Olyan intenzíven éltem-haltam bele a nyárba, hogy most éppen nem csinálok semmi alkotót.
Nem mondom, hogy nem hiányzik.... Hiányzik.
Három évvel ezelőtt, ilyenkorra már telefestettem a lakást a belőlem kiáramló, színes és millió módon összefonódó indákkal. Most a fejemben más van, figurák, alakok körvonalazódnak, de még olyan, mint az árnyjáték; fényre változik a fel-fel bukkanó alak... Néha Hendrixre hasonlít, néha Lennonra, néha Emmára, egyben vagyok biztos, hogy fekete tussal kel életre. Ezt nevezem én Honfoglalásnak, amikor már rajzolok, festek a falakra, saját lelkem igényét jelenítem meg, hogy mindennap rácsodálkozhassak, hogy ezt én csináltam? Én? Nos, ez a pillanat még nem jött el. Nem tudom, mi hiányzik hozzá....
Azt gondoltam, abban reménykedtem, hogy ebben az életünkben kiteljesedik a családunk. Az asztalt körbe üljük és nagyokat nevetünk, játszunk, mint régen. Lehet, hogy ez az illúzió az, ami visszatart a Honfoglalástól. Ez az idill, ami olyan nem megfogható, ez csak vágy. Magány szülte, ide teremtette a lelkembe, és várom, várom és várom, hogy életre keljen... Nem merem komolyan venni, mert már lassan védett korba lépek, mire is alapozom én a teljesedést? Ki a fene vagyok én, hogy nekem kétszer is jusson abból, ami másnak egyszer sem jutott?
Hát, nem voltam valami jó, ebben a családalapításban... Naivitásom, szerelmem úgy sodort, mérlegelés nélkül, írott törvény szerűen, mint a római jogrend... Gyermekem szülésében is igen alul teljesítettem, azt hiszem... (volt ott némi zavar az erőtérben) Hogy végül jól sült el, azt mindennap hálás szívvel élvezem gyönyörködés közben... Ámen. Hogy még sem teljes az életem?
Ezzel pont úgy vagyok, mint a meg nem született gyermekemmel...
Sok víz folyt le a zavaros Dunán, mire egyszer csak VK ( Vásott Kölyköm) megjegyezte: miért nincs nekem kishúgom? Neked is volt.... - mondta szemrehányóan- és minden barátomnak van kistestvére... Csabinak ott van Kira, a Kistündér, Bencének Lilike, Tibikének nővére van, Dávidnak is van Húga, Petyának is, csak nekem nincs...
Mondom neki, van nővéred...
- Van, és még sincs. Olyan messze van, hogy mintha nem is lenne. Hol Angliában, hol Pesten, alig látom... Nem tudok vele mit kezdeni, nem vonhatom bele az életembe, és nem fog felnézni rám, mint egy kishúg.
Erre én, mint anya, és mint megszólított e témában, csak gondolkozom...
Én is szerettem volna egy kislányt az életünkbe. Állatira nem értek a lányokhoz, és nem is tudok velük bánni, de tán pont ezért... Jó lett volna, ha megtanulhatom, élvezhetem, végig nézhetem, hogy velünk felnő... Hogy milyenné alakítjuk. Hogy hagyja-e magát alakítani? Vagy Ő formál minket puhábbra? Hogy megfűszerezi az életünket és elhalmozhatjuk szeretettel...
Helyette, mint alteregó, itt van a mi Emmánk. Vizslából van, de lány, ez kétségtelen. Épp megzakkant korszakát éli, elsöpörve korát, mentalitását, kitört, mint egy vulkán. Nem fogad szót, megy a feje után, élvezkedik, tombol és renittens viselkedést mutat be nap nap után. Alig bírok vele, úgy osztja az észt, hogy már felejtenie kellene...
Mi most vagyunk egykorúak, természetesen a kutyaenciklopédia szerint. Laza negyvenesek...
Már nem hívhatjuk huginak, mert lassan illik rá az öreglány.
Valami balgát álmodtam vele kapcsolatban, és ha már megtörtént, hogy éjszakás műszak előtt hajnalban felébredtem e rossz álom miatt, hát kiültem hozzá a pihi-puhikájára és simogatva elmeséltem, hogy mit álmodtam...
Álmomban elveszítettem Őt Dunavecsén. Kerestem, mint egy őrült, aggódtam érte, mozgósítottam mindenkit, gyerekeket, felnőtteket, hogy keressék az én drága kislányomat.... Ám egyszerre erdős részre értem, a fák belógtak mind a két felől, és egy kerti budi tűnt fel a fák között. Közelebb mentem, és kinyílott az ajtaja... És akkor megláttam az én kiskutyámat, amint a két mellső lábával kapaszkodik a talajba, s alatta mélységben ott az emésztő gödör. Persze, megint csupa szar- állapítottam meg magamban, és szidás helyett, (most az egyszer) szó nélkül kiemeltem lesoványodott testét....És miután biztonságban volt, jól leszidtam, mert mégis csak szaros!!!! És felébredtem.
Kitámolyogva hozzá, mélyen aludt. Igyekeztem nem felkelteni. Ám egy pillanatra felriadt, rám nézett a "mit keresel itt?" tekintetével, de csak simogattam tovább.... Aludj. És ne vesszél el... - mondtam. - Kerüld a budikat. És, mellesleg, fogadj szót nekem- mondtam félálomban, ülve a pihi-puhikán, a vackán, amit megszeretett. Nekem Ő van. Ő az én meg nem született gyermekem. A lányom. Aki nincs és mégis van.
Mit mondhatnék. Nem alkotok. Néha már nem is írok... Nincs még honfoglalás. Nincs kiteljesedés, nincs család az asztal körül...
De mi megvagyunk magunknak. És az is eszembe szokott jutni, mikor gyógyító mantrákat mormolok a hajnali futás során, hogy szerencsés vagyok az életemben....
Mert úgy kezdődik az én mantrám: hogy "én az anya, én aki teljesíti feladatait, én aki odafigyel a gyerekére, én aki oda figyel a kutyájára, én aki rendben tartja pénzügyeit....."
 | |
| Emma a pihi-puhikán ( ez a fekhely beceneve) |
 | |
| Duna parton... |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése