Nyílt levél Tibinek

Kedves Tibi!

Nem is tudom, hol kezdjem el. Számomra sosem voltál egyértelmű és megismerhető figura, akiről el tudom dönteni ránézésre, hogy jó vagy rossz, bár én sosem értem rá rajongani... Nem képviseltél semmit, csak önmagadat, kicsit bohém, őrült, szabad szájú, lázadó, felforgató és felizgató egyéniségként tomboltál az ország színpadán. Dalaid kocsma ízét, blues-os, rekedtes hangzásvilágát nem azért kedveltem, mert népszerű volt, hanem mert nagyon jól esett ilyen hangon igazságokat, érzelmeket, képeket vetítve bonyolult történeteket hallgatni. Kicsit az ír kocsmazenéket juttattad eszembe, pl. a Pogues-t, érzelmes, néha lágy, néha durva képekkel, bánatra biztatva vagy ez ellen való orvosságként.

Azt a fajta mámort hallani hangszínedben, amikor az ember elveszíti a mesterkélt kontrollt, amivel becsaphat, gondolati-börtönbe vethet, megalázhat másokat.  Téged hallgatva, elég könnyen eljut az ember oda, ahol az igazságok, mint a Mahatma Gandhi só lepárlása, vér és indulat, bosszú és kegyetlenkedés nélkül, kristályosodnak.

Kedves Tibi! Nem voltál celebszerű. Nem jártál show műsorokba, nem Veled kelt és feküdt le a fél világ, (nem pejoratíve, én nő vagyok, nem írhatok le ilyet), nem folytál a csapból, nem tudta Rólad senki, mi fán terem az életed, ki és mi ihlette dalaidat, hova és kivel jársz, hogy viselsz-e szemüveget, kihúzták-e a fogad, hol edzel, mit eszel, ki a kedvesed…  Hogy az Apád, egy álomtanár, millió verssel, lenyűgöző személyiséggel, akire a régi diákjai életük végéig emlékeznek és szerencsésnek tartják magukat, hogy találkoztak vele, még ha csak helyettesítő tanárként egy fél évet vitt a Gimnáziumban, az elitnek tartott bamba arcú, szép reményűek között.

 Egy városban nőttünk fel, egymástól néhány utcára laktunk, sosem találkoztunk, mert amikor én biciklizni tanultam, Te már tudtál biciklizni. A Kádár völgyben egymás nélkül is állati jókat csavarogtunk, szabadok voltunk egy szigorú ideológiájú városban, ahol azért lehetett élni, mert mindenki ugyan úgy élt, mindenkinek meg volt a maga Városa, nem volt kirívó szakadék az emberek között. Éltük a gyerekkorunkat, ki lázasan találta meg a tehetségét, útját, és haladt tovább, ki kevésbé kapott falat szerencsekenyeret az élettől, nem számít, ez nem számvetés...

Drága, Tibi! Az új dalodról van szó, ha még nem mondtam. Hallottam az interjúdat, nagyjából tudom, hogy ez a dal nem egyszerre született, nem ki lett pottyantva.  Ez a dal érlelt, látott, hallott dolgokból, lassan állt össze, alakult, alapjai a kivándorlók érzelmeit, életét és legbelső, mély, maguk elől is eltitkolt motívumait jelenti meg. Nem elsőre érthető, Tibi! Az ember nagyon, de nagyon figyelve sem tudja, hogy a szöveg, mit is akar mondani. Sokszor hallgatva, olvasva a szöveget lehet megérteni és felfogni, hogy a őrült jó zene mögött milyen tartalom él.

Tibi, ez nehéz lett, de azt kell tudnod, hogy tökéletes. Zsigerből szól, nagyot üt, és érdemes volt megírni. Két féle ember típusnak szól. Aki elment, és aki maradt. Oda-vissza benne van minden, amit tojt a 21. század a magyarul beszélőknek. Nem írom, hogy magyaroknak, mert ezt lerágták már a csontjainkról. Tiborom, életem, ez nagyon kellett már. És azt is had mondjam el, hogy Tőled kellett! Írom én, mondom én, de senki sem figyel rám, és írja ezt más is, mondja ezt más is, de nem szólal meg. Érted? És blues-ban kellett, mert ez blues-téma, és olyan, mint a felszabadulás, megkönnyebbülés, hogy végre valaki elmondja, mit érzünk a romokon...

Tudnod kell, Tibi, hogy én nem mentem el, nem lettem kivándorló. De a lelkem néha messze jár, és ez rosszabb, mint annak, aki elköltözött.
Én tudom, hogy miért maradtam. Ezzel együtt élek, és mostanra már szeretem is, hogy bennem lassan béke lesz. De fát hasogatva, éhezve, fázva, betegen magam is vágytam volna másra, mint ami jutott.
Tibi, köszönöm, hogy ez a dal ott harsog majd mindenki szívében, és azt is, hogy nem hallgatsz a Te rekedtes, cigarettán edzett, fátyolos őszinteségeddel. Egyszer, régen, mikor Pici bá’ azt mondta, hogy a nincs még egy ilyen, mint a Quimby, és hogy az ország egyetlen kategóriába sem vonható zenekara vagytok, a legjobbak, ( ezt üvöltötte a Dal-napján), nyilván, mindenki egyetértett, aki ott volt. Mára már tudom, hogy Pici bá’ igazat mondott, és én nem tőle tudom. Mély szeretettel üdvözlöm a srácokat, akiknek a nevét sem tudtam, de megtanulom, és minden mozdulatukat köszönöm!

Anna