Születésnap előtt

      Régóta gondolom, hogy ez a nap nem engem illet. Igazából, mióta édesanya vagyok, azóta érzem, hogy a születésnap kettős ünnep. Emlékszem a gyermekem születésére, azt megelőző gondolataimra, a kétségbeesett reményre, hogy majd csak megússzuk... Nincs választásunk, itt nem lehet bénázni, jól kell csinálni. És most már muszáj megszülni, ha a fene fenét eszik is, így nem maradhatok, terhesen, kis, ormányossal a hasamban... Szentül meg voltam győződve, hogy a gyermekem egy kis elefánt. Nem csak a méretei miatt, elég nagynak gondolták, hanem mert minden alkalommal valami furcsa nyúlványokat mutogatott a hasfalamon keresztül. Emlékszem a pillanatra, amikor pontosan tudni véltem, mit jelent, hogy a kocka el van vetve... Megindult a szülés folyamata, és én hiába éreztem felkészültnek magam, ez korántsem volt így. Könyvet csomagoltam a vajúdáshoz, azt hittem, hogy majd két fájás között olvasással fogom kipihenni magam. Hát, nem csak a szülésznők röhögtek. Amikor a vajúdás után keresni kezdtem a könyvem, azt sem tudtam, hova tettem le, hova keveredett, mi volt a címe, hogyan is keressem...?  Annyira emlékszem, hogy egy egyiptomi hercegnőről szólt, de hogy mi történt vele a jó félig olvasott történetben, azt a mai napig sem tudom... Megszületett a fiam, akivel egy egészen új élettörténet kezdődött el. Azon a napon, a születése napján értettem meg, hogy mit jelent, maga a születésnap.
S most közeledik az enyém.
Megint.
Sok - sok éven át ki nem hagytam volna, hogy magamat ünnepeljem, mindig busásan megajándékoztam magam valamivel, hogy nehogy már ne legyen legalább ennyi jó az életemben! A busásan szóról mindig valamilyen könyv jut eszembe, így ezen ne csodálkozz; számomra a következő évi szabadságon elolvasott könyvet jelenti. Ez az időszak a legjobban vágyott könyv kinyomozására, becserkészésére, megvásárlására irányult. Mindegy, hogy volt-e mit enni, hogy tervbe volt véve a Karácsony, ilyesmi...
Mára sok minden megváltozott. Nem a könyvek iránti szeretetem múlott el, hanem inkább más kezdett el foglalkoztatni. Évek óta nem hagytam el az országot. Évek óta nem csak útlevelem nincs, de sem esélyem, sem pénzem nem volt arra, hogy elinduljak bármerre, egyedül... Illetve, ha elindulnék, kutyával tenném, de ez megint egy csomó bonyodalmat okozna. Minden terv, vágy, inkább el lett felejtve, parkoló pályára lett állítva, s csak porosodtak, rájuk rakódott pókhálókat csak legyintéseim mozgatták meg időnként... Az idén más lesz, elutazom a születésnapomon Pozsonyba. Ajándékként kértem, hogy a kiskutyámra ezen a napon, ne legyen gondom, s legyen becsületesen ellátva, sétáltatva, szeretgetve...  Ez a nap, egy nap, remélem, élményekkel, izgalmakkal gazdagodva telik.
És nem felejtkezem meg az Édesanyámról sem, aki kétségek között, nagy léptekkel begyalogolt a kórházba, megszülni engem oly sok évvel ezelőtt...
A minap megkérdezték, hogy tulajdonképpen, hány éves is vagyok, de nem várták meg a választ, a kérdező azonnal tromfolt, - mert maximum 45-nek gondollak... Mert maximum 45 éves leszek egy hét múlva. Jól gondolod. Szinte hihetetlen, hogy ennyi, és nem is hiszem, hogy ennek jelentősége van, mégis, megdöbbent a tény. Életem több, mint fele mögöttem van. Most jön az a fele, ami nem hoz már annyi izgalmat, boldogságot, nem fog már pezsegni, nem fog hozzám tenni, csak elvenni... Ezért ünnepelem magam, s az Anyámat, mert Ő már tudta. És annyi éven át mondta, mondta, de én nem hittem el... Hogy az élet - ajándék... Az első fele tevékeny, a második felében már jól esik a csend, a lassulás, a nyugalom, az elmélkedés... Ezt is meg lehet szokni, ezt is meg lehet szeretni, és mint mondtam, jól esik, így talán nem lesz ebből lelki gubanc... ha lesz, majd csak feltalálok ellene valamit.. Most készülök az utazásra, az ünneplésre, és arra, hogy Édesanyámnak valahogyan megköszönjem... Ha lehet méltón megköszönni az életet...