert szeretek tökéletlenül élni és hibázni, és hibázva élni. Mert ez nagyon jó szagú, nem steril, és tengermély.  És ehhez nem kell más, csak tudod, önálló gondolkodás.  Nos, nekem mennem kell. Várnak vissza a buliba, ahonnan eljöttem, hogy találkozzam Veled. Egy élmény volt. Szia.

- Várj! Nem tanítanál engem?

- Mire? Altatni? Nem menne Neked. Azt is előírnád, hogy miről álmodhatnak… Nézd, Te sokat tudsz, gondolom. Bár nem értek ehhez, nem is ítélem el, nem mondom, hogy hülyeség, mert tényleg nem ismerem. Valamit még sem csinálsz jól, s nem tetszik, hogy sebzett, kiszolgáltatott nőket választasz partnerednek. Visszaélsz azzal, ami csekély hatalmad van, s ez a bizalom.  S az sem tetszik, hogy kihasználod Őket, lelki rabszolgákat nevelgetsz belőlük, s mint egykoron a gladiátorokat, házi kedvencként tartanád Őket.  Ezért mennek el. Mert nem engeded Őket szabadon. Elmenekülnek, mert terhessé válik a szeretethalmazod és a kötelező szeretet pedig büdös. Balhék, fájdalom, megaláztatások árán mennek el. Mégis tudsz adni valamit, s ezt nem firtatnám, miként, ha visszajönnek. Szabad akaratukból jönnek vissza. Gondolkodj el ezen. Mennem kell. Jó éjt…

Gondolkodtam a figurán sokat. Rágtam magam, mit is mondtam és kinek is? Én, egy képzettnek mondott lelki vezetőnek? Nem számít, mit gondol, én abban hiszek, amit élek. Abból táplálkozom, amit kapok, s úgy látszik jóktól és jókat kaptam, helyes elvek szerint élek, helyes sorrendet állítottam fel, egészségeset. Hogy buggyant vagyok? Lehet. Egyszer majd így szeret meg valaki, így, ahogy vagyok. Lobogó önérzetemmel, szűkülő időmmel, s egyszer valaki értem jön és elkísér. Addig, amíg jó Neki velem, s bennem ugyanazt leli, amit én Őbenne. Életet. Teljes életet.  Mert cserép vagyok, Embercserép, s valahonnan hiányzom.  Ez a legtöbb, amit tudok magamról s ezzel a belső mosollyal megyek tovább…

Visszamentem a buliba. Megnyugodtam, az utcán parkoló autók száma nem csökkent, sőt inkább emelkedett. Messziről hallatszott, hogy karaokéznak, időnként artikulátlan üvöltésbe menő hangorkán rezegtette az ablakokat. Őrült ováció fogadott, mikor beléptem, corpusok omlottak a nyakamba, mert a hozzájuk tartozó lélek épp utazáson volt- alkohol szárnyon, testen kívül, bárgyú mosoly mögé rejtőzve. Hamar megállapítottam, baromi szar józannak lenni akkor, amikor mindenki más részeg. Ugyanakkor érdekes is volt szemlélődni, el-elkapni a zuhanó testeket, kinyitni az ajtót, ha valaki hányni rohan. Felfedeztem egy lányt az Intenzívről, aki a poharakat szedegette össze, szemetet gyűjtött, mosogatott, rámolt, pakolt, gondoltam, vagy Ő a legkokszosabb, vagy Ő az egyetlen józan a társaságban. Brigi felnézett mosolyogva, majd intett, hogy segíthetek, körbe mutatott, ez van, - s ebből a tiszta metakommunikációból az utóbbira szavaztam. Doma, aki nyilván később érkezett, felismerhetetlenségbe burkolta a józan ítélő képességét, magához ragadta a mikrofont és üvöltve mesélte bele, hogy „azért vannak a jó barátok…” Tombolt, repült, táncolt, hajladozott s majd orra bukása előtt rám esett, de mindezzel mit sem törődve vállamon is folytatta a nótázást. Kész volt. Szeretett minket. Ez a Fiú alig több 30 évesnél, s megannyian köszönhetik az életüket Neki, velünk szeretett lenni… Tőlünk tanult az elején, kisorvosként, s majd Mi tanultunk Tőle, pörögni, átlátni, kombináltan gyógyítani… Maki részegen vitték haza, láttam, ahogy a barátnője becsomagolja egy taxi hátsó ülésére. A lányok pedig sírtak.

Senki sem lesz, aki verbális mosollyal csapkodná a feneküket az éjszaka közepén

újraélesztéshez való rohanás közben, s nem lesz, akinek feltétlenül meg akarnának felelni minden áron, ember felett!  Gálbéla, kit nem ismertem jól, ritkán láttam, leginkább csak az Osztályon dolgozott, Tankcsapdát énekelve osztotta meg a férfias véleményét a „legjobb szolgáltatásról”.  Mennyország-tourist.  Ez is az, - a mi munkánk. Mondták már sokan. Emlékszel, kérdeztem Tónit, (állat mód táncolt, szerintem azóta, hogy elmentem), miért isznak mindig ennyit a lányok bulikon. Miért vágyják ezt az őrült kivetkőzést önmagukból?  Hát ezért. Néha elgondolkozom, amikor ki és berohanok az Intenzív osztályra, kevés alkalom az, amikor nem fekszik test az ajtó mellett félre tolva, letakarva. Annyira megszoktam, hogy néha észre sem veszem. Érzéketlen lennék? Én, aki kevés embert vesztettem el asztalon, viszonylag évek óta szerencsésen dolgozom, nem találkozom minden nap szembe a kaszással. Ott van, velem van, érzem a felelősséget, a súlyt, de rutinból nem tekereg ez a kígyó a lelkemen.  Nekik igen; velük él, lesi a hibájukat, a mozdulataikat, a gyenge pontokra vadászik, s ha nyer, a test letakarása is az Ő feladatuk. Csodálod, ha el akarják hagyni néha a nyomasztó terheiket, felszabadítván az egyetlen módon, ami legális, még ha nem is olyan szalonképes? Nem tisztem megítélni a dolgaikat. Elfogadom. Bennem béke van. S ahogy nézem, most Bennük is…

Én már csak egy Bucklert találtam a hűtőben, az ízéről a kismamasörök jutnak eszembe, de a hidegsége jól esett. Néztem a táncoló, tomboló kollégáimat, s a részegből józanodó pillantásokon át felsejlő jellemvonásokon merengtem. Különbözünk s még is – egyfelé tartunk. Semmi máshoz nem értünk, csak ehhez. Menteni a menthetőt. Csak egy munka? Kötelesség tudat? Éhbérért? Éjjel-nappal? Ünnepnap? Éveken át? Ez az igazi szeretet. Ilyen áron, bármilyen áron, a lelkünk árán is… Mit tudhat erről egy Hókuszpók? 

2009.július 5. Balatonfenyves, Rémrom

Tudod....

Néha írok, leginkább, hogy megkönnyebbüljön a lelkem a sok tehertől, amit cipelek. Általában kihasználom a pályázatokat, mert akkor ki tudom magamból hajítani a gondolatokat és egyéb haszna is van.... Átlátom, megrendszerezem, letisztázom, leporolom, kiglancolom a lelkem és utána sokkal könnyebb- Lenni. Én sok mindent nem engedhetek meg magamnak. Például, hogy feladjam, elkeseredjem, lebénuljak, hogy gyengének látszódjam, hogy valóban az legyek, amire igazán a páncélom alatt talán vagyok, de már lehet, hogy ez a páncél szervült és nem is vagyok gyenge, szőke, Nő... Lehet, hogy mára már Intézményi szinten vagyok maga az Öntudat! Jó, mi? Néha, vezetés közben énekelek. Vagy mesét mondok magamnak. Általában fejben írok. Szinte mindig, ha a munkám engedi, hogy lazítsak a figyelmen. Mindent regényesen, leírva látok, külön szemmel, érzékkel, gondolatokkal spékelem. Nincs unalmas napom. Bennem a történetek hömpölyögnek. Minden történésről az jut eszembe, legyen az jó vagy rossz, hogy ez is jó lesz valamire... Majd megírom, egyszer csak kibuggyan belőlem valamilyen formában.... Aki az én életemben megfordul, egyszer lapra kerül, ha értékes nyomot hagy... Lehet, hogy csak az asztalfiókban. Előszedtem egy tavalyi pályázati anyagot, és miután a pályázat lezajlott, közzé tehetem. Nem nyertem semmit. A visszajelzés majd fél évvel később érkezett, mint az eredmény kihírdetése megtörtént. Engem ez nem zavar. Ha van egy negyed órád, olvasd el, a címe : Sorok a szabadságról. A Fiamnak írtam felnőtt korára, utilapuként fogja megörökölni. Ha nem leszek is, vigyázzanak Rá a szavaim. Oly forrón szeretem...

Üdvözlet!

Most éppen a mosogatást szabotálom, azzal, hogy írogatok, de nem hagyhatom első bejegyzés nélkül a bloggot. Mindenkit szeretettel üdvözlök, aki erre jár és beleolvas napjaim gondolataiba! Igazából ki sem bírnám, hogy ne hagyjak nyomot, egyszerűen muszáj kiadnom magamból az idiótaságot, érzelmeket, lelkicsipke-irtó történéseket, mert még aztán bennem maradna, mi több, tán még kárt is tenne bennem, azt pediglen nem hagyhatom! Csabi barátom vetette fel, hogy írjak ilyen bloggot, mert Ő szívesen olvasná, követné fejlődésemet. Már ha fejlődöm! Kivált akkor, ha jó irányba! Hát lássuk, vagyis vágjunk bele... Most viszont rohanok, - el kell kezdenem a napom, tevőlegesen, harsányan, lobogva, különben ma senki sem lesz elaltatva a sebészeti műtőben, mi több, a túlélési esélyei is meredeken lecsökkenek, ha szana-szétszórt leszek... Tarts velem a mindennapjaimban is, várlak vissza szeretettel: Beauvoir