Végső búcsút venni egy 22 évestől....

Nincsenek szavaim. Az első perctől, mióta tudom, mi történt vele, azon gondolkozom, hogy hogyan lehet levegőt venni ekkora fájdalomtól. Hogyan lehet túlélni egy gyermek elveszítését? Úgy érzem, épen, józan ésszel, sehogyan se.
22 évesen Istennek kellene lennie, halhatatlannak, páncélos vitéznek, legendás hősnek, sebezhetetlennek, érinthetetlennek, de ami a legfontosabb, okos szemeiben, rezdüléseiben, intelligens, választékos beszédében kellene gyönyörködnünk, s nem elengedni örökre.
Tragédia, ami vele és családjával történt, és sokan úgy merevedtünk bele a történetbe, hogy igazi együttérzésre alkalmatlanok vagyunk, mert egyikünk sem akarja megtudni, hogy mit élnek át hozzátartozói. Még felfogni sem tudjuk, nem hogy feldolgozni. Mély döbbenet és fájdalom kísérte ma utolsó útjára a Kollegánkat, akit tragikus körülmények között elveszítettünk január 25.-én. Csendes, egyházi temetésén baráti könnyek, fegyelmezett emberek, csokrok, koszorúk, szál virágok százai fejezték ki, hogy ez a fiú nem volt akárki. Szerettük Őt, becsültük Őt, de akarata ellenére nem tarthattuk meg az örömünkre.
Mély megrendülésünkben, holnap visszatérünk közös munkahelyünkre és folytatjuk tovább a munkát. Hiányozni fog, beszélni fogunk róla, mert a legjobb barátja szerint, kell beszélni róla. Annál rosszabb nem lehet, minthogy elhallgatunk. Ne csináljunk úgy, mintha nem is létezett volna. Mesélt nekem egy sztorit a kettejük barátságából, és mikor próbáltam a magam módján halálával szembe nézni, a történet keringett bennem. Béna, erőtlen, operációra érett kezemmel próbáltam megfesteni az alakját. A nyakigláb fiút, a mindig elmaradhatatlan kapucnis felsőben, energiaitalt szorongatva, majd a távozó lelket, aki még emberi döntéssel kidobja az utolsó energia italos flaskát, hogy megértsük, nem kell többet takarítani utána, és könnyed hátraarcban szellemmé válik, szellem keze lazán int, helló...  Isten Veled, Laca!

Nápoly, 2018. szeptember eleje

Pulcinella

   Az utolsó pillanatig nem hittem benne, hogy eljutok Nápolyba. Tudtam, hogy Családom, Éva néném és Jancsi bátyám ajándékba megvették a repülőjegyemet oda-vissza és még költőpénzről is gondoskodtak részemre, hogy nehogy rosszul érezzem magam a szűkös anyagiak miatt, de gondoltam, hogy ez nem velem történik. Velem ilyen dolgok "nem szoktak" történni... 12 éve nem voltam nyaralni. Mióta egyedül nevelem a gyermekem és mióta kutyám van, nem csak nem futotta rá, hanem kötelezettségeimet olyan komolyan vettem, és azóta is szüntelen, hogy nem hittem el, hogy le tudom tenni akár egy hétre is.
2006-ben jártam utoljára nyaralás címén Horvátországba, Hvar szigetén, akkor még teljes családommal, apa, anya és két gyermek. Felfedezős, kalandozós nyaralásunk videóját azóta sem néztem meg, csak ezen a nyáron mertem elővenni. Kíváncsi voltam arra, hogy milyen volt az utolsó nyaralásom? Vajon, tényleg jól éreztem magam? Mosolyogtam eleget? Élveztem? Szerettem? A fényképeken nem volt látható az érzelmi töltés, az még is csak a videó felvételről derült ki, hogy a családom milyen élményekkel gazdagodott az út során. Az éppen nyíló kamaszlány, modellszépségű alkattal, tökéletes angolsággal már akkor mert beszélni, pedig még nem volt nyelvi gyakorlata, s olyan büszkék voltunk rá, hogy nem okoz gondot neki a kommunikáció! A kiskamasz fiúnk csodás, kisportolt testével, hihetetlen vízben oldódásával, a búvárkodás rejtelmeitől megrészegülten, alig hagyta el a tengert. Apa GPS nélkül közlekedett, és mindenhová eltalált, a rejtek utakat is kiismerve. Nevetés, heccelődések, felfedezések, a levendulások lenyűgöző látványa, az átkelés a horror alagúton, a naturista strandolásunk az eldugott öbölben, az együtt levés bizony akkor, 11 évvel ezelőtt még nem sejtette velem, hogy mind ennek az idillikus családi harmóniának néhány hónappal később vége szakad. Megfeleződünk, elsodródunk, megharagudunk egymásra egy életre, és azóta sem beszélek a legjobb barátommal a világon, aki a férjem volt. Nem hiányzott a nyaralás, talán még haragudtam is rá, hogy nem vontam le az utolsóból a következtetéseket, hogy vége lesz, és nem készültem fel a rám váró nehéz, embert próbáló időszakra.
Mikor kutyát vállal az ember, azt is komolyan teszi. Kialakul egy olyan fajta mély kötődés, nem adja oda másnak, nem passzolja le, nem töri meg, nem hagyja el, csak ha biztonságban tudja a társává nevelődött négylábút. Nem volt ilyen lehetőségem, illetve meg sem próbáltam keresni, ez idő alatt oda mentünk, ahová kutyát is lehetett vinni, néhány napra, néha csak órára, mert a kötöttség a pihenés alatt is megmaradt.
Most összeálltak a csillagok Nápoly kedvéért, Sógornőm elvállalta, hogy egy hétig vigyáz az azóta már kissé megöregedett kiskutyámra, aki a maga 11 évével, nyugodt idegrendszerével, mit sem sejtve az elutazásomról, sugározta azt a szeretetet felé, amit kiérdemelt az idők során. Így kicsit bátrabban mertem belevágni a kalandba, hogy tudtam, jó kezekben hagyom Emmát, szeretetben, figyelemben, törődésben. Az elutazásom előtti nap kezdtem felfogni, hogy tényleg láthatom Nápolyt!
Semmit sem készültem eddig, ekkor ültem le és nyomtattam ki az internetről információkat, ami hasznos lehet az utazás során, nevezetességekről, látnivalókról, próbáltam rangsorolni, hisz mindenre úgy sincs idő, hogy mi az, amit biztosan szeretnék megnézni, ha ott leszek, és mi az, amit halaszthatok, talán majd egyszer...  Döntésem, és miután nem akartam terhet jelenti vendéglátómnak, két dologra korlátoztam, és abból is kineveztem egyet a legfontosabbnak: Santa Chiara katedrális és kolostor kertje. Ez az egy, amit nagyon, nagyon szeretnék látni! A másik, a földalatti Nápoly, és abból is a föld alatt termesztett növények projektje. Mindegyik világhírű, olvastam, láttam is itthon képeket, de ez olyan szenzációs, hogy látnom kell élőben. Persze, írtam magamnak bakancslistát is, amin fontos dolgok szerepeltek, mint pl. végig sétálni a Vezúv kráterén, eljutni egy olasz piacra, olaszul misét hallgatni, eljutni Pompejbe, és szerepelt még Amalfi is, egy barátnőm képe miatt, amit lefestett és látni akartam élőben, hogy olyan-e, de ezekről mind le tudtam volna mondani, ha nem sikerül, és ha csak egy dolgot lehetett volna, akkor is a Santa Chiara mellett döntöttem volna első helyen.

A repülőtér, az utazók közé való besorolásom már ott óriási élménnyé változott, hogy nem csipogtam be a kapun, kimehettem gond nélkül az országból nyakamban a fémekkel. Ekkor váltott át az agyam is szivacs-üzemmódra, s innentől majd minden percre emlékszem, ami történt velem az egy hét alatt. Unokahúgaimmal töltöttem ezt az egy hetet, s gyerekkorunk óta nem voltunk együtt, így ez külön ajándékszámba ment számunkra. Kicsit megöregedtünk. Már nem vagyunk hamvas 20 évesek, és kiegészülve a legkisebb unokahúgommal, úgy hívtam magamban az általunk okozott jelenséget, hogy "a négy szőke piknikus", de imádtam minden percet együtt lenni velük!

A nagy négyes

Mintha visszatértünk volna a békés, boldog és gondtalan Magyarországra, amikor együtt zúztunk a Velencei tavon, vagy hajóztunk a Balatonon, sok nyári kalandunk, millió nevetéssel, mind felidéződött, s az a szeretet lepett meg bennünket, ami mindig is volt közöttünk. Együtt nőttünk fel. Van közös múltunk, egy a családunk. És a élő a kötelék. Bár hány évesek vagyunk, bármi is történt velünk, kinek mi jutott, hisz nem könnyű az élet, összetartozunk.
Ez az utazás lelki utazás is volt, az történt, hogy szabadon engedtem szigorú kontrolljaimat, s bár így is hajnalban keltem, s még csak a pékek voltak fent rajtam kívül, minden reggel meghitt viszonyban köszöntöttem a Vezúvot, amit láttam a karosszékemből, ahová bevackoltam egy takaróval és a reggeli kávémmal. Csillagokhoz kötöttem elhelyezkedését, beszéltem hozzá, szépségét dicsértem, élőnek és elevennek tekintve merengtem, méláztam történelmi jelentőségén, felidéztem a filmeket, amiket forgattak kitöréséről, Pompejről, és pihentem az első ébren töltött perctől kezdve, amit kint töltöttem végig Savianóban, Nápoly mellett. Meghatározó volt számomra ez az élmény, ki nem hagytam volna egy reggelt sem.

Pompeiben Unokahúgommal

Pompei jelene

És múltja, a füstölgő Vezúv kráterénél is jártunk, végig a peremen

Ez, amolyan "itt jártunk" emlékhely a Vezúvon

Ez viszont komoly, igazi Zarándokhely a Vezúvon

Pompei emlékhely feltárt titkai, épületei rabul ejtettek bennünket

Pompei falfreskó

Emberi maradványai, a kőbe zárt fájdalom

Pompei Katedrális kupolája, itt csodás misét hallgattunk végig

A Katedrális lenyűgöző

Jómagam nem tudtam betelni vele

Magasság érzékeltetése csak kísérlet

Gyönyörű

Pompei új városában az élet....

Pompei Katedrális a Főtéren

Hajóra szálltunk, a Sorrentó-i öbölbe indultunk Salernóból

Végig hajóztunk Salernó-Amalfi, Positanó, Sorrentó állomásokon, végül vonattal, a Circumvezuviana-val utaztunk vissza Nápolyba

Sorrentó

Amalfi

Amalfi

Amalfiból egy kis hajóval a Grotta della Smeralda-ba, egy kék tengeri barlangba hajóztunk

Kék színét a tengeri rés adja, amin a fény átszűrődik

                                                 

Cseppkövei gyönyörűek, érintetlenek, a kikötés ide kalandos, igazi kalandoroknak éreztük magunkat a háborgó tengeren

Amalfi belső tere

Útban Positanó felé

Unokahúgocskám

Anya és lánya, a tolmácsaink és vendéglátóink

Inspirációt gyűjtök Amalfiban

 És itt megállok kicsit. Pontosan az történik velem, ami miatt eddig ültem az élményeimen, hogy olyan intenzív, olyan mély és jól eső, hogy nem tudom kiírni magamból, nem tudom összerendezni, holott minden percére emlékszem, dédelgetem még egy kicsit. Nem beszélve arról, hogy nehézkes kiválogatni a közel ezer képem közül, ami összefoglal valamit, mert én minden részletet meg akartam örökíteni, kevés az, ami távoli, összefoglaló és jelentős kép lenne. Nekem mind nagyon sokat jelent....