|
Középső sorban, a kép jobb oldalán dr. Tóth György (A fénykép valamikor osztálytársunk temetése után készült, így ne várj mosolyt az arcokon...) |
1990-ben végeztünk Kecskeméten.
Hogy miért hívtak néhányan minket akkoriban, - kicsit erőltetetten , a Waltner-nővérek mintájára- Tóth-nővéreknek? (Waltner professzor alapította nővérképző a háború előtt volt elismert iskola...)
dr. Tóth György főorvos, nagy tanár, a kecskeméti gyerekosztály osztályvezető főorvosa álmodta meg a képzésünket, ami
gimnáziumi érettségire épülő két éves, nappali, ösztöndíjas, emelt szintű képzés volt. Ő állította össze a követelményeket, vizsgáztatott, háttér tanulmányokhoz az általa vezetett osztályt és komoly, professzori, egyetemi, országos kapcsolatait vetette be, és végig, vigyázó szemeit rajtunk tartotta.
Mi voltunk a kísérleti osztály, újság hirdetés alapján toboroztak minket 1988-ban, közvetlenül az érettségi vizsgák után...
|
Üdvözlésképpen ezt a lapot kaptam az első napon Balanyiné Rózsa Főnővértől... |
Eredetileg főiskolai rangot akart szerezni a formának, erre kapott is ígéretet, egy olyan két éves tanulmány programot állított össze, amiben az újszülött, koraszülött, csecsemő és gyermek szakápolás minden fontos elve, kihívása érvényesült. Ilyen képzés a háború előtt volt már Magyarországon, de a történelem mindent átírt. Újra indításához kellett egy osztály, akiknek eredményei alapján döntést hoznak a felsőbb hatóságok, hogy van-e értelme a képzést újra szervezni. Ha beválunk, akkor letesszük az alapjait egy új oktatási rendszernek. Ha sikerül főiskolai rangot szerezni, elsőként lett volna Magyarországon szakápolásból felsőfokú képesítésünk, a mai diplomás ápolói kategória, amivel akár vezetőként is, bármilyen osztályon megálltuk volna a helyünket. Ez volt a szemfényvesztés, az eredeti terv... Hogy miért nem sikerült, azt sosem tudtuk meg.
Valószínűleg, Isten malmai lassan őröltek... Eredményeink jók voltak, állami írásbeli vizsgát kellett letennünk, és a professzori vizsgákat is egyetemi szintűen kellett teljesítenünk. Úgy mehettünk záró vizsgázni, hogy előtte Tóth főorvos előtt magán vizsgán kellett megfelelnünk, saját szobájában, egyenként. Egyébként is bevett gyakorlat volt, hogy ha a medikus nem tudta kérdésére a választ a viziten, akkor tőlünk kérdezte meg, és súlyos dörgedelmeket kerülve, igyekeztünk helyes válaszokat adni neki.
Egyébként maximalista, rendet, fegyelmet, tisztaságot követelő, és szigorúan betartató vezető volt. Orvosai, nővérei rettegve tisztelték, félve szerették. Tartottunk Tőle mi is, meg se nagyon mertük szólítani, Ő még is, mindannyiunknak tudta a nevét, tudta, hogy mit tud, mire kell ösztökélni a sikeres vizsgák érdekében... Ha viszont valamin fennakadtunk, nem csak velünk volt kemény, hanem Rózsa főnővér fejét is vette, rajta kérte számon a mi hiányosságainkat.
Képzésünkben újszülött, koraszülött, csecsemő és gyermek ápolási gyakorlat, újraélesztés, elsősegély, egyéb asszisztálási feladatok, csecsemőotthoni ismeretek, kórbonctani ismeretek, szövettani, labordiagnosztikai elméleti és gyakorlati feladatok szerepeltek, tejkonyhai, sterilizálási ismeretek, mentővel szállítás vizsgálatokra, pl. plazmaferezisre, koraszülöttek szállítása inkubátorban más kórházba- nővéri feladatai szerepeltek. Tanultunk csecsemő gondozást, egészséges csecsemő fejlődését, latint, szülészetet, kórtant, járványtant, anatómiát, gyógyszertant, ápolástant, gyermek pszichológiát, neveléstant, ápolás lélektant, dietétikát, fertőző gyerek betegségeit, gyermekgyógyászatot... Vittek minket anatómiai múzeumba, a SZOTE kórbonctani intézetébe, voltunk a 1.számú Gyermekklinikán ismerkedni a leukémia osztállyal, jártunk boncoláson, és dolgoztunk a kecskeméti kórház gyermek, csecsemő, újszülött, koraszülött osztályán, mint nővérek. Alaposan felkészítettek minket arra, hogy nagy tudással, széles látókörrel, hittel vessük bele magunkat az egészségügy különböző területeibe...
18-20-as éveink teltek el ezekkel a tanulmányokkal.
Olyanok voltunk, mint a tűz. Lobogtunk, szenvedélyesen vetettük magunkat bele az egész kihívásba. Hittünk a fehér köpenyben, utáltuk a fityulát, a kismama cipőt, amivel szerintünk megnyirbálták a szépségünket, elfogadtuk, megszerettük egymást, összekovácsolódtunk, és voltak szomorú történéseink, amik egy életre összekötöttek minket. Nem tudtuk, hogy ez mire lesz jó, hogy mit is akarunk az élettől igazán, hogy tudjuk-e egyáltalán hasznosítani mind azt, amit itt megtanulunk, de csináltuk...
Mind e mellett, vidámak voltunk, lüktető életet éltünk, buliztunk, kalandoztunk, az egész város a lábainknál hevert, persze, csak képletesen. Színházba is rendszeresen együtt jártunk, együtt mentünk epret szedni, kirándulni, virágot lopni, szellemet idéztünk, koncertet szerveztünk a kollégium nyolcadik emeletén, a főiskolai kollégium középpontjában éltünk, a mi bulijainkon mindenki részt akart venni, de balhés megnyilvánulásaink (szökőkút habosítás) is örökre emlékezetesek maradtak. Bohém életünk minden pillanata kincs. Mindent úgy csináltunk, hogy értelme legyen, hogy nyomot hagyjon, és ezen az első osztálytalálkozón, 25 évvel később kiderült, hogy ez így is lett.
Összegzésképpen, hogy mi lett belőlünk?
Először is, azokról az osztálytársakról beszélgettünk, akik nem voltak jelen... Kettejükről nincs semmilyen hírünk, Ők eltűntek mindannyiunk szeme elől...
Néhányan akkoriban, nagyon szerelmesek voltunk, s ezek a kapcsolatok majdnem mind meg is maradtak. Kb. 7 osztálytársam ahhoz a fiúhoz ment feleségül, akivel akkoriban megismerkedett, s e magas számból szerencsére, 5-en azóta is együtt vannak. (!)
Ketten nem találták a helyüket a kínálkozó lehetőségekben, ők pályaelhagyókként boldogultak, meglehetősen jól az életben. Egyikük titkos hivatali munkát végez, a jelenlévő osztálytársam belső irodai munkát végez a hazai legnagyobb lakáskasszánál.
Többségében magas képesítéssel, felsőfokú, egyetemi, főiskolai diplomával egészítették ki a tanulmányaikat, és a szakterületük a gyermekek egészségügyi ellátásának köré ívelődött. Néhányan szélesebb, tágabb vizekre evezve, de az egészségügyben maradva teljesítik magas szinten, választott hivatásukat. Hobbikat tekintve, színes, kreatív énünknek hódolva, van köztünk igazi író, kinek megjelentek már könyvei, festő, aki tájképekben leli örömét, nemezelő, és van madártartó, aki hobbiként, szeretetből tart különféle, különleges madarat,
Ketten külföldön élnek, és
le a kalappal hivatást teljesítenek, egyikük konduktorként dolgozik Ausztráliában, a másik aneszteziológus Svájcban. Van zseniális fogászati szakasszisztens, aki a szívem csücske egyébként, van autista gyerekekkel foglalkozó gyógypedagógus, plasztikai sebész melletti műtősnő, aneszteziológus szakasszisztens, koraszülöttes nővér, mély tisztelettel említem a csecsemőotthonos ápolónőt, aki pedagógiai végzettséggel lépett be régi gyakorlatunk egykori színhelyére dolgozni, és nagyon megrendítően emlékeztünk arra az osztálytársunkra, akit az iskolai éveink alatt elveszítettünk, és sosem felejtünk, Ő volt Bódi Zsuzsi.
Vidám volt, link, meglehetősen lusta és fülig szerelmes a vőlegényébe, mikor 20 évesen, diagnózistól egy hónap sem telt el, akut limfoid leukémiában meghalt, s halálával rádöbbentett minket sebezhetőségünkre, halandóságunkra, fiatalságunk minden értékére... A mai napig, nem csak én, egyikünk sem tudta feldolgozni elvesztését... Temetése életünk legmaradandóbb, legborzasztóbb emléke maradt Nógrádban, Serényfalván. Emlékszem, páran felstoppoltak Miskolcra, hogy meglátogassák Őt a kórházban, az itt maradók falaztunk nekik, vártuk a jó híreket, hogy gyógyul... Egy héttel később a halálhír érkezett. Össze voltunk törve... És ez nem változott sokat az idő múlásával, megállapítottuk beszélgetéseink során... Temetésének minden pillanata rémálomként kísért. Helyi szokás szerint, menyasszonyi ruhában, Krisztus menyasszonyának felöltöztetett teste olyan idegen volt, (a vőlegénye mellettünk zokogott) s nekünk végig kellett mennünk a ravatalozóban, elbúcsúzni Zsuzsitól.... Azután a halotti tor, gombóccal a torkunkban álltunk a kapuban, be sem akartunk menni. Aztán, a visszafelé vezető úton hatalmas balesetbe futottunk, mikor is kisbuszunk meg sem állt, nem engedtek kiszállni és segíteni minket, több tucat hisztérikus kamaszlányt, pedig akartunk, lázadtunk, kiabáltunk, és többen látni vélték, hogy kisgyerek is van a kocsiban... Fájdalmunk és csalódásunk összezavarodáshoz vezetett, amiből csak együtt tudtunk kimászni... Nagyon régen volt, és még is, milyen intenzív ez az emlék!
Megrendülten hallgattuk, hogy egyik osztálytársunk a nyári nagy melegben frontális ütközés során súlyosan megsérült, s csak most árulta el, hogy szeptemberben még nem volt biztos, hogy felépül... Humora, életkedve, optimizmusa, tartása és szeretete mindannyiunkban példaértékű, és szerencsére köztünk van és marad... jövőre nála találkozunk, Tihanyban, ezt megbeszéltük végezetül...
Az jutott eszembe, hogy vajon érdemes volt-e ezt a képzést végig csinálnunk?
Vajon hasznos volt-e egyáltalán?
Meg is kérdeztem... Volt ennek értelme?
Igen - mondták többen, akik a zsivajban felfigyeltek a kérdésemre.
Igen. Nagyon jó alapokat adott. Ki tudtuk használni, tudtunk rá építkezni. A "valamire csak jó lesz"-ből, biztosan állíthatjuk,
jó lett valamire....
Mi, ezek lettünk.
Mélyen, jól megalapozott, jóemberek.
Tóth Tanár úr, nem csalódna bennünk, ha még élne, s látna minket ennyi év után... Igaz, nem lett főiskola, elvitte a szél az összes ígéretet... Viszont, képzésünk megalapozta, az azóta HÍD névre keresztelt képzési formát, a mai E kategória képzését, (ezt változtatásokkal két évvel később vezették be) és gyanítom, a főiskolai képzési modulokat is belőlünk dolgozták ki. Végül, még sem vesztünk kárba...
Mindannyian értékes, tartalmas, szeretetteli életet élünk - Rózsa főnővér akkor meglehetősen zokon vett szavaival, "
alázatosan", - a családunknak, munkánknak, hivatásunknak, hobbinknak hódolva, saját, jól megérdemelt örömünkre ...
|
Az osztály 25 évvel később, nem teljes létszámban... |
Az írás utóélete, engem is meglepett. Megkeresett ugyanis Rózsa Főnővér lánya, figyelmeztetett írásom bántó részleteire, melyet igyekeztem azonnal javítani. Igaza van, hisz bár emlékeimben a folyton egzecíroztató, mélyen vallásos és következetesen szigorú emberként él, úgy emlegettem Rózsa Főnővért, mintha még mindig az a kamaszlány lennék, aki állandóan lázadt ellene. Ugyanakkor tudom, mai, megvénült eszemmel, hogy nélküle nem lennénk senkik. Legendaként emlékszem rá, s nem is értem, hogy miért nem emeltem ki nagyságát, érdemeit, az értünk tett munkásságát, hiszen szerves része volt abban, hogy mi végig csináltuk a képzést. Szintén a lányától tudtam meg, hogy Rózsa Főnővér még él! Isten Éltesse Sokáig a mi megbecsülésünkben is!
Hiszen azt az említett alázatot, kamaszként valami átkozott nagy tehernek, nemkívánatos dolognak, fenemód kötelezőnek és nyűgnek éltük meg, ugyanakkor beérett az a megnyirbált, ápolt és gondozott gyümölcs, mindannyian becsületesen megtanultuk, szakmánk, az életünk a bizonyíték erre.