Interjú Dokival

                A kisvárosi fogorvos

Bátorítás

     Évek óta készülök erre a beszélgetésre, izgulok is rendesen. Többször elhalasztottuk, elnapoltuk, egész egyszerűen egyikünknek sem volt erre kellő ideje. Hogy mikor is jutott először eszembe, hogy szeretném megismerni jobban, már nem is tudom. Volt ugyan apropója, még pedig egy gyönyörűséges adás a rádióban, amely Rúzsa Magdi rövid, de tartalmas életpályáját mutatta be dalain, ismerősein, történetein keresztül. Olyan mélységű kutató munka állhatott a hátterében, amely a legrutinosabb oknyomozó riportereket, vagy, a skandináv krimiből ismert, fotógrafikus memóriával rendelkező, átvilágítás- mester Tetovált Lányt, azaz Lisbeth Salandert is sarokba állította volna. Engem akkor és ott, teljesen lenyűgözött, élvezetes volt hallgatni, pörgött, sziporkázott információkban, s nem csak a sajtó anyagok között "macázott", s olvasta be a bulvár napi fontos celebhíreit.

     Úgy gondolom, nem kell különösebb indok ahhoz, hogy valakivel beszélgess egy nagyon jó ízűt. Ha az illető beszélgető társad fogorvos, hol is lenne a legalkalmasabb, mint a még fájdalom és félelemtől mentes rendelőben.

      Tudnod kell, Ő nem könnyen olvasható ember és nem is teszi könnyűvé a gondolatok harmonikus áramlását, hisz azonnal belevisz a málnásba, miután legkedvesebb klasszikus kezdésemet elegánsan kikerüli azzal, hogy a beszélgetésünk elején már dolgozik. Állkapocs mintákat, lenyomatokat gipszel elegáns mozdulatokkal, miközben próbál rám hangolódni.

Nagyon is dörzsöltnek nevezném, már az elején eszembe juttatja a riporterek aranyszabályát, „nem kezelheted rutinfeladatnak!”

       Igazából nem szívesen engedi ki a kezéből az irányítást, érzem tipródását, hogy „vajon mi fog kisülni ebből?” Készséges, nyílt és őszinte lelkesedés bujkál benne, hogy válaszoljon, ám, még sem teszi gyakran egyértelműen. … Majd meglátod, figyelj csak!

           Történelmi orientáció

-           Kíváncsi vagyok a családi gyökereidre.  Mesélnél a nagyszüleidről és szüleidről?

-          Az ősgyökerek… Apai nagyapámat nem ismertem, meghalt a harmincas években. A történelem vele kezdett beleszövődni szorosan az életünkbe. Arad, Marosvásárhely területén éltek, jó módú családként egészen addig, amíg a románok be nem vonultak erre a területre. Olvashatod Vass Albert könyveiben, hogy ez mivel járt, fosztogatás, rablás, nincstelenként menekültek át Gyula környékére, ami akkoriban fegyvermentes övezet volt.  Apám Gyulán született, a nővére Békéscsabán, később költöztek fel Pestre. Igazi családi neve Nagyapámnak Szilágysomlyói Szilágyi volt, jogászemberként élt, Horthy mellett lovagolt be Budapestre, s később egy ideig ő volt az egyik kerület rendőrfőkapitánya is. Érdemeiért vitézségi kinevezést kapott, ezt később Apám örökölte, majd 2010-ben én. 

2010. október, a vitézi rend gyűlésén

     Apám katona lett, aki a legutolsó évfolyamban végzett a Ludovikán, mint katonatiszt, mondjuk így, innentől nem volt egyenes az útja soha. Katonaemberként Budapest ostrománál 1944-ben hadifogságba esett, elvitték 3 évre a Szovjetunióba, majd miután hazatért, lefokozták, s elhelyezkedett az Albertfalvai Vegyi Gyárba, mint munkás. Hát nem csak szappanokat gyártottak, az már biztos, hanem vegyi és hadi felszereléseket a Varsó Szerződésnek, egészen 1956-ig szinte jól ment a sora, mikor beválasztották a Munkástanácsba. A forradalom leverése után ismét bajba került, kirúgták, sőt, kitiltották Budapestről, nem vették fel sehova se dolgozni, fekete listás volt. Ha épp úgy hozta a hatóság kedve, akkor pedig előállították közveszélyes munkakerülésért. Anyám, szintén lehetetlen helyzetbe került, ő sem kapott munkát, ezek nagyon nehéz idők voltak a családomban. Amikor megkérdezik, hogy mi volt az óvodai jelem, ma már nevetve mondom, hogy én nem voltam óvodás abban a korban, amikor minden gyerek óvodás volt.

-          Az egyik forrásanyagomból tudom, hogy az úttörőből is kirúgtak, végül úgy fejezetedbe a diák és kamasz éveidet, hogy sem úttörő, sem KISZ tag nem voltál. Mi volt ennek az oka?

-         Az általános iskola utolsó évében, februárban beadtam a jelentkezésemet a budapesti Piarista Gimnáziumba és felvettek. Ez volt az ok. Abban az évben négyen mentünk egyházi iskolába, mind a négyünket, iskolánk névadójának, Szamuely Tibornak az özvegye, valamint az egész iskola tanári kara és diáksága előtt megfosztottak az úttörő nyakkendőnktől, és nyilvánosan kizártak „úttörőhöz méltatlan viselkedésért”. Május elsején már nem is vonulhattunk fel.

          Doki és a Nagybetűs Élet

-          Miért pont Piarista Gimnázium?

-         Édesanyám a Fogászati Klinikán dolgozott és az egyik tanár odajárt hozzájuk kezelésre, és Anyámnak becsípődött, és hát ezért. Nem volt különösebb oka, nem voltam olyan mértékben vallásos, hogy követnem kellett volna valami elvet, eszmét, de miután nem áll tőlem távol a hit, gyerekkorom óta gyakorlom a vallásom, ez számomra nem volt idegen.

-          Okozott törést ez a megszégyenítés az életedben?

-          Nem mondhatnám. Nem, igazából ezt én lazán vettem. (és most jól kikerül…) Ellenben azok a tanárok, akik minket tanítottak, később tudtam meg, hogy nem kaptak jutalmat év végén, őket ez mélyen érintette, hiszen valamilyen mértékben be volt tervezve náluk az év végi jutalom, ugrott az az évi mosógép, hűtő nyaralás...

-          Milyen volt a Piaristáknál töltött idő?

-         Jó volt. ( Tömören.) Az Atyákat sok minden nem érdekelte, ami a külvilágunkat igen. Pl. a külsőségekben való lázadást lazán kezelték, nem köteleztek politikai tanulmányokra, nem volt szervezkedés, így KISZ sem, az intézmény falain belül. Bizonyos szempontból védettek voltunk. Azt tudnod kell, hogy aki egyházi iskolában tanult, annak a továbbtanulása viszont igen szűk keretek között volt csak lehetséges. Leginkább műszaki pályán, egyetemen, főiskolán tudtak tovább menni, de sem orvos, sem jogász, sem világi dolgokkal foglalkozó tudomány nem fért bele. Sőt, azt kell, hogy mondjam, számomra olyan kicsire szűkült a lehetőség, miután nem voltam kiváló tanuló, nem vettek fel sehova, hogy érettségi után ipari tanulónak mentem el, s kitanultam a nyomdászatot. Így miután ezt a vargabetűt leírtam az életemben, mint a munkásosztály tagja jelentkeztem egyetemre, esélyesem lett, felvettek a fogorvosi karra. Mielőtt megkérdezed, szintén nem az én ötletem volt, hanem Anyám főnöke kérdezett rá egyszer, hogy miért nem leszek fogorvos. Tulajdonképpen miért is ne? Miután már a pályára álltam, minden különösebb hivatástudat és elképzelés nélkül, akkor jöttem rá, hogy ez tetszik, és nekem való. Én ott, tanulmányaim alatt szerettem meg, fogadtam el és értettem meg azt a szakmai alázatot, amit a mai napig őrzök magamban.

-          Milyen gyerekkori élményeid maradtak meg?

-          Semmilyenek. (puff) Én nem nagyon emlékszem. (kerülés) Anyám bezzeg, aki most 86 éves, ő mindent felír, lejegyez, kiveséz, elemez. És teljesen ki tud zökkenteni egy-egy ilyen mondatával, hogy „éppen olyan rossz kedved van ma, mint 1994. október 16.-án volt. Minek erre emlékezni?  (minek is?)

-          Semmi sem maradt meg a gyerekkorodból?

-          Ha így kérdezed, ja, így, már igen. A barátaim, az a néhány srác, aki akkor volt, most is megvan. Az ember barátait ebben a néhány korszakban szerzi, általános, inkább középiskola, esetleg egyetem, és ha szerencsésen alakul, akkor megmaradnak egy életen át.

-           Veled ez így történt? Megvannak a gyerekkori barátaid?

-           Igen. A velük kapcsolatos emlékeim élénkek és maradandóak. Mikor, hova mentünk, mit csináltunk, és ma, ennyi év után még mindig tudunk mit csinálni együtt.

-           Nehéz volt megőrizni ezeket a barátságokat?

-           Nézd, a kölcsönös nyitottság és érdeklődés meg van, közben összefonódott az életünk egy-egy sarkalatos pontos, mint keresztszülőség, sógorság, esküvői tanúság, ilyesmi, de évente egyszer-kétszer fordítunk egymásra időt, horgászni, teniszezni, együtt lenni.

-           Mennyi energiát kell fektetni szerinted az emberi kapcsolatokba?

-         Sokat. Nagyon sokat. Kellene. Kéne. Persze, ha lenne rá időd, de nincs annyi, mint szeretnéd, stb, stb, stb... Sokkal többet igényelnének a kapcsolatok, mint amit adni tudunk. Idő, idő, mindenre kellene idő!

-           Miért nincs időd?

-          Mert látod, itt töltöm időm legnagyobb részét nagyjából a rendelőmben. Az egyetem után három évet le kellett húznom kötelezően Tapolcán, és miután ez letelt, és ide jöttem Kunszentmiklósra, azóta itt vagyok. Generációk nőttek fel a kezem alatt, többek között Te is, már nem is tudják, hogy „gyütt-ment”- ként vagyok csak kunszentmiklósi, és minden ide köt, leginkább a rendelőben vagyok elérhető. A telefonom folyton csöng, beteg van elég, munka van bőven…

-           Sosem kapcsolod ki a telefonjaidat? Látom, több is van…

-          Nem. Soha. Bárki kereshet, hogy kapcsolhatnám ki?

-           És csöng.

-          Mióta beszélgetünk már negyedszer. Reggel bejöttem, várt egy beteg, hogy vegyem le a mintát a fogsorhoz, és már hónapokkal előbbre tudom, hogy mikor ki jön, és tele van a naptáram, de hogyan küldhetnék el bárkit is? Pesten is van egy rendelőm, ott is hetekre előre dugig van az előjegyzés.

-           Sikeresnek tartod magad?

-          Mi a siker? Munka. Csak is munka. Elégedett vagyok, nem panaszkodhatom. Az emberek tudják, hogy elérhető vagyok, ha baj van, kereshetnek és keresnek is. Ide jön a posta, és ide szoktam bejönni, elolvasni, mert máskor úgy sem érek rá. Itt tudom megírni a dolgaimat, rendszerezni, átlátni a feladataimat, itt készülök fel, ha valahol valamilyen előadást kell tartanom, vagy tanítok valakit. Látod, épp most jön a takarító néni a postámmal, már vártam.  Köszönöm! (mondja a néninek, átveszi és rögtön maga elé helyezi… Csak most nem tud elmélyülni benne…)

-          Nem érzed, hogy jó lenne lassítani? Kicsit visszavenni?

-         De, igen. Épp tegnap volt egy fáradt kibukásom, hogy ez már sok nekem. Dolgozom a problémáim megoldásán, töröm a fejem, mi hozhatna egy lassabb, de még aktív életmódba, mert feladni nem akarom teljesen. Ilyenkor sajnálom igazán, hogy egyik gyermekem sem választotta ezt a hivatást!

-         Milyen alapjaid vannak? Miből táplálkozol? Mihez tartod magad? (látom, hogy ezt azért nem kellett volna…)

-          Nem vagyok tudatosan megtervezett ember, csak úgy vagyok. Nincsenek dogmatikus elveim, nem foglalkoztam én ilyenekkel. Szakmai elveim vannak, alapvető erkölcsi normáim, amihez ragaszkodom, ha úgy tetszik, meghatároznak engem, pl. a szakmai korrektség, hogy nem csapom be a betegeket, nem ártok, hogy felelős vagyok értük, ez nagyon komoly az életemben. A vallás is belém ivódott, gyerekkorom óta járok templomba, minden vasárnap. A családomban ez nem öröklődött egyenes ágon, egyik fiam igen, a másik nem hisz Istenben. Nem vagyok bigott vallásos, tartózkodom a szélsőségektől, de a gondolkodásomban benne van, és ez ellen nem kapálózom. Nem keresem Istent, elfogadom, hogy része az életemnek. 

-          Rólad mindig a nyugalom, a kiegyensúlyozottság jut eszembe. Sohasem lázadtál?

-         De! Hogyne! (Na, ugye!) Minden ellen lázadtam, a beat nemzedék tagja vagyok, mindennel lázadtunk és minden ellen! Leginkább külsőségekkel, haj, farmer, amit ha engedtek volna, nem lett volna negyed ennyi sem. A piarista atyák nem szóltak egy árva szót sem. A gimnáziumban már akkor volt lófarok, amikor másnál még csak növögetett… Lázadtunk a társadalmi normák ellen, de otthon belénk nevelték,- s én Ratkó-gyerek vagyok, az 50-es évek elején születtem, - hogy az otthoni dolgoknak nem szabad kikerülni otthonról, nem szabad semmit mondani, a falnak is füle van, s nem szabad semmi hivatalos dolog ellen lázadni nyilvánosan. A fiatalok általában a külsőségekkel, beat koncertekkel fejezték ki a hova tartozásukat, de a jövőjüket meghatározó balhéktól tartózkodtak. Vertek engem is a rendőrök gumibottal, ott voltam azon a március 15.-én a Múzeum kertben, amikor a hivatalos műsor után nem akart feloszlani a tömeg. Végig hajtották az embereket az Erzsébet hídon, de a Kossuth Lajos utcában már ment a püfölés, mert a „Tessenek oszolni!”- ra nem történt semmi…  

Akit elkaptak, azt kizárták az egyetemről, meghurcolták, annak kampec volt egy életre, nem kapott több lehetőséget.

      Azután itt volt az Ifjúsági Park, amivel kiengedték a szellemet a palackból. Minden nap beat koncert volt, még az igazgatóra is emlékszem, Ranyáknak hívták, és ha csúnyán néztél, kaptál tőle egy pofont. Farmerben nem és csak rövid hajjal lehetett bemenni, akiket elküldtek, mert nem tetszett a képük, azok a hegyoldalba gyülekeztek, ők voltak a Nagyfa Galeri. Egyszer nem csináltak mást, csak átsétáltak 20-30-an az Erzsébet hídon, letartóztatták őket állam ellenes szervezkedés miatt.  Nem volt balhé, csak spontán vonultak.

-          Nem tartoztál közéjük?

-         Nem. Szeretnél valamilyen hősiest hallani? (Igen!) Nem. Meg volt akkor már a magam baráti köre. Nem voltam nagyon valahova tartozós, inkább képzelj el egy két-háromemberes kapcsolatban közlekedő, nyitott szívű lázadónak, aki pontosan tudta, hogy mi ellen lehet, vagy nem lehet lázadni. (Tudatosság, ami hősünknél nem kidomborított erény, hanem csiszolt értelem…) Az egy mindent ellenőrző időszak volt, a besúgók kora, ha azt féltetted, aki hozzád közel állt, nem csináltál felesleges hülyeségeket.

-          Mikor kezdtél el valóban hangot is adni?

-         Amikor már szabadon megtehettem, én is elmondtam a véleményemet, nagyra értékeltem az igazi szólás és sajtószabadságot. Az MDF alapító tagja voltam, politikai elkötelezettségemet tükrözi, hogy képviselőként 8 évet lehúztam az önkormányzatnál. Voltam városi főorvos is 3-4 évig, végig csináltam az átszervezést, átalakítását a helyi egészségügynek, nem szerettem, sokan szidtak akkoriban, de valakinek meg kellett csinálnia. Aztán a Puszta Hangja Egyesületnek vagyok mai napig az alelnöke, továbbá a Blumberg Testvérvárosi Baráti körnek vagyok az elnöke. A Pusztarádióban, mint műsorvezető, szerettem odamondogatni a helyi és a nagy politikának, igazából ott éreztem, hogy ez mekkora jelentőséggel bír.

-          Vállalsz még politikai feladatokat?

-         Nem, már ez is sok, ami még van. Idegesít, hogy várnak a betegek, én pedig bizottsági üléseken ücsörgök. Fordítva: beesik néhány sürgős eset és én már tudom, hogy elkésem innen is, onnan is… Nem tudok megfelelni az én normáim szerint ennyi féle feladatnak…

    A beat nemzedék tagja és a Rockmúzeum

-          Hogyan kerültél a mikrofon mögé? Régen, amikor mindenki füle a Szabad Európán csüngött, az is leginkább sistergett, a számokat csak félig hallottad vagy taktusokról lehetett beazonosítani… Egyszer, valamilyen apropóból a telefonodról adták le a híreket, s azt fél óra múlva hallottad két sistergés között. Ezt is egy régi interjúdból tudom…

-         Igen, már akkor is megérintett a rádiózás. Lenyűgözött. Lucy, a Pusztarádió vezetője és főszerkesztője megkérdezte, nem akarok-e rádiózni? Azért vállaltam el, mert a szerkesztőség és maga a rádió közel volt, földrajzilag, itt volt pont szembe a rendelővel, rá láttam az ablakból. Érdekelt ez engem, s mikor szólt, hogy lenne lehetőség műsort csinálni egy általam kedvelt, szabadon választott témában, kipróbáltam magam. Első interjúm a Temaforg 25 éves jubileumi ünnepségén készült, ahol a gyorstalpaló ellenére sem tudtam bekapcsolni a diktafont, így az összes általam felvettnek hitt interjúm elszállt a rögzítés pillanatában. Másnap újra kimentem és folytattam beszélgetéseket a még itt lévő alanyokkal, ez került később adásba. Sok bakit követtem el, főleg élő adásban, de igazából ez már csak melengeti a szívem. Először volt a Rockmúzeum, később egy Magazin műsort kellett csinálnom kedd délelőttönként, 9-12-ig. A közelség nagyon fontos volt, az 5 év alatt vagy 10 alkalommal biztosan át kellett jönnöm fogat húzni, addig betettem egy hosszabb zenét, míg elláttam a betegeket…

Doki a mikrofon mögött

-  Hogyan tervezted meg a műsorodat?

-         Kezdetben koppintva a kereskedelmi rádiók műsorait, rovatokat szerkesztettem, volt ebbe minden, beszélgetés élőben vendéggel, riportok, aktualitások, elmélkedések, megelőzés, egy téma körüljárása, ami éppen foglalkoztatott. Legjobban a Rockmúzeumot szerettem csinálni, annak minden percét élveztem, a felkészüléstől az adás utáni pillanatokig!

-          Mi volt valójában a Rockmúzeum?

-         Ebben kicsit visszatértem a gyökereimhez, az Ifjúsági Parkbeli koncert élményeimhez. Nem akartam, hogy elfelejtsék őket, akik akkor és ott adtak valami nagyon fontosat a fiataloknak. Néhányuk nagy lett, ma is ismert zenész, de többségük eltűnt a süllyesztőben.

-          Kiket hallottál ott, élőben?

-         Fenyő, Radics Béla, Neoton, Balázs Fecó, Demjén Rózsi, Meteor, Bergendy, még az ős Edda, nem ez a nyálzós, Auróris, Scorpió, Gemini, Illés, Omega, Metró, a nagyok közül, de ők csak egyszer-egyszer jöttek el, inkább a feltörekvő nemzedék játszott rendszeresen. Sokukra már sajnos én sem emlékszem, de emlékszem olyan dalokra, amiket nem játszottak a rádiók, s én előkerestem, leadtam a műsoromban. Nagy élmény volt az első perctől az utolsóig összeállítani, megszerkeszteni, zeneileg összerakni, szövegileg megírni, s ehhez nagyon sokat olvastam, kerestem, kutattam, rock lexikonban, interneten, lemezanyagokban, belevittem személyes élményeimet is, akiket szerencsém volt élőben látni, hallani…

-          Melyik adás a legemlékezetesebb?

-         Mindegyiket szerettem. (kerülés) Demjén Rózsi jól sikerült, nagyon jól. Aztán a többi… (no, hányat hallottál?- hangsúly…) Első sorban magyarokat vettem elő, de volt külföldi is, Queen, Rolling Stones… Vagy egy stílust, vagy egy együttest, vagy egy korszakot idéztem fel, mindig volt valamiféle koncepcióm, egy tervem. Csináltam folk zenekarokról, country stílusról, zeneszerzőről vagy szövegíróról, mint Horváth Attila, Adamis Anna, Presser Gábor… Kati, az asszisztensnőm kérte, hogy legyen Apostol együttesről is, megcsináltam. Bár én nem szerettem őket, nekem Meződi József, a western kalapjában már túlérzelgős volt, de elődje még, Makrai Pál, jó volt. Számomra Horváth Attila volt az etalon, az ő dalszövegeit, érzelem világát tudtam élvezettel követni, hallgatni.

-          Miket írt Horváth Attila?

-         Miket? Kérdezed? Ezen nőttél fel. (pörköl egyet, lazán) Piramis dalok: Ha volna két életem, Őszintén akarok élni, Másnap, Ajándék, Emelj fel a szívedig. Azután az 1981-es Táncdalfesztivál a Homok a szélben… Balázs Fecó. A Korálnak írta a Szeretet koldusait, a Kevés voltam neked… c. dalokat és még sorolhatnám. Kern Andrástól, Koncz Zsuzsáig, Varga Miklós, Charlie. Itt van Charlie: Jég dupla whiskyvel, Skandináv éjszakák, Egy szippantás a jóból, Nézz az ég felé… Minden, amitől Charlie-t ismerjük. Cserháti életmű legszebbjeit is Horváth Attila írta. Deák Billnek, Keresztes Ildikónak, Tunyogiéknak is írt dalszövegeket. Jelentős egyénisége a magyar zenei kultúrának. Azt írja a honlapján: „Úton lenni-semmi. Útnak kéne lenni legalább…” Szerintem tudott az út is lenni sokak számára.

-          És Adamis Anna? Róla mit tudsz?

-         Azt ismert életművön kívül nem sokat. Tudom, hogy a Laux Józseffel kötött házassága tönkre ment, a férj Amerikába emigrált, elváltak, kapcsolata az LGT-vel megszakadt, és ő szépen lassan kiírta magát az aktív dalszöveg írók közül. Írt sok minden mást, 1997-ben megjelent verses kötete is, „Versek és képek” címmel, mára már 71 éves, visszavonultan él, Hatalmasat alkotott, hihetetlenül jó szövegeket írt, nagyszerű költő volt fénykorában, s ez nem évül el.

-          Hiányzik a Rádió?

-         Micsoda kérdés ez? (ej, Galuska, Galagonya!) Persze, hogy hiányzik. Itt van, azóta is szembe velem, csipkerózsika álmát alussza, minden úgy van, ahogyan volt. Csak frekvencia kellene, visszaállítani, visszadugdosni a számítógép rendszert és már működhetne is. Vannak ígéretek, törekvések a helyre állításra, de ez már nem lenne ugyanolyan. Az a Pusztarádió, ami annyi önkéntes munkával, Lucy irányításával működött, amatőrök lelkesedéséből, megannyi tudás és információ felhalmozásával s ezt bátran idézem „több könyvtárat kitöltene az, amivel a hallgatókat szórakoztattuk”. Versekkel, zenével, örökzöld irodalommal, aktualitásokkal, élményekkel, hírekkel, és ami mögötte van, pótolhatatlan veszteség a bezárása.

-          Visszaülnél a mikrofon mögé?

-          Persze. (Ezen nem gondolkodik.) Ugyan már mindent elfelejtettem, a kezelő felületen, de megpróbálnám újra megtanulni.

-          Hátha sikerül a törekvésnek tetté nőnie magát...

-         Nem hiszek benne, de reménykedem. Jó volt. Tartalmas. Értékes. Szerettem az egészet. Kérdezel még erről? Nem? (szeretne lapozni)

-          A kreativitás számodra fontos?

-         Nem. Én nem vagyok tudatosan építgető ember, aki az egyéniségét tartja szem előtt és alá dolgozik, megtámogatja, érvényesíti… Nyilván ez megtörténik valahol legbelül, de nem tudatos, erre nem fordítok külön energiákat. Inkább tartom magam és mondják is rólam, hogy „ahogy esik, úgy puffan” ember vagyok, nem görcsösen önmegvalósító. Elfogadom a helyzeteket, tájékozódom, és alkalmazkodom. Ez minden, amit teszek magamért.

Adamis Anna napjainkban

          Maga az út….

-          A fogorvoslást hivatásnak érezted első perctől?

-         Nem, nem, fogalmam sem volt, hogy a nyomdászat után hova megyek tovább. Amikor láttam, felfogtam, hogy mekkora dolog az, hogy rám bízzák az emberek az egészségük egy jelentős szeletét, akkor éreztem meg, hogy ezt tudom csinálni. Ezt sokan félre értelmezik, nem kezelik helyén a felismerést, visszaélnek vele. A szakmai alázat nagyon fontos! Bennem ez nagyon mélyen berögzült és ez, ami alapelvvé nemesült.

-          Milyen mércék ezek?

-         Komolyak. Otthon legyen az ember a tudományban, meg legyen az alázat, a szakmája és a betegek iránt, akik rám, miránk bízzák a fájdalmukat, problémájukat. Az, hogy a fogorvosok az orvos társadalom perifériájára kerültek, részben az elanyagiasulás miatt, a pénz körüli manipulációknak köszönhető. Sokan azért is pénzt kérnek, ami törvényi szabályozásban is ingyenes, pl. gyerekfogászat, az iskola fogászatról visszarendelt betegek ellátása, a körzeten belüli tömések, húzások ingyenesek. Bizonyos kollégák valahogy elvesztik a tartásukat, holott, ezek alapvető erkölcsi normák, nem magasztos elvek. Az alapvető szakmai hozzáállásommal tudok fordítani fejlesztésre, tudom pótolni a hiányokat, meg tudom venni az alapanyagokat, tudok dolgozni és nem halok éhen. Tudok előre lépni, még ha nem is nagy, látványos lépésekkel, anélkül, hogy lenyúznám a bőrt a betegekről. A beteg becsapása, elutasítása mondva csinált indokokkal, fizettetése, tejeltetése engem felháborít!

-          Van e mellett egy másik praxisod is, Budapesten, úgy tudom.

-         Igen. Egy magánklinikán bérelek egy rendelőt, ott folytatom a magán praxisomat, ami hasonlóan jól működik. Ott is hónapokra előre tele van az előjegyzési naptáram, dugig vagyunk betegekkel. Ott szoktam operálni, beültetni implantátumot, nagyobb beavatkozásokat végezni, ami nem tartozik a körzeti rendelői munkához. Hetente egyszer rendelek, ezzel van is némi dilemmám, mert nem szeretem egy hétre magára hagyni a betegeimet. Ha ellátok valakit, úgy tartom, rendelkezésre kell állnom, ha valami baj történik vele, ha valami nem sikerül tökéletesre. Emberek vagyunk, hibázhatunk, és mint tudod, nincs rutin beavatkozás, mindig történhet valami. Begyullad, vérzik, fájdalmas, nem bírja viselni, nem jó, letörik stb.… Bármi megtörténhet. És ilyenkor a beteg elmegy máshova, vagy leutazik ide, vagy megvárja, amíg legközelebb megyek, de általában találok rá megoldást, hogy ne maradjon egyedül a bajban.

-          Nem is csodálkozom, a fáradt kibukáson. Hogy lehet ezt bírni?

-         Sehogy. Vagy így, hogy sosem érsz rá másra… Tudod, mitől félek, és egyre többet foglalkoztat? Hogy ezt hogy hagyom én abba? Nem alapítottam fogorvos dinasztiát, az én gyerekeim máshol és máshogyan találtak utat maguknak. Én ezt a mai nappal abba hagyhatnám, de nem tehetem, mert annyi ember kötődik hozzám, mint orvosához, hogy nem tudom azt mondani, hogy én holnaptól nem vagyok más, csak egy nyugdíjas.

-          Felelősnek érzed magad?

-         Igen, egyértelműen. Éveken át, generációkat kezeltem, és most már a felnövő generáció hozza a gyerekeit hozzám, mint Te is. Felelősséggel tartozom, és erre büszke is vagyok. Nagydolog ez. Egy ideje figyelem magam, próbálom lassítani a tempót, mert elfáradok. Gondolkozom azon, hogy ha eljön az ideje, az lenne a jó, ha megoszthatnám a körzeti feladatokat egy arra érdemes fiatalabb kollégával, és aztán nyugodtan bejárnék bizonyos napokon, mert munka nélkül nem szeretnék maradni. Elég lenne nekem egy-két nap rendelési idő. Sokat, sokat gondolkozom ezen. 

-          Honnan jött ez az ötlet?

-         Nem leszek fiatalabb. A felelősség nem csak egy irányba terhel, tudni kellene abbahagyni is. De jó kezekbe szeretném, és amíg bírom, csak részlegesen átadni a praxist. Ez még csak terv, vagy inkább nevezném ábrándnak. Foglalkoztat, ez az igazság. Tudod, mit szerettem meg? Tanítani a szakmát. Mostanában többen fordultak hozzám, hogy segítsek gyakorlatot szerezni, kinek asszisztensi vizsgához, kinek fogorvosi egyetemi gyakorlathoz, és mindegyiket élveztem. Nagyon jól esett a háttérből figyelni, korrigálni, segíteni, magyarázni, hiszen van miből oktatni, rendelkezésemre áll 40 év tapasztalata. Szívesen csináltam. No, de ha mindennap kellene, éveken át, lehet, hogy már nem tetszene annyira. Ki tudja?

-          A szabadság mit jelent számodra?

-         Egyénileg? Barátaim, feleségem sokszor ismétlik, hogy a főnököm ilyen jó vagy rossz, vagy ezt-azt kérte, utasította, hogy… Nekem az életben nem volt főnököm, nem is tudom, miről beszélnek. Szerencsés vagyok, tudom, hogy a magam ura voltam végig, azt csináltam, amit akartam. De ennek megvannak az előnyei mellett a hátrányai is. Ha magamtól kell tennem, ezerszer többet teszek, szűkebbre szabom a szabadidőm, megkurtítom a szabadságom, lemondok más hobbiról, bekapcsolva hagyom a telefonom, bejövök hétvégén is, ünnepnap, éjjel, vagy épp rádióadás közben. Mert magamnak akarok megfelelni, a saját szakmai mércémnek. Szakmai szabadság? Létezik felügyelet, akik ellenőrzik a munkát, a panaszos eseteket vizsgálják ki, de hál istennek, kártérítési peres ügyem nem volt, így nem is találkoztunk össze a hatóság meg én. Családban? Az ember el kezd kiharcolni valamilyen szabadság félét már az elején, hogy tudjon boldogulni, persze, csak ha nem teszi le a fegyvert azonnal, mert akkor kész. Annyi. Harcolni kell érte, érvelni, alkudni, elfogadni, kompromisszumokat kötni, én is tettem oda magam, én is engedtem, majd harcoltam tovább, magamért, és sikerült egy élhető, jó életet élni a családommal. A feleségemnek és nekem közös szenvedélyünk a tenisz, de csak ha ő a lányokkal játszik, én meg a fiúkkal. Vegyes párosban legjobb, ha sosem vagyunk egymás partnerei, mert akkor tudunk veszekedés nélkül bitang jót játszani. Sosem hisznek nekem, pedig mindig mondom, hogy ilyenkor a partnerválasztás nem családi kérdés. Barátaim ebbe még mindig belefutnak, s még el sem kezdődik a meccs, már hajba is kapott a házaspár. Otthon nem uralkodom, elfogadom a helyzetet, nem követelőzöm, együtt élek. Alkalmazkodom. Politikailag, az már kicsit összetettebb kérdés, beszéltünk is már róla…

-          Figyelek, hallgatom…

-         Tudod, mit jelent az, hogy: érzem a bőrömön a szabadságot? Átéltem, milyen volt a régi világ szabadsága, mi volt a korlátja, mennyire nyomorította meg az embereket. Ez ellen senki sem szokott érvelni, ezek tények. Nem utazhattunk, nem fejlődhettünk, nem tanulhattunk, megfigyeltek, jelentettek rólunk, akármikor, akármit, akárhányan nem tehettünk meg… A mostani fiataloknak annyiféle választási lehetősége van, ha kibukik innen, átmegy oda, vagy ha nem tetszik, szakot, egyetemet vált, felcseréli az orvosi köpenyt a talárra, elmegy külföldre dolgozni, tanulni. Régen ez nem így volt. Ha pl. szükség volt 50 db matektanárra, akkor inkább felvettek 48-at, mint 52-öt. Ha kibukott a delikvens, akkor nem vették fel máshova, mondván, kapott egy lehetőséget és nem élt vele. E között, ami most van, óriási a különbség. Hogy ennek is vannak korlátai, hátrányai, nehézségei igen, vannak. Sőt, nem nagy hír, de szerintem lesz is. Semmi sem tökéletes. Vallás tekintetében? Én mindig elmentem templomba, ez nem változott az életemben. A régi rendben is.

-          Toleráns vagy?

-         Igen. Elfogadom a dolgokat, ahogy vannak. Egy közösségben a szélsőséges dolgokat nem. Semmilyen tekintetben. Én is vettem részt plakátleragasztásban az első választásokon, amikor még nem volt gyakorlata és példaértékű etikája a választásoknak, de már akkor is rosszul éreztem magam, nem tetszett az egész. Tiltakozott bennem minden, de csináltam, abban hittem, hogy tennem kell valamit, még ha rossz, akkor is.

-          Közösségi ember vagy?

-         Igen. Mindig is az voltam és általában vezetőnek választottak. Valahogy megbíztak bennem, úgy ítélték meg, hogy érdemes, már a gimnáziumban is. Nem csináltam mást, csak adtam önmagam, és ez lett belőle. (kicsit gondolkozik.) Kisvárosi fogorvos karrierje… Nagy karrier. (mondja kicsit félszegen) De emberi…(teszi hozzá halkan, kifacsartan) De azt tudd, jól érzem magam a bőrömben…

 És én itt, ezen a pontos abba is hagyom a kivesézést. Elmondta százszor, még a 86 éves Anyukájának is, hogy nem bírja a kivesézést, elemzést. Nem bírja, és nem is szereti. Ezért kicsit tartott találkozni, interjúzni velem, mert tudta, hogy engem nem állíthat le, mint az Anyukáját, egy „ugyanmáranyukámmal”… Az eltelt néhány órában megismerni akartam, nem megérteni. S lám, mint egy Nagymester elérte, hogy inkább mondom, hogy megértettem, mint sem megismertem volna… 

Készült: Kunszentmiklós, 2014. szeptember 09.