Szeretettel Döméről...

Senki sem hitte, hogy örökké tudsz küzdeni, mégis, megleptél...
Az ember mindig másra számít, és nem tartja számon a halált.
     Kivéve persze, Téged, ki minden hétfő reggel, karvaly hangon, szenvedő arckifejezéssel, átszellemülten mondtad nekünk - "halál, halál, halál...." Úgy gondoltad, kimondod, amit mindenki érez, benne van a levegőben, a munkánkban, a feladatainkban, a gálya és a rabiga hordozza menthetetlenül a visszavonhatatlant, egyúttal oly mély utálattal viseltettél a hétfő reggelekhez, hogy ezt a kettőt elegánsan összemostad.
      Hogy milyen is voltál, igazából a Hozzád közelállók dolga megfogalmazni. Én csak a munkatársad voltam.
A figyelőd, az ismerni vágyód, a szavaidon csüngő, akit elvarázsolt intelligenciád, tudásod, lelked ereje, a szívósságod... (alig negyven kilót nyomtál vaságyastól, dohányoztál, mint egy gyárkémény, krónikus betegségeddel nap, mint nap küzdöttél, és orvosaid szerint az immunrendszered állítólag a béka segge alatt volt, de csak Te nem kaptad el szekrénytársaidat zombivá nyúzó, soros influenza járványt) Szólássá is lett közöttünk: A Demeter az szívós... Mint ahogyan a leértékelt, már senkinek sem kellő legütősebb, vadonat új zoknid mutatva vált ismét csak szállóigévé, amikor megkérdezted, hogy na, milyen? "Hát nem szép, Döme, de kulturált... "
      Számtalan beszélgetésünk kavarog a fejemben, több száz könyvről, írókról, filmekről, kiállításokról, (Pécsen végig jártuk az összeset) utazásokról, állatokról, kutyákról és macskákról, saját, külön bejáratú, Veled együtt élő szellemedről, Jankáról, és megannyi értékes pillanat, mikor az ember Téged hallgatva ráébredt, még semmit sem látott, semmit sem tud, és még nem jutott sehova... Sem lélekben, sem szívben, sem életérzésben, sem megfigyelésekben...
     Még hallom, ahogyan nevetés közben hörögsz, a több millió elszívott cigarettának köszönhető krónikus bronchitiszed miatt... Látom magam előtt, ahogyan újra és újra gyújtod a hörgőropidat, olvasva az éppen aktuális napilapodat... Szerettél képbe lenni, tudni és tudatosan dönteni... Igazi értelmi és érzelmi intelligens emberként ismertelek meg. Szerettél mindent, amiben különlegesség, finomság, láthatatlanság, értelem, humor, fanyarság és csattanó volt. Amikor tévedésből letapiztak egy bulin, sírva röhögtél, hogy pont Téged???? Hát pont...
     Szeretném hinni, hogy csak a tested fáradt el. Kihasználtad az utolsó csepp erődet is, és - mint egy kiváló, ínyenc falatot- elfogyasztott a betegség. Remélem, ott ülsz Janka néni mellett kövéren, pihent arccal, és jókat beszélgetsz vele az élet dolgairól. Figyelsz és röhögsz velünk, ha belebotlunk valamibe, ami olyan Dömés...

Hinni szeretném. Kívánom. Ezt kívánom Neked. 

Emma és a műtét...

     Mesélek Emmáról, aki nélkül kevés dolog jó az életben... Hogy mi jó nélküle? Ezen is sokat gondolkoztam... Pl. jó nélküle koncertre menni, moziba, színházba, koncentrálós sportot csinálni, barlangászni, fürdőbe, étterembe járni, vagyis tulajdonképpen csupa már-már steril dolgot művelni... Voltam régebben osztálykiránduláson sok-sok gyerekkel extrém kalandtúrán, és az egyetlen ami a mai napig megerőltetés nélkül eszembe jut, hogy a biciklikölcsönzőnek volt egy öreg, vak vizslája, aki kint feküdt a placcon, és meg lehetett simogatni, hálásan vette... Amint megláttam, tudtam, hogy hiba volt otthon hagyni a kis Társunkat, ő sokkal jobban élvezte volna az egészet, mint Mi...
     Emma jó kutya. Mondom, hogy kutya, de nem igazán hiszek benne, hogy Ő az. Jóval több ennél. Igen, lehet benne igazság, hogy a vizslák embernek képzelik magukat. Vannak komoly érzelmeik, húzásaik, amik elbizonytalanítanak, mint gazdit, hogy ki is Ő valójában? Ember lelkű Tündér? Tündér lelkű Kutya? Vagy ember lelkű Kutya?  Hiszek én a tündérekben, imádom a meséket, soha el nem múlóan híve vagyok a képzelet szárnyalásának, de sokadszor megerősítést nyert bennem, hogy a vizsláknak ember lelke van.
     Történt már máskor is epizód, amivel beírta magát az Örök Szeretet Nagykönyvébe, pl. még babakutya volt, amikor sírtam valamiért, hivatásosan próbált vigasztalni, lerohant és rám zúdította ezerfelé csapó nyelvecskéjét, halálra nyalogatott, amíg el nem kezdtem nevetni. A mai napig közénk veti magát, ha vitatkozunk a gyerekemmel, szinte békítőként furakodik közénk. Ha ezen a ponton megkérdezed, hogy melyikünket védi, nem tudnék rá felelni... Ilyenkor ugyanis olyan átszellemülten távolít el egymástól minket, csóválja a farkát, tereli és vonja magára a figyelmet, hogy nem tudjuk megállapítani, melyikünket félti jobban...  Ha megöleljük egymást, azonnal ott terem, ő is kér az ölelésből. Sosem hagyja ki, hogy üdvözöljön másokat; átrángat az út másik oldalára is, ha számára kedves ismerős embert fedez fel. Neki külön ember és kutya barátai is vannak, és nem tesz köztük különbséget, mindenkit fontosnak tart.
De meg is tud sértődni, sőt haragot is tud tartani.
     A szomszéd kiskutya, Zizi, nincs a kalapban. Ideköltözésünk után pár héttel összefutottak és Zizi félelmét fejezte ki azzal, hogy harsányan megugatta Emmát. Emma egy ideig hallgatta, de egy ponton túl nem bírta az atrocitást, felé mordult, megrendszabályozta a kis fehér pamacsot... Azóta külön folyosót használnak. Ha egyikük kint van, a másikuk nem megy egy tapodtat sem. Ha az utcán összefutunk, Emma megáll, elegánsan hátrafordul, látni sem akarja a kiskutyát. Zizi továbbra is hangos ugatással tiltakozik a találkozás ellen, gazdája nemes egyszerűséggel Emmát úgy hívja: "ősellenség"... Torzsalkodnak. Az egyikük hanggal fejezi ki, a másikuk gesztusokkal.
    Ha velem veszik össze, tüntetőleg hátat fordít és a válla mögül néha lopva rám pillant, hogy látom-e? Látom. Hagyom duzzogni. Valakinek szigorúnak is kell lenni, különben elszabadul a pokol.
     Persze, Vásott Kölyköm ezerszer játszotta ki a kutyát ellenem, mert hogy a drága lelkem manipulálható. Felengedte az ágyra, sőt becsalta a tiltott zónákba, csak hogy engem bosszantson... Bosszantott is. Mert ugye, ha egyszer megengedsz valamit, az onnantól neki jár... Ilyenkor igyekeztem mindkettőt leteremteni, de jobban a gyereket.
Ha sokáig vagyok távol, már az ajtóban lerohan, és letapos, fintorogva felhúzza a jobb szájzugát, és úgy zúdul  felém, mint egy éppen földet érő tornádó. Átesés ellen, rájöttem, ajánlott először határozottan rendre utasítani, és majd, ha már saját lábamon meg tudok állni, akkor engedem ki a szellemet a palackból: jöhetsz! No, most, ha csak a szemetet viszem le, ez akkor is ugyan így zajlik...
     Itt volt ez a betegség, ami nem is igazán betegség... Egy ragya, egy gülü, egy daganat volt a hátán. Három évvel ezelőtt még nem is látszott a képeken. A kis, kertes házunkban olyan makacsul küzdöttünk az allergiás fül gyulladással, hogy a növekvő kórról tudomást se nagyon vettünk. Aztán egyszerre kiemelkedett, majd gyors növekedésnek indult, elhagyta a nagyságban 5-6 cm-et, magasságban pedig a jó 3-4 cm-et. Időnként nézegettem, fogdostam, simítgattam, hátha el tudom masszírozni, de nem sikerült. Kitapogatva, nem éreztem kapcsolatot a gerinccel, de afölött húzódott, pontosan a háta közepén és szemlátomást, napról napra növekedni látszott.
     Ez év elején, végre jó állatorvoshoz kerültünk, akinek határozott elképzelése és tanácsa volt az allergiás fülgyulladás megfékezésére. Korán, az idei tavaszi robbanásnak köszönhetően, már februárban elkezdődött a nyavalya, ami olyan mélyen megkeserítette az életünket. Fájdalom, váladékozás, fül megvastagodás, viszketés, sebesre vakarózás, legyengülés, immunrendszer nullázása... egészen novemberig tartó rémálom...
     Mióta Simon doktorhoz kerültünk egy hétvégi ügyeletben, azóta mondhatom, hogy Emma végre tünetmentessé lett. Allergiás, mert ez nem múlik el, megvannak az erre utaló jelek, de tudjuk uralni, karban tartani, és mind ezt fájdalom nélkül. A lobogó fül végre nem átok, hanem játék a széllel...
     És most, hogy így szépen elmeséltem az előzményeket, térjünk rá a gülü eltávolításának történetére. Ugyanis, most, hogy az immunrendszerét nem apasztja a fülgyulladás, erős és egészségesnek láttam ahhoz, hogy egy műtétre engedjem Emmát. Simon doktorral megbeszéltük, hogy ennek egyetlen módja van, hogy kiderüljön, mi ez a daganat, ha kiveszi. Lehet jóindulatú és lehet rossz is. Inkább tartotta jóindulatú kötőszöveti elfajulásnak, de sem felvágni a testén nem akarta, sem vajákolni vele, gyors és tiszta munkát ígért, altatásban... Legyen. Magam is úgy éreztem, hogy ezt a döntést meg kell hoznom, hogy nyugodtan élhessük az életünket.
     Nincs mit ragozni, nem sokat aludtam azokban a napokban...  Mert mi lesz, ha nem sikerül? Ha valami történik? Aggódtam, na... Bíztam az orvosban és bíztam a döntésem helyességében. Ugyanolyan nehéz volt az első perctől, mintha a gyerekemről kellett volna döntenem, mert a kiszolgáltatottságát is mérlegelnem kellett. A világ végére eljönne velem, ha kezembe veszem a pórázt, anélkül, hogy tudná, hová és miért megyünk. (A gyerekem már nem ilyen engedelmes, és ha ésszel nem győzőm meg, egy tapodtat sem tesz a kedvemért...)
     Elmondtam, de volt egy olyan sejtésem, hogy szavak nélkül is tudja. Ugyanis, olyan rossz volt és szófogadatlan a műtétet megelőző napon, lelépett, faképnél hagyott, le sem tojta a hívó szavakat... A guta ütögetett a séta alatt. Folyamatosan azon járt az eszem, hogy még egyszer ki akarja élvezni az életét, a függetlenségét, megmutatja nekem, hogy mire képes dühből, dacból, elvetemültségből... Csak ez ne azt jelentse, hogy Ő már tudja, hogy nem jön haza!- sikoltottam magamban... Nem! Ez nem történhet meg! Nyugtattam magam, józanul tartva a gazdis lelkem. Bízom benne, bízom az orvosban, tudom és kész, és nem lesz semmi baj...
     Egy órára kellett mennünk, de már délelőtt nem tudtam mit kezdeni magammal, leültem filmet nézni. Megnéztem az Unthincable c. ópuszt, illett a hangulatomhoz, és már majdnem fél egy volt, mire elindultunk. A rendelőben voltak műtétesek előttünk, várnunk kellett kicsit, de a fegyelmezéssel nem volt gondom. Szófogadó és magabiztosan ült a lábam mellett, egyszer sem kellett rászólni, vagy visszahúzni. Mikor végre sorra kerültünk, bementünk a rendelőbe, és levettem róla a pórázt, nyakörvet. Feltettem a műtőasztalra, még egyszer meghallgatta a doktor a szívét, nem evett, nem ivott kérdések után, azt kérdezte, tegyen-e rá szájkosarat.
- Nem kell. Nem szokása odakapkodni. - mondtam, és magam felé húztam a fejét. Abban a pillanatban értettem meg, hogy Ő is bízik bennem. Annyira, hogy nem fél; úrinősen, szépen, fegyelmezetten tartotta a lábát, amíg a doktor leborotválta a véna felett a szőrt, egy nyafogás, ideges rezdülés vagy aggodalom nélkül adta a kezünkbe az életét. Amíg az altatószer keringett ereiben, duruzsoltam a fülébe, nyugtattam, hogy megvárom, nem megyek haza. Mikor elnehezült a teste, szépen, óvatosan csúszott szét a lába, fektettem az oldalára és már láttam is az orvos szemében felcsillanó munkamenetet... Várjak kint....- mondta, és már nem is volt szerintem megszólítható állapotban. Kimentem, leültem, majd rágyújtottam. Kisfiam bejelentkezett telefonon, hogy elengedték az iskolából, ahogyan kértem az Osztályfőnöktől, és jön a rendelő felé. De hol a rendelő? Ezen  párszor még elvitatkoztunk, rövid, ideges csörtéket nyomtunk telefonon, mire odatalált, de végre nem egyedül ültem a sötét gondolataim között. Múlt az idő, fél óra is eltelt, és még semmi. Olyan lassan vánszorogtak a percek, nekem éjszakázás után egyébként sincs időérzékem, de most valahogy nem volt időkieséses élményem... Minden minutát számon tartottam.
    Végül nyílt az ajtó, bemehettünk érte, röviden elmondta, hogy mi volt, és hogy jóindulatú a kivett daganat. Felvágáskor kiderült, hogy tele volt valamilyen bennékkel, ami a faggyú mirigyekből sűrűsödött össze. Miután tokostól el lett távolítva, ez már nem fog gondot okozni. A nyakán lévő váladékozó kis tumort is kivette, azzal sem lesz gond. Feküdt még kábultan, pihegve az oldalán, de már éledezett, időnként pillája megremegett. Kapott még fájdalomcsillapító injekciókat, és a másnapi kontrollig hazabocsájtották a kis beteget.
     Donát ölben vitte az autóig, és egész úton figyelte, hogy ne próbáljon feltápászkodni. Az én fél szemem is rajta volt, de Kisfiam időnként rám szólt, hogy én az utat figyeljem, Ő majd figyeli a kutyát... Nem lakunk messze, hamar hazaértünk, Donát ölbe vette, felvitte az emeletre, akkor már határozottan látszott, hogy ébred. És még hozzá jól ébred. Reagálni még nem reagált a hangunkra, de bágyadtan csüngött, kókadtan lifegett a karjaiban, amolyan agy és látás nélkül nézett..
Fél óra múlva közlekedni akart, de még nem jött össze a lábra állás. Mellé ültem, beszéltem hozzá, láttam, hogy már érti, figyel.  Vizet még nem fogadta el, nem akart enni sem... Gondoltam, megebédelek mellette, miközben fél kézzel simogatom, majd megjön az étvágya! Épp hogy megmelegítettem az ebédemet, s letelepedtem a puha kutyafekhely mellé, egyszer csak az orra mondott neki valamit, amit megértett és azon mód rámozdult a tányéromra. Kvázi beleevett az én ebédembe, és úgy döntött, hogy ez ízlik neki, igényt tart rá. Kitettem az ő tányérjára, és elmentem egy második adagért magamnak. Mire tiszta tányért, meleg ebédet varázsoltam magamnak, az ő adagja már el is tűnt.
- Na nem! Ezt már nem adom! Még csak most ébredtél fel! Én is éhes vagyok... - és elmenekültem a tányérommal az éhes kutyaszemek elől...
Hát így történt. A fájdalom csillapítótól euforikus örömben élte meg az első műtét utáni sétát, úgy tombolt, mint aki be van lőve. Be is volt, ezt bizton állíthatom... Ön és közveszélyes volt, és ez másnap reggelre már el is múlt... Helyébe érkezett a fájdalom, a korlát, amivel a napok alatt, mérsékelt lelkesedéssel, szépen megbirkózott. Mostanra jól van. Sebeit pólóval tudom fedni, mert egy áramvonalas (hengeres testű) vizslát bekötözni, hagyományosan nem igazán lehet. Minden tudományom és kreativitásom kudarcot vallott a 10 cm-es seb fedésével kapcsolatban, a nyaksebét pedig egyáltalán nem tudom fedni. Bízom benne, hogy nem vakarja el, és hogy hamar gyógyul. A szőr, pedig tudjuk, egyszer csak kinő...

Sokat ácsorgott, figyelt, szemlélt...

Bágyadtan tipegett, nyoma sincs a tegnapi eufóriának...

Az én nagy pólóm lifeg rajta, de jobb nem jutott eszembe...

Másnap reggel már óvatos duhaj. A szaglászás ugyanis nem fáj.

Itt még ébredezik. A kötés egészen addig szalonképes, amíg meg nem mozdul... Örökmozgó. Csak mondom.