A Nagy Nyomozás



... Amit tudok, igazán, nem is tudom. Amit láttam, lehet, hogy nem is láttam, hiszen a valódi természethez semmi köze sincs. Az egyetlen, ami ért valamit, Kisfiam állat és növénygyűjteménye, ami közelebb hozta számomra is az ártér világát. Egy napig életben tartottunk egy verébfiókát a vihar után. Dundi, a kecskepapagájunk rém féltékenyen figyelte a jövevényt, kalitka ajtaján csüngve, kritikus pillantásokat vetett a kis flótásra. Olyan ramaty állapotban volt szegény ördög, összetörve, ázva-fázva, szakadtan csöpögött a rögtönzött hajléktalanszállóján. Tettünk bele rongyot, levelet, itatót, szórtunk az aljára magokat és biztos, ami biztos, letakartuk. Tudod, ha elpusztul, ne kelljen végig néznünk. Féltünk, hogy nem marad meg. Ám a fióka határozottan úgy döntött, hogy nem dobja fel a pacskert. Kis idő múlva formás, eleven verébgyerek lett belőle. Útra kélt, kiugrált a kartondobozból, és eltűnt a lakásban. Éktelen csipogását követtem, mint egy radarlokátor, s megtaláltam a fürdőszobában, elbújva a WC mögé. Kirándulásával több dolgot is elmondott nekem. Hogy ez nem az otthona. És ha nem marad életben, akkor sem lesz az. Nem ide tartozik. Döntöttünk, egy nap roborálás után, visszahelyeztük a fészket és a fiókát, bízván a mamájában, aki remélhetőleg nem pusztult el…. Nem sokkal később, két hétig éltünk egy tücsökkel, két napig egy gyíkkal, és egy nyáron át bogáriumot tartottunk életben mindenféle rovar és kemény szárnyú ízeltlábúval. Volt köztük poloska, rózsabogár, nünüke, egyszer egy szarvasbogár, némi cserebogár, (Ők megléptek), és mindenféle meghatározhatatlan életke, akik itt azután fel is adták, közbeszólt az éhenhalás. Akkor jöttem rá, semmit sem tudunk a bogarakról… Mit esznek, hogyan élnek, és ha befogunk egy hétköznapi bogarat, hogyan tartsuk életben… Egy tavasszal és nyáron át azért jártuk az árteret, hogy megszámoljuk a mocsári teknős állományt. Végeláthatatlanul bolyongtunk dimbeken-dombokon, horgásztavak partján, láposokban, de egy példánnyal sem találkoztunk. Két nyárral ezelőtt Donát fogékony volt a növényekre, s jó sokáig növényhatározóval jártuk a környéket. Tudni akarta ( én is), hogy mi micsoda, és miért ilyen…. Amikor már majdnem elmúlt az állatgyűjtő és megfigyelő korszaka, akkor jött az állatmentő korszak. Két kiskutya, két tengeri malac a megmentett listán. Kidobva, halálra ítélve találta őket az ártéren. Hazahozta, felerősítettük őket, gazdit kerestünk, menhelyet, ahova elvihetjük. Egy állattal nem boldogultunk, s az az afrikai achátcsiga volt. Én azt hittem elpusztult, s kidobtam, később kiderült, csak téli álmot aludt, szegény..... :( Na, a csigákról sem tudunk semmit....)

Amikor beköszönt a tavasz, az ártéren burjánzik a növényzet, olyanná lesz, mint a dzsungel. Nem olyan sűrű, de olyan változatos, dús és olyan illatok vegyülnek, amik önmagukban is bódítanak, Akác, bodza, vadvirágok… A közeli lovarda trágya szaga, friss széna és lószag fűszerezi a gát melletti területet. Ha hajnalban útra kelünk Emmával, a harmattól térdig vizesen, csatakosan bandukolunk, átvágva illatokon, mezőn, bozóton, olykor együtt bóklászunk az álmatagon baktató őzsutával, vagy néha felébresztem vadnyulat, aki szembe üget velünk... A kora reggeli párafelhőből felszálló, rikkantó fácán gyakran megfuttatja Emmát. Figyelemelterelése sikert arat, de Emma esze és orra éles. Tudja, hogy a nagy rikoltás után, érdemes visszafordulnia s köröz egyet a magas fűben. Egy fácán nem fácán, párban járnak... Ha a lomha nőstényt is felreptette már, Emma vizesen, sárosan fordul vissza, s lógó orral radírozza tovább a földet. Néha ás egy kicsit, vakondok és lótetű után kutatva, s miután kellően hosszú bezártság elé néz ( dolgozni indulok), hagyom Őt molyolni…. Újra végig járjuk a Nagy nyomozás útvonalát és elmerengek a történeten. Felidézem minden percét, megmelengeti a szívem... Elmesélem újra magamnak, míg rovom a reggeli kört, levetítem a filmet....

Igazán a történet még decemberben kezdődött. Szilveszterkor horror történetek mesélésével tartották ébren egymást, és "kacsintós-gyilkos"-ost játszottak, amitől némileg zaklatottan élték meg azokat a hajnali órákat, amit én jól eső alvással töltöttem. 7 gyerekkel töltöttem az estét, 4 fiúval és három 12-13 éves lánnyal. Január 01-én reggel, kutyasétálással köszöntöttük egymást, csatangoltunk a nagy hóban, odafent aztán megreggeliztek, és véget vetettünk az összejövetelnek. Fél 9-kor mentek aludni, de még 11-ig csitítanom kellett a jókedvet. Már akkor meg kellett ígérnem, hogy lesz tavaszköszöntő buli is, ami természetesen ugyanilyen ittalvós, kalandos lesz.
Május 02.-án, délutáni séta alkalmával kitaláltam, hogyan dobjam fel az év 2. gyerekbuliját, amit erre napra tűztünk ki, az iskola szüneti napok miatt. Hazarohantam, szereztem kellékeket: sűrített paradicsomot, kötszert, orosz könyvlapot, játék fegyvert, összevágtam egy rongyot nyomkövetésnek, s végül becsomagoltam Donát játékpénzgyűjteményét egy zacskóba. Kitaláltam egy történetet, miszerint, egy rabló kirámolta a közeli bankot, de megsebesült és itt, a környéken rejtette el a zsákmányát, 1 millió 700 ezer forintot. Nem akartam, hogy nagyon félelmetes legyen, de izgalmasnak kellett lennie, hogy felkeltse az érdeklődésüket. Az esti séta idejét azzal töltöttem, hogy a táskába rejtett, a már hígított paradicsompürével és némi kolbászzsírral, kellékekkel és Emmával megtervezzem az útvonalat. Gondosan belocsoltam az út menti lapuleveleket, csepegtettem rá zsírt is, hogy a kutya ne veszítsen nyomot, az út kanyarulatokba a rongydarabbal jelöltem a rabló nyomait, egy géztekercset feláldoztam erre a célra, csöpögős-véresen, eldobáltam a természetbe nem illő tárgyakat, pl. órát, fülhallgatót, tollat, szemüvegtokot, orosz könyvlapot, nindzsa csillagot, majd a játékfegyvert gumikesztyűbe rejtve elástam a réti dombon. Onnan nyomokkal kivezettem a játékot a birka legelőn lévő Olvasófához, ahol számtalan nyomot helyeztem el, de nem mertem egyértelműen a fában elrejteni a pénzt. Kerestem puha földet, ahol elástam a köteget és igényesen körbe raktam nyomra utaló szalaggal, és kolbászzsíros “véres kötszerrel” . Már csak pár óra, és kezdődik a Nyomozás! Csak el ne felejtsem, hogy mit, hova rejtettem el….. ! Anyám. Nem vagyok normális.
Ahogy kezdett besötétedni, előálltam a történettel, hogy kutyasétáltatás közben hallottam valami érdekes esetről, ami itt történt a környékünkön. Ha már ennyien vagyunk, akkor én nem félek utána járni ennek, ki tart velem? Mindenki! Zseblámpákkal, mindenféle világító alkalmatosságokkal, a barlangász lámpákkal, azonnal benne voltak a kalandba… Kiosztottam a gumikesztyűket, s csapatostul levonultunk az ártérre, s elég nagy feltűnést keltettünk, mert sokan akartak hozzánk csatlakozni. Úgy gondoltam, ez a kaland csak az övék, és megkértem a többi gyereket, hogy majd máskor kísérjenek minket el. Az utolsó pillanatban mégis kaptunk váratlan vendéget, Ildikó barátnőm a fiával betoppant, s csodálkozva nézte, hogy hova vonulunk. - Hát nyomozni!- válaszolták, s több se kellett Ildi Marci fiának, azonnal az élre tört. Ildikó így részese lett a kalandnak, ha akarta, ha nem. Magam is örültem, hogy van még egy felnőtt, hiszen az esti ártér önmagában is tartogathat meglepetéseket, legalább nem leszek egyedül nagykorú. A lapuleveleknél kicsit megijedtek, Mennyi vér!!!! Szörnyű! Kövessük a vérnyomokat. Ruhafoszlányok! Kicsit beljebb egy órát találtak. Lehet, hogy a rabló ejtette el, mikor bekötötte a sebét.- mondták. - Akkor a karja sérülhetett meg, és útban volt az óra...
Vér itt is, ott is, itt egy kötszer darab, ez egy póló csücsök. - Te, ez levetkőzött! (röhögés) -Mi most egy meztelen rablót üldözünk!- kacagták...
Az orosz könyvlapnál elmolyoltak. Ez milyen nyelv? Nem angol, azt felismernék! -Orosz-vélem- lehet, hogy orosz katona, aki itt lakott a környéken. (régi orosz laktanya területén épült ki a lakótelepünk).
Némileg instruáltam Őket, hogy mit kell keresniük, nyomokat, frisseket, oda nem illő tárgyakat, bármit, amit átadhatunk a rendőrségnek. Próbáltam elvenni az üldözésről a hangsúlyt, inkább a bizonyíték gyűjtésre terelni figyelmüket. Nálam volt a zacskó, abba gyűjtöttük gumikesztyűvel a megtalált nyomokat. Nagyon élvezték az egészet!
Félelmetesen belelkesedtek, végül azt vettem észre, hogy kommunális szemetet szednek a Nagy Nyomozás alatt. Válltáskámban már egy kilónyi egyéb hulladék összegyűlt. Emmát kinevezték nyomozó kutyának. A kolbászzsír áldásos szagát követve minden fontos nyomot megtalált és élvezte a dicséretet, amit a felfedezéseiért kapott. A birkalegelő előtt azt vettem észre, hogy zseblámpafényes kis gombócok rohangálnak fel s alá és hangosan kuncognak, izgatottan keresnek, s Emmát üldözve próbálják elvenni Tőle, amit éppen elzsákmányolt. Hagytuk Őket játszani, végül már teljesen beesteledett. Nem vezetett más, csak a minilámpások és Emma. Gondoltam, itt a vég, ebben a sötétben, nem találjuk meg a nyomokat és itt kell hagynunk az egészet, ám Ők nem adták fel, konokul nyomultak tovább… Az Olvasófánál dőzsöltek, azt hitték ott van a pénz is, de csalódniuk kellett, csak véres rongyokat, kötszert és flakont találtak…. És ekkor Emma kiszagolta az utolsó kolbászos nyomot és elkezdett ásni. Mindenki odarohant, segített Neki, hasaltak a földön, világítottak egymásnak, agyaltak, találgattak... Eszméletlen volt. Végül a kezükben volt a bezacskózott pénz és leültek megszámolni, hogy megvan-e… Megvolt. Azt vettem észre, hogy egy pillanat alatt elkezdtek osztozkodni... Miért is? Hát nem a rendőrségnek gyűjtjük a nyomokat?
- Nem, ez kincskeresés volt… -jelentették ki.
- Mióta?
- Mióta megvan a pénz… -vágták rá csípőből.
- Nem srácok, nem osztjuk szét, az életben le kell adni és ha nem jelentkeznek érte, ( nem fognak) akkor utóbb eloszthatjátok egyformán, mert mindenki dolgozott a sikerért…
- Jó, elfogadjuk. Tényleg nem oszthatjuk szét, ez bizonyíték, és mi vagyunk a becsületes megtalálók- egyeztek bele, de azért nem volt könnyű belenyugodni a dologba.
Kisebb vita, helyzet elemzés után, ez már nem okozott több feszültséget. Amikor végül hazavettük az irányt, akkor a Fiam mellém lépett, s a fülembe súgta. -Van még nyom, Anya?
-Nincs, Kisfiam, mindent felderítettünk.- nyugtattam meg - mehetünk haza. Lelkesen botladoztak egymás közelében a sötétben, míg nem egy kidőlt fatörzs a réten nem keresztezte az utunkat. A sötétben, kis szórású lámpa fényénél olyan volt, mint egy háttal nekünk fekvő emberi test. Mindenki megállt, megdermedt, elhallgatott.
-Anya- rebegte Kisfiam- megtaláltuk a hullát?-
-Nem hiszem, Drágám, mert azt elástam..
-Anyaaaaaaaaa! Mondd, hogy nem ástad el! Ugye, nem?! Te képes vagy rá...- de végül meggyőztem arról, hogy nem, hiszen csak játék volt, kitaláltuk az egészet.... Végül hatalmasakat kacagva lámpa-csatáztak, fényjátékkal viccelték meg Emmát, akinek szintén nagyon tetszett a feladat és a sok embergyerek. Nagyon, de nagyon jól szórakoztunk!

Vaksötétben hazaérvén, megvacsoráztak, hajnalig beszélgettek, játszottak és megígértették velem, hogy máskor is lesz Nagy Nyomozás...

Hát így történt. Klassz volt, imádtam, élveztem az egészet. Végül is, majd minden elhelyezett tárgyat összeszedtünk, amit nem találtunk meg, azt másnap reggel újra végig battyogván az útvonalon, begyűjtöttem. Az eső lemosta a paradicsom nyomokat a lapulevelekről, kárt nem tettünk a természetben, viszont kihasználtuk adottságait, hatalmas szabad területét, kalandra csábító titokzatosságát... :):):):)