Összes oldalmegjelenítés

2017. január 20., péntek

Az első cikkem előtt

Még sosem voltam újságíró, no, ettől se leszek, de egy próbát megér a dolog...
Történt ugyanis, hogy írásaim bekerültek az olvasnivalók közé, kiváltképpen azok, ami valamiről
szóltak. Nem a betegeskedésről, hátrányos helyzeteimről, botladozásaimról, önmagam generalizálta bajságaimról, hanem az "igazi" valamiről.... Először akkor szembesültem azzal, hogy olvasottságnak örvendek, amikor egy-egy bejegyzésem rekord pörgést mutatott a számlálón. Gyakran elmerengtem azon, hogy mi a jó benne? A tényfeltárás, a logikus felépítés, a megfogalmazás? Miért pont ezt olvassák el olyan sokan? Jó a téma választás? Én ilyenekben nem nagyon hiszek. Egyszer régen azt tanultam, hogy ha nem örömből, saját magamnak tetszően, magamnak írok, akkor az egész csak nyögvenyelős, sikerhajhász sztorinak fog tűnni, s mint olyan, az olvasó átlát rajta s nem fogja értékesnek tartani, sem visszatérni hozzá, sem tovább olvasni, mint az első nyomorult bekezdés...
    Tanulmányaim mind saját kutatásból, saját agyrágó bogár okozta álmatlanságból, vagy nagyságnak és jelentőségnek történő adózásból, saját értékrendem felhasználásával fogantak. Hogy miért, azt nem tudnám megmondani. Téged miért érdekel a világ? Miért érdekel a hétköznapi öröm? Miért tartod a hibákat ugyanolyan fontosnak, mint az eredményeket? Miért véled, hogy a kudarc egyfajta győzelem is? Mert talán, tapasztaltál jót és rosszat is. Annyi mindent lehet összehordani, de szerintem érted.
    Emberek vagyunk. Olyanok, akik éreznek, felfognak dolgokat, meglátják a nagyságot másban, kinyílnak és beszűkülnek, hibáznak, kijavítják, bocsánatot kérnek és megbocsájtanak, harcolnak, leharcolódnak, adnak és kapnak, de leginkább vágynak és álmodnak....
Egyszer régen, még iskolás koromban Korom tanárnő azt mondta nekem, hogy azért szeret engem, mert én látok is, nem csak nézek. Egy képről volt szó, nem az életről, de én azóta próbálom látni az életem, kívülről, mint az űrből, egy másik aspektusból, és hinni abban, hogy ez tancélos látószög. Meg kell tennem ezt a távolra utazást, különben nem látom jól, nem látom egészen, nem veszek észre valamit, ami pedig életbevágóan fontos lehet! Néha tudom, hogy hol a helyem, néha nem. Néha tudom, hogy képes vagyok nagy dolgokra, néha nem. Belső utazásaimra szükség van ahhoz, hogy fel tudjam tárni az igazságot, ami bennem, kívülem létezik, de néha sokszor ahhoz is idő kell, hogy felismerjem, mi a téma a gondolataimban. Kevés vagyok én irányítani, uralni a sorsot, a körülményeket, olyan falatnyi a befolyásolható világ, de felhívhatom rá a figyelmet, mondhatom, rajzolhatom, hogy más is lássa meg a saját szemüvegén át. Nem célom a szádba adni a megoldásokat, de felhívhatom rá a figyelmed, ötletelhetek, hátha beindítja a gondolataidat, fantáziádat...
Én ezt tartom a legnemesebb célomnak.... Számomra ez az írás, a rádiózás igazi ars poeticája.
Kaptam egy esélyt, a "Duna Mellékében", hogy szóljak, írjak cikket, mutassam meg, mire vagyok képes. Vérmérsékletem már kissé megkopott, eltávolodni vélem magam a "fejjel a falnak" stílustól, de az ember ennyi idősen már nem nagyon változik, azért hajlamos maradtam beletenyerelni az üvegszilánkba. Az a rövid időszak, amit rádiós műsorvezetőként töltöttem, megtanított a fogalmazás szépségére, jelentőségére. Azután, évekkel később, nem is olyan régen szembesültem gondolataim élőbeszédben történő irányíthatatlan robbanásával. Sok embert megbántottam vele, nem tudtam meg nem történté tenni, úgy csapódott arcba, hogy láttam döbbenetes hatását, a pusztítást, amit véghez vitt egy néhány másodperc alatt.  Kicsit megrettentem ettől, s már majdnem elnémultam. Ám, még ha nem is beszélek, nem is írok, attól még gondolkodom. Mérlegelek, morfondírozok, lamentálok, agyalok.... Én állandóan fogalmazok. Tudnod kell, nagyon, nagyon nehezen kezdtem bele a cikk írásba, és vissza is nyúltam régi, rádiós műsorom tervezetéhez, az "Én-idő"-höz. Amit akkor és ott tanultam, magamtól, magamnak, azokkal az elvekkel, azokkal a mércékkel, s mint tudósító, tudom, azzal nem bánthatok meg másokat. Visszavettem a tanult, írott, beszélt értékrendet, és kiléptem a cikkel a Főszerkesztő elé. Elfogadta, s értékelte azt a stílust, amit mint rádiós, mint író meg tudtam jeleníteni. Mostantól, már csak az olvasóra vár, hogy felfedezze magának, szeresse, vagy ne szeresse írásomat, szerezzen akár jó perceket, vagy tartsa semlegesnek, rossznak, - már nincs befolyásom sorsára...
Izgulok. Én ennyit tehetek érte. Februárban Duna Melléke, Dunavecsén!

 

2 megjegyzés:

  1. Én már alig várom, hogy elolvashassam! A Te stílusod nekem pont beleillik abba az értékrendbe amit én szeretnék sugározni kifelé. (persze ez sokszor nem sikerül, ami emberi létünket mutatja) Szóval már nagyon várom
    !!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! " Amit elképzelünk, arról sohasem szabad lemondani... Clive Barker) Ez a kis idézet benne van a lánykori füzetemben, valamikor tizenévesen találtam egy regényben, a Korbácsban. Az egész könyvre nem emlékszem, csak erre. Nagyon úgy tűnik, egy életre mazsoláztam akkor magamnak.... Most Neked küldöm át nagy örömmel, osztozzunk rajta!

      Törlés