Bedobozolt élet...

Ismét hatalmas változás előtt állunk.
Három évvel ezelőtt, az utolsó utáni pillanatban jöttünk el abból az életből, amit ránk kényszerített a válás. Hosszú-hosszú hónapok mentek el értelmetlen haldoklással.
Ott éltünk a romokon.
Van, akit ez nem érdekel, leszarja, hogy nap, mint nap ugyanabban a lakásban kénytelen élni, ahol valaha boldog volt, úgy, hogy többé nem lesz ugyanolyan... Semmi sem lesz ugyanolyan. Minden szegletből a törés sugall, minden hajlatból a meghajlás tükröződik vissza, a veszteség, az elfogadás és megtorpanás, a konzerválódása a fájdalomnak.
Kisfiam megütközött ezen, mikor a minap azt mondtam erről az időszakról, hogy én elmenekültem belőle. Észre sem vette. El volt foglalva a maga lázadásával, a maga rossz érzéseivel, s ezt akkoriban számomra csavargással, tombolással, uralhatatlansággal mutatott be. Azt hittem, hogy minden terhem mellett a legnagyobb teher vár rám, elveszítem Őt is. Ugyanis elveszik. Hiába az apja közelsége, a kommunikációs képtelenségünk, az indulatai, ami évek óta tartósan, szinte változatlanul negatívan közvetít felém, Őt egy különös függetlenedésre sarkallta tőlünk. Ki akart törni kettőnk közül, kezelhetetlen és öntörvényű lett, járta a maga útját alig 10 évesen...
Döntöttem, amikor az iskolai gondok elmerítették, fuldoklott benne, hogy nem csinálom tovább... Meghoztam a döntést, kézen fogtam, összepakoltunk, és két hónap alatt új életet szerveztem köré, itt, Dunavecsén. Sosem voltam olyan erős. És nyilván, most attól félek, hogy többé nem is leszek ilyen Ősanya.
Nagyjából mindenki, aki közel áll hozzám, tudja, hogy min mentünk keresztül az elmúlt három évben. Volt ebben vér és dicsőség, leginkább küzdelem, de a gyermekem otthonra lelt. Én is. Most mégis új fejezetet nyitok, tovább állunk.
Úgy döntöttem, könnyítenem kell a terheimen, hogy nekem is legyen életem. Három éve küzdök a szabad percekért, és néha csak annyira futotta, hogy énekelni jártam, vagy dobtam egy hátast a kertben.
A nyarak kellemesek, a tavasz, az ősz hihetetlenül szép, de a tél, a fűtési szezon, a maga majd 6-7 hónapjával, kegyetlenül megviselt.
A ház, amit imádunk, nem kényeztetett el télen. Az ablakok között résnyire tágult hajlatok vannak. A zárba télen belülről befagyott a lakáskulcs. Az ablakokat hol nem lehetett becsukni, hol nem volt szabad, mert plafonig penészedett a fal. Csak egy szobát lehetett fűteni, ott, ahol nem lehetett becsukni az ablakot. A másik szobába cserépkályhánk volt, amit ha későn értem haza, már nem volt érdemes begyújtani. 5 réteg ruhában aludtam, két takaró alatt és fáztam. A 30q fát háromszor mozgattam meg, hogy fűteni tudjak. Vért izzadtam, hogy túl éljük. Ezen szorgalmas és segítőkész fiam sem segíthetett volna... Persze segíthetett volna, de most már mindegy. Kettőször jutott eszébe begyújtani magától télen. Többször még felszólításra sem. Fát is barátok segítettek vágni, Ő elfoglalt volt a maga világában. Így nincs is miről beszélni.
Tennem kell valamit, hiszen az elmúlt télen fél évig beteg voltam, operálni kellett az arcüregem, és minden izületem kikészült a terheimtől. A márciusi hóban már haldokoltam, azt hittem sosem lesz vége.
Így jutottam el oda, hogy keresni kezdtem más lehetőséget magunknak. Találtam, Isten küldte, és én hallgatok a józan eszemre, csomagolunk.
Fáj itt hagyni Dunavecsét. Itt- otthon vagyok. Szeretem a várost, az embereket, a szomszédaimat, az ismerőseimet, a lányokat a Coopból, az üzletekből, a Goods Marketes lányokat,  Erikát a Magyarok Boltjából, Katát a Tápboltból, a fodrász Nellit, imádom, hogy a gyerekkorom köszön vissza rám minden sarokról. Itt akármi történik, attól függ, kivel találkozom, lehetek még gyerek... Ilyen nincs még egy...
Szeretek altatni vecsei embereket, úgy érzem, hogy kicsit törleszthetek azért a sok jóért, amit kaptam tőlük. Nagyon sokat kaptam.
Mindenkinek mondom, nem megyünk el végleg. Ha az égiek továbbra is kegyelnek bennünket, akkor lesz újra út hazafelé, lesz újra lehetőség itthon élni. Nem hagyjuk el a barátainkat, ismerőseinket, hiszen az énekkar tovább működik, s én énekelek továbbra is az altban, terveink vannak Szécsényi Ildikóval jövő tavaszra nézve... (Vers-maraton), és Zsuzskával készülünk a következő Netversfesztre is. Annyit kell még alkotnunk, annyit kell dolgoznunk a közösségért, hogy járja a maga boldogító útját, és szeretnék e folyamatnak részese, tevékeny, szellemi közreműködője lenni. Van bennem még spiritusz, és imádom ezt a Várost! Az Anyámat juttatja eszembe. Nem azért mert itt él, hanem mert van benne hagyomány tisztelet és  újításra való hajlam is, van benne olyan sok régi, mesés és ismerős új, olyan képlékeny, ami képes változni, alakulni, önmagától javulni... és elfogadni,befogadni azt, akit az élet viharvert és megszaggatott...
Gyógyító ez a hely.
 Dunavecse... A személyességével, a köszönéseivel, a kíváncsiságával, a pletykáival, a tisztelettel, amit kifejez... Életnek, kornak, eszmének, múltnak, jelennek... Látom benne a munkát, a tevékenységet, az emberi pluszt, a nyíltságot.
Van nyilván negatív is, de engem ez nem érdekel... Ha mindig a hibát keresnénk, sosem látnánk meg a jót, s megfosztanánk magunkat az igazi Jó érzésétől...
Tehát, nem megyünk messzire. Itt leszünk, ha kellünk, és jövünk, ha hívnak...
És utoljára megsúgom.... Az utolsó pillanatig reménykedtem abban, hogy vannak csodák és maradhatunk.
De idővel rá kellett jönnöm, s így, napokkal a költözés előtt világosodott meg a lelkemben, hogy a lehetőségünk, ahova költözhetünk a Csoda, amit tálcán nyújtott felénk az élet. Így, most felülünk a szélszárnyára, s mint a Csokoládéban, a következő fuvallatra tovább állunk... Lebben a köpönyegem... Olyan az ég, olyan a fény, és olyanok a jelek...

Ügyeleti elmélkedés

Hosszú szőke haját vagány kontyba csavarva hordja. Nem is szőke, inkább mondanám nap-sárgának...  Vastag szemüveg keretéből hatalmas kék szemek merednek mindig kíváncsian a világra. Bőre napsütötte, pirosas barnás árnyalata pufi párnákon feszül. 

( Szerintem van bennem egy vonóóó - mondja búgó hangon.) 

Kerekdedsége arra hivatott, hogy nőiességét folyamatosan hangsúlyozza. Hord smukkokat, ékszereket, kagylóból, gyöngyből, fonalból, színből és anyagból, mindig az alkalomhoz illően, vadócan, vagányan, féktelenül. Lázad és kihív, s bár 52 éves, iszonyúan vibrál körülötte a levegő. 

Szerintünk, egyszer szét fog esni. Vagy kilövi magát egy rakéta sebességével az űrbe. Képes rá, olyan energiákkal közlekedik, hogy szem nem marad szárazon. De néha komoly. Sőt, pár percre borongós. Ma reggel hallotta, amit Jancsó mondott egy közelmúltbeli interjúban : " Nem jól van kitalálva az egész. Úgy kellene, hogy élünk, amíg akarunk és halálunk pillanatát magunk választhatnánk meg szabadon..." Valahogy így szólt eme Próféta s ez lőn az Ő nyilatkozása. Ezen rágódott egész nap e kedves tünemény, elmondta mindenkinek, s próbált híveket szerezni Jancsó prófétának. Győzködött, érvelt, színesen, szónoklatokat gyártott, lágyan elgondolkodtatott, megállított, s végül térdre kényszerített mindannyiunkat. Egy percre elhittük, hogy milyen klassz lenne, ha lehetséges lenne- szabad akaratból, életünk végén, a magunk választotta módon (mondjuk szex közben) kiszállni... Ennyit akart, hisz kicsivel is beéri, s már szaladt is tovább. Virult, tündökölt, nevetett és nevettetett... - Mert szerintem olyan igazságtalan az élet. - mondta, s megrázta súlyos fürtjeit... 

2010. Dél -Pesti Kh. ügyeleti elmélkedés Dóczyról