Kuka-blues

Magam sem tudom, hol kezdjem el a történetet….

Kezdjem a kukánál? Vagy a napernyő alatt, zsúrkocsin történő írásnál? Hogy kerültem ide, szakadó esőben írni a teraszon?
Egy teraszon írok, ami az új otthonom szerves részét képezi…
Egy teraszon írok, valahol a városban… Napernyő, nyugágy, szárító és virágok között izmozó széllel, néhol eleredő esővel viaskodva…

Ott kezdem, hogy elköltöztünk…

Megrendeltem a szállítást a Vasműs mentős srácoktól, mert valahogy kevésnek éreztem magam a feladathoz, megbízhatatlan kisautómmal, csak önmagával foglalkozó csemetémmel, dögfáradtra dolgozott aggyal, testtel, lélekkel…

Augusztus 23.-ára, pénteki napra kaptunk időpontot. Majd ez egy-két nappal a költözés előtt ez módosult, egy nappal előbbre hozták, (a fiúk nem értek rá pénteken), így lett belőle 22.-e, csütörtök.
Ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, rám várt a heroikus küzdelem, összepakolni. Semmi kedvem nem volt hozzá, sem időm, sem energiám. És mellesleg, nem csekély mértékben, gúzsba kötött a kétely... Vajon, jól teszem-e, hogy ismét útra kelünk? Annyira szerettem Dunavecsén élni, hogy magam is az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy nem lesz erre szükség…
A viaskodó indulatok bennem is hatalmas zűrt kavartak. Elkezdtem félni. A jövőtől, az értelemtől, az érzelemtől és mindentől… Először hoztam életemben racionális döntést, és ez úgy lepadlózott, hogy a mai napig ücsörgök a poros miegymásban, mert az okosság tőlem olyan távol áll, mint Micimackótól az egyetemi katedra.

 Dobozokban éltünk egy-két hétig, kerülgettük, odébb rugdostuk, áthelyeztük, majd vissza, hogy bejussunk a rég megszokott szokásaink szerint a jól megszokott helyeinkre… Már itt utáltuk az egészet…
Áldatlan állapotok uralkodtak, nem találtunk semmit, amire szükségünk lett volna…

Kisfiam megkezdte az azóta is tartó, és soha véget nem érő búcsúzását barátoktól, utcáktól, terektől, fáktól és moháktól, helyektől, kövektől, estéktől és reggelektől, Dunavecsétől, ami nem csak azzal járt, hogy minden nap, minden órájában érkezett valaki, aki még egy kicsit nálunk akart lenni, hanem, amint az estig tartó búcsúzó- járás befejeződött, Kisfiam indult el éjszakába nyúlóan Valahol lenni…
Kvázi, hogy értsd, egyedül pakoltam aggodalmak közepette, egyedül küzdöttem az elemekkel, a dobozokkal, a holmikkal, amikről azt hittem rég elvesztek, és ím, előkerültek… Emlékeztem rá, hogy már rég ki kellett volna dobnom, de valahogyan nem volt meggyőződés az észlelés mögött, így itt és ekkor kellett újra értékelni a helyzetet, hogy most mi legyen vele…
Néha azonnal tudtam, hogy kuka, néha félre tettem, hogy majd eldől, néha pedig egyértelműen csomagoltam tovább, mint elengedhetetlen emléket, részünket, örökkön örökké tartó örökzöldet…
Elárulom neked, végig vergődtem azt a hetet… Tele gondolatokkal, múltból felvillanó emlékekkel, a tárgyak történeteivel, hozzájuk kapcsolódó, még családos emlékeimmel, halálosan elfáradtam, kimerültem a lassan haladó tisztogatásban, hiszen szabadságom első napjait töltöttem csomagolással… Meló után, normálisan ilyenkor napokig csak leeresztek, alkalmatlan vagyok bármire is, napokig nihil vesz körül, és ha számba adnák az ételt, ennék, egyébként még azt sem… Ez a tök normális zokni-korszakom.
Végig eszemben volt a házasságom alatti költözés összes momentuma, hogy mennyivel könnyebb volt férfi segítséggel, aztán az egyedül költözés összes nehézsége, a sok baráti segítség és most nem kértem rá senkit… Nem dacból, nem kivagyiságból, hanem mert azt gondoltam magamban, hogy ez személyes ügy. Nem élet és lélekmentő, mint a legutóbbi költözésünk, amikor hitem és célom a Fiam megmentése volt, és olyan barátok, rokonok, ismerősök segítettek, akik számára ugyanolyan fontos volt, hogy segítsenek… Ez a költözés az én hobbimnak tűnt, hiszen Ő egyértelműen kifejezte, hogy csak én akarok költözni… És az igazság az, hogy még én sem…
Nem akarásnak pedig, jó magyar szokás szerint, nyögés a vége. És én nyögtem. Én minden egyes lezárt doboz fölött nyögtem egyet, és kezdtem elölről ragasztgatni a dobozokat… Megterveztem. Mi jön, mi nem, mi megy a kamionnal, mi a kisautóban, hányszor kell fordulnom, hányszor kell visszamenni a ház kiürítéséig, a kukáig… A kuka volt az utolsó tervezhető pont…

Maga a költözés napja, úgy él bennem, mint a halálos fáradtság napja…

Hajnaltól csomagoltam, s mikor a mentős srácok ránk csöngettek reggel fél nyolckor, még nem voltam készen…

Nem volt lezárva az összes doboz, nem voltak bekötve a ruhás zsákok, nem tudtam mi lesz a biciklimmel, mikor fogok kitakarítani, azonnal ingerem volt rá, és mit, hogyan továbbiról sem volt fogalmam… Szétestem, mint a puzzle, ha megrázzák… Atomjaimra hullottam, dadogtak a gondolataim, és csak azt tudtam, hogy most már végig kell csinálni…

Úgy volt, eredetileg, hogy a kutyát otthagyom az üres házban, és délután majd érte jövök, de ő megsejtett valamit. Amint elkezdődött a pakolás, beült az autóba és onnan ki sem akart jönni. Nyugodtan, méltóságteljesen trónolt az ülésemen, és nem és nem akart onnan kiszállni… Módosítani kellett a terveket. Kisfiam busszal jön át a városba, kutya utazik az anyósülésen, nincs mit tenni, eldöntötte, márpedig Ő nem marad itt…

És akkor bekövetkezett a közlekedés okozta tréfás helyzet, nem volt alkalomhoz busz, így Édes Magzatom lekéste a költözést…
Az új otthonunknál, a gamberolásra a költöztetőkön kívül nem volt más, csak én, no meg szegény Mamikám, akinek a csomagok felügyelete mellett, végül eszébe jutott, hogy én még nem is ettem semmit… Ezzel el is foglalta magát, elment bevásárolni, hozott ásványvizet, virslit, kenyeret, mert így igaz, nem ettem, nem ittam, és csak azt éreztem, hogy zuhanok a mélybe.
Pakoltunk, hordtuk fel a dobozokat, bútorokat a másodikra, izzadtunk a 30 fokban, mint a purgatóriumban...
Negyed 11-kor elköszöntek a fiúk, minden holmi a lakásban volt, közben egyikük nem érezte túl jól magát, (pár nap múlva megoperálták vakbélgyulladással…) érte is aggódnom kellett… Mire Kisfiam barátaival megérkezett fél 11 körül, már nem volt mit cipelni. Beszámíthatatlan voltam a fáradtságtól… Visszavittem Mamit Dunavecsére, és amint innen visszavergődtem a városba, elkezdődött a kicsomagolás…

És csak csomagoltam, csomagoltam, és már dobozokat láttamban is hányingerem támadt…

(- Hányingered van, Szívem?- kérdeztem egyszer, régen, az akkor 3 éves, zöld színű Kisfiamat az Auchan áruház kellős közepén, a pékáruk közelében.

- Öt ingerem van, Anya... - és telehányta a bevásárló kocsit.

- Ez nem csak öt volt… – mondtam akkor ijedten… )

Végül fiam barátaival elrendeztük a végleges bútorokat, tologattuk, alakítottuk új otthonunkat, s az esti első kutyasétáltatás után nyilván elájultunk… 

Nem emlékszem, hogy mikor ettünk, ittunk, hogy milyen volt az első álmom az új otthonunkban, hogy hány sarka van a szobámnak, hogy ki aludt-e a lámpa vagy én kapcsoltam le…

Nem emlékszem semmire.

Napokkal később, véglegesen kiürítettük a régi lakást, elhoztuk a virágokat, kitakarítottam, méltón elbúcsúztam a Háztól, jó helyre került a kölcsönbe kapott cserépkályha is, eljött a kuka ideje… Csütörtök volt, egy héttel későbbi csütörtök… Kukaürítés napja…
Az utoljára még jól megpakolt szemetes álldogált a ház előtt, várta a szakembereket, hogy könnyítsenek rajta. Ha fél egy és fél három között sikerül megkönnyebbülnie, akkor le tudom adni a szolgáltatónál, és megszüntetem a szerződésemet velük. Ha nem, akkor még majd egy hétig tolódik az ügy… De én a városban vagyok, a kuka meg Dunavecsén…

A kukafigyeléssel megbízott Mamám telefonált negyed kettőkor, hogy kész! Üres! Ott áll a fa alatt…
És elkezdődött az ámokfutás… A kukáért, az idővel, hogy odaérjek, le tudjam adni, le tudjam mondani az előfizetést, a bérleti díjat és a következő negyedévi szolgáltatást…

Egy óra 55kor indultam vele a szolgáltatóhoz, 2 óra 12-kor berobbantam az iroda ajtaján. Lemondtam, sikerült. A hölgy kérte, hogy hozzam be az edényt. Tegyem a többi mellé, oda a sarokba…
Az én kukámat…

Az én kedves kukámat…
És behoztam, és letettem, gondosan be volt csomagolva stílusosan kukászsákba, és aláírtam a papírokat…
Elköszöntem….

És nem értem el az autóig...
Úgy sírtam, mint a záporeső. Úgy fájt, megválni a kukától, mint még semmitől a világon… És ez azóta is tart, ez a bénaság, ez a tompa fájdalom. Egy kuka miatt. Vége van… Egy álomnak vége van…
Nem vagyok annyira erős, hogy elbírjam egy Ház terheit egyedül. Nem vagyok elég erős túlélni a telet. Nem vagyok elég erős és kitartó ragaszkodni az álmaimhoz. Miszerint, lesz egy házam, kertem, diófával, kis faházzal, virágokkal, és nyugodtan megöregszem. Hogy írok a fa alatt a kertben, nevelem a növényeimet, élvezem a csendet, a nyugalmat, a békét…
Nem tudtam, hogyan tudnám elmulasztani a rosszkedvemet, az érzékenységemet, ezért elővettem egy hete ki sem nyitott gépemet, és leültem a teraszon írni…

És akkor jött a szél, az eső, és írom könnyeimen át, bénán, nyomin, hogy mennyire fájt a kukát leadni…

Így keveredtem ebbe a bizarr helyzetbe.

Itt a városban, hogy ki vagy, honnan jöttél, min mentél keresztül, hogy elvesztettél egy régi, jó barátot, egy szervült érzést, sok mankóval, tartással, emberséggel, hátra hagytad a szüleid, szárnyra keltél, mint egy ványadt, a repüléshez kissé öreg fióka, senkit sem érdekel… Nem tudják, ki lakik e terasz, e falak mögött…

Ismét itt… Üdv, személytelenség!
Hát, itt vagyok.

Itt vagyunk.
Újra van otthonunk. Csináltam, teremtettem, alkottam egyet ismét… Vajon, hány otthona lehet az embernek?  Örök kérdés bennem… Meddig keresheted? Meddig mehetsz, futhatsz, menekülhetsz?
Ez itt most jó. Kényelmes, tiszta, tágas. Remélem, egyszer a lelkem is ide fog érni. Az álmokat, a vágyakat, a barátokat leszámítva, jó helyen vagyunk…
2013. augusztus 29.

Dunaújváros