Mozi

Mozi

Emlékszem, mit láttam óvódás koromban először; a Hugo, a víziló c. mesét. Láttad, Te is biztosan, én, a magam részéről, nagyon sírtam.

Azután emlékszem egy Veronika nevű kislány történetére, aki egy hatalmas fában lakott, ott volt az otthona. Nagyon tetszett nekem, hogy saját fája van, széke, asztala, ágya, és ásítva kinyitja reggel az ablakát, minden olyan békés, nyugodt. Számomra ez volt a legvalóságosabb mese az egész világon! Magam is elhittem, hogy nekem is lehet ilyen csodálatos fám..

Néha Nagymamám vitt el moziba vasárnap délutánonként, néha az ovival mentünk, sok mese akkoriban még nem volt, hogy ez rendszeres kikapcsolódást jelentett volna. A dunaújvárosi Dózsa mozi mellett volt egy Julius Meinl csemege bolt, ami valóban csemegéket árult. Pilóta kekszet, csokiparányt, vaníliás karikát, drazsékat, kókuszcsókot, habcsókot és egyéb finomságokat … Imádtam ide mozi előtt betérni. Benne maradt az orromban a mézédes illat, a szokásaimban a mozi előtti nasi vásárlás.

Amikor elköltöztünk Dunavecsére, sokáig nem mehettünk sehova. Jó két év eltelt, mire 10 évesen először szabadon kószálhattam a barátnőimmel. Dunavecsén volt egy klassz, nevenincs filmszínház. Nem volt nagy, nem volt különleges, és a filmek is csak nagy sokára jutottak el Budapestről. Akkoriban néhány kópia járta az ország összes kisebb filmszínházát, a programok rövid ideig voltak műsoron, s ha valaki lemaradt, a következő hétvégén elérhette egy másik faluban. Fiatalok, iskolások dolgoztak a moziban jegyszedőként, plakátoltak, árulták a pattogatott kukoricát, ügyeltek a rendre. Összehozta az embereket, volt hova menni péntek, szombat esténként, volt alkalom találkozni azokkal, akikkel ritkán futottak össze. A hét sok dolgos napja után itt bújtak össze a kortalan párok, régi és új házasok, fiatalok, szerelmesek. Kiöltözve, tisztán, frissen vasalt ingben a fiúk, szoknyában a lányok, vagy épp csövescuccban, kinek, mi volt az elfogadott. Volt itt sok első randi, sokadik kibékülés, flört, sok epekedő kamaszlány (köztük én is, akire nem igazán nézett a kiszemeltje, de ez egyáltalán nem volt baj...) Nekem így tetszett.

 Kiskamasz koromban csak a bátyámmal engedtek el Bud Spencer filmekre, az összes Piedónét, majd Terence Hill-filmet láttam. Általában lekoptatott, elment a haverjaival másik sorba s én egyedül ültem elől, mert ott olcsóbb volt a jegy, de majd kitört a nyakam. Később, nagyon tetszettek a Három testőrös filmek, A vasálarcos történetei, az Excalibur, a Fej nélküli lovas (ez borzongatott), de például sosem láttam itt a Volt egyszer egy vadnyugatot, mert büntetésben voltam, s mire lejárt, már nem játszották. Nem mehettem el a Queen filmre sem, mert azt mondta Anyám, hogy nem vagyok még elég nagy, hogy ilyen koncert filmekre járjak el. A Ben Hurra nem kaptunk jegyet, pedig kétszer is sorba álltunk. Itt kaptam életem első szerelmes levelét is figyelem elterelésként egy hátba vágással és a kezembe csúsztatott pici írásfüzet lappal. „Eljössz csak velem moziba?” Nem, vakkantottam mogorván, és nem fűztem hozzá több mondani valót. Mire hazaértem, már megbántam, és igazán nagyon sokáig bántott, de kettőnk közül én voltam az éretlenebb kamasz. Évekig volt hűséges udvarlóm ez a fiú, de csak akkor vettem Őt észre, amikor leérettségiztünk, és neki is volt már valakije. Akkor értettem meg, hogy elszúrtam. De ha meglátom, így ezer évvel később, mindig eszembe jut, hogy igazából tetszett, ahogyan engem szeretett, és az is meglehet, hogy vonzott engem, csak épp nem érdemeltem meg, s ezt most is így gondolom... Jaj, csodálatos volt fiatalnak lenni!

Nos, a mozi valami varázslat volt az életemben mindig. Önálló életem valahol itt kezdődött, hogy elengedtek moziba, s hazakísértük egymást a barátnőimmel. Nyaltunk egy fagyit, vagy ittunk egy üdítőt, és nagyjából ebben ki is merült a mi dőzsölésünk. Kibeszéltük a pasikat, ki, milyen cuccban, csajjal volt, ki kivel jár, mit tett vagy mondott, és láttad, hogy rád nézett? Nem. Te vaksi! Később is itt találkoztunk, már közép iskolás korunkban, mert mindannyian másik városban tanultunk, ez amolyan törzshely lett számunkra. Még jobban kidomborodott a fontossága, itt cserélődtek a hírek, mozi előtt, alatt, után. És egyszer csak bezárták. Mi nem kerestük az új helyet, s lassan egymást sem, s a régi barátok szépen lassan szétszéledtek. Mozis kalandjaim itt azért nem értek véget, folytatódtak, amerre jártam.

 Bátyámmal egy napon elengedtek Budapestre, öltönyt vásárolni. Pontosabban, én voltam a szeme. Tudod, az érdekelte, hogy jól áll-e, nem béna, nem ódivatú, nem ciki, ilyesmi... Fontos  feladat volt, s én elhivatottan kritizáltam a rajta álló öltönyöket. Végül, megunván vele a hadakozást, az elhibázott szemmértékemre való hivatkozását, a kényeskedését, eszetlenségét, durcás lettem, és nem voltam hajlandó segíteni többet. Ripsz-ropsz kiválasztott egyet a Corvin áruházban és annyit mondott, hogy na, tűnjünk innen! Kézen fogott és bevontatott egy pizzázóba, megkajáltunk, majd tovább vontatott a városon. Én akkor már régen tudtam, hogy azért vagyok a Húga, hogy ha kell, jó csajokat fogjon a barátnőim közül, s ha nem, akkor letagadjon a saját barátai előtt. 14 éves voltam, érzékeny és  nagyszájú. De az egyszer elnémultam. Bevontatott életem első pesti mozijába. Megfogta a kezem, a vállamra tehénkedett és beálltunk jegyet venni. Közben többször bokán rúgtam, hogy ne hülyéskedjen, ne égessen már engem, hagyjon békén, mert rendőrt hívok!

-Te kis hülye! Ha nem balhéznál, beengednének a moziba, és megnéznénk ezt a jó filmet. De korhatáros, és csak 16 éven felülieket engednek be. Ha előadnál valami túlkorosat, azt megköszönném!

-Én? Jó, rendben, úgy sem engednek be, senki sem hiszi el, hogy ilyen öreg vagyok. De Te is viselkedj felnőttesebben! De nehogy puszilgass, homlokon se, vagy orrba váglak!

Beengedtek, szó nélkül. Mondjuk, a bátyám olyan elhivatottan szorongatta a kezem, hogy majd elfehéredett, de végül is bejutottunk. A Lady Chatterley szeretőjére. Olyan, számomra ismeretlen erotikával találkoztam a filmvásznon, hogy nem tudtam vele mit kezdeni. Gyerekesen, a pulcsim alá akartam bújni, de oldalba vágott a mentorom; még jó, hogy az első sorba kaptunk jegyet, ahol szokás szerint kitört a nyakam, így végül alig láttam valamit, igazából... Hazafelé megmondtam neki, hogy ha elmeri mondani Anyunak, megölöm. Mit gondol majd rólam? Az én jó Anyukám!

        Gimnáziumban nem sokat jártam moziba, egészen addig, amíg meg nem ismertem Laszlo Kovacs, azaz Kovács László unokahúgát, Beátát. Az magyar-amerikai operatőr nevével fémjelzett filmeket igyekeztem az évek alatt mind megnézni. Legnagyobb, amit együtt néztünk meg Beával, az Easy Rider volt. Később beiratkoztam az akkor alakult Bódy Gábor filmstúdióba, Dunaújvárosba. Mondhatni, alapító tag voltam, az elsők között léptem át a küszöböt. A baj csak az volt, hogy nagyon nehezen fért bele az életembe, és nem is akartak kiengedni a kollégiumból a filmklubba. Tán, akkor döntöttem el, hogy csinálunk magunknak egy klubbot, a koleszban. Erre mondjuk nem volt pénze a sulinak, így azt mondta egy nevelő tanár, hogy bizonyos tanulmányi versenyekkel lehet pénzt nyerni, ha ezért megdolgozunk, akkor mind arra fordítjuk, amire akarjuk. Minden versenyen elindultunk,társadalomkutató, természettudományi, középiskolák közötti, irodalmi...stb... amin lehetett, szemérmetlenül sok pénzt nyertünk magunknak. Filmekre nem futotta, de bakelit lemezeket, lemezjátszót vettünk, zeneklubbot csináltunk, jókat kajáltunk, dőzsöltünk belőle, s én lettem a városi klubok egyik kiemelt vezetője, kaptam valami díjat is, majd erről is lemondtam gyorsan, én nem ezért csináltam... Csak mérges voltam, hogy nem mehetek filmklubba...

Időrendben haladva életem mozijai között, Kunszentmiklóson két emlékezetes alkalomra emlékszem. Nem háromra! Egyszer kijöttem az előadásról, mert nagyon durva sógunos gyilkolászás zajlott, s bár a történet már majdnem romantikus lágysággal mutatta meg a sógunok életútját, ez engem elborzasztott. Hónapokkal később, akkori párommal vettünk jegyet a Legényanya c. filmre. Beültünk a nézőtérre és vártuk az előadást. Olyan szerelmesek voltunk, hogy fel sem tűnt, hogy csak ketten vagyunk a teremben. Jó fél óra csókolózás után felpillantva, megláttuk a mozigépészt, aki tördelte a kezét és huzigálta a nadrágszárát, mert a köhintés sem használt... Megkért minket, hogy fáradjunk ki, az előadás elmarad. Ha négyen lennénk legalább, akkor levetítené, de kettőnknek nem teheti. Hazafelé nagyon röhögtünk, és megpróbáltunk beszélni a járókelőkkel, hogy jöjjenek moziba, de senkit sem érdekelt ez a kultusz film. Legközelebb már külön voltunk ugyanott. Két és fél év együtt járás és pár hónappal a szakításunk után. Mind a ketten azért próbáltunk közeledni egymáshoz, hogy kibéküljünk. Ahogy lekapcsolódtak a lámpák, bennem a mi saját, belső filmünk pergett, ezer fájdalommal, s gondolom, hogy benne is hasonló küzdelmek folytak. (fogalmam sincs, milyen filmet adtak..) Csak néztük egymást rezzenéstelenül. Én hagytam el, nekem kellett volna közelednem, de olyan távolságot éreztem kettőnk között, amit nem hittem, hogy le tudunk győzni. Egy szót sem beszéltünk. Egy mozdulatot sem tettünk. Mielőtt vége lett volna a vetítésnek, felállt és elment, évekig hírt sem hallottam felőle.

Kecskeméten pasizni jártunk moziba. Ez így korrekt, de hozzáteszem, én akkor még foglalt voltam. Sem aggyal, sem szívvel nem tudtam feldolgozni, hogy mekkora barom voltam életem első kapcsolatában. Úgy, hogy csak voltam. Ha tetszik, én voltam a díszlet barátnőim kavarásaihoz. Kata barátnőm eszméletlen vagabond volt akkortájt, bárkivel tudott közvetlen kapcsolatot kialakítani, flörtölni, bolondítani. Forrt, pezsgett az élet körülötte, én pedig csak lomhán hervadoztam mellette. (az anyáám leülllne...) Persze, jó filmeket láttunk; A Terminátort, a Szerelem első vérig-et, a Házibulit már rongyosra néztük videóról. Leslie Nielsen vígjátékait láttuk itt, amin jókat röhögtünk, láttuk a Tőzsdecápákat, a Szakaszt, a Holtpontot, az Országúti diszkót, Csapd le csacsit, Chuck Norris, Jackie Chan, Jean Claude van Damme opuszokat. Könnyű volt megnézni ez utóbbi egy kaptafás filmeket; karatés, pörgőrúgásos csoda ipsék dagadó izmokkal, gyöngyöző homlokkal nyernek csatát, háborút, szíveket, ágyjelenetet...Elfogadtam, hogy nyílik a világunk, elér minket is az amerikai tucat filmek sora, és hol van már a Jézus Krisztus Szupersztár, a Hair, a Flashdance, Dirty Dancing korszak? Hol van a Szombat esti láz? Lekaratélyozták. Most ez van, ebből kell jól lakni. Miután, elég sokat unatkoztam ezeken a filmeken, elkezdtem vásárolni a Filmvilág c. lapot, mely aztán évekig lett az én legjobb barátom. Minden számát figyelmesen olvastam el, fejlesztettem a látásmódomat, a vélemény alkotásomat, megtanultam azokat a művészfilmeket látni, amiről csak olvastam. Olyannyira sikerült ez, hogy később, mikor a Duna TV-n elkezdetek művész filmeket adni, az olvasott kritikák alapján, pár kocka után meg tudtam mondani, hogy ez kinek az alkotása és mi a film címe. Nagyon szerettem Bakáts Tibor Settenkedő, Hirsch Tibor, Bikácsy Gergely, Schubert Gusztáv kritikáit; önálló műalkotások voltak ezek. A kritika olvasás, rájöttem, belső igény volt számomra szórakozásnak álcázva. Azóta is hajlamos vagyok véleményt formálni, meglátni és megszeretni egy-egy sosem látott filmet...

Telt múlt az idő, felkerültem Budapestre. Nővérotthonban laktam, fix lakbért kellett fizetni a kórháznak a négy ágyas lakótér két szobájából az egyik feléért. Mondjuk ki, volt egy ágyam, egy negyed fürdőszobám a falatnyiból és egy negyed teafülkém, negyed minihűtővel. Ami jó volt ebben, hogy nem főztem, nem nagyon volt hol, megmaradt a fizetésem, enni általában elfelejtettem, s akkoriban az úti költségek haza, Dunavecsére, még nem haladták meg a csillagos eget. Persze, hogy elköltöttem a fizetésemet. Mozira, színházra, koncertekre, múzeumokra, kiállításokra. Virágokra, könyvekre, Filmvilágra. Azon szerencsés helyzetben élhettem, hogy turista lehettem saját városomban. Barátnőimmel, műszak után útra keltünk és végig jártuk kedvenc helyeinket. Volt, hogy olcsó megoldásokat részesítettük előnybe; egész nap a hidakat jártuk, beszélgettünk mindegyik hídfőnél órákat ücsörögve. Ha megéheztünk, benyomtunk egy szendvicset, vagy üdítőt a Mcdöncibe. Ha viszont dőzsöltünk, akkor végig jártuk a város mozijait, egyikből ki, másikba be... Isteni volt! Láttuk a Holt költők társaságát az Európában Majorossal, és egészen cikinek éreztük, hogy egyszerre bőgtünk a végén, de egyikünknél sem volt zsepi. Aztán megnéztük a Robin Hood-ot az Üllői út körúti végén egy olyan moziba, ahol oda ültünk, ahova akartunk. Nekem a mór tetszett, Évinek a gonosz herceg, egyikünk sem bukott a nyálas Robinra. Amikor ezt is kivégeztük, megnéztük az Egyenesen át-ot, és csupa szakmai kérdéssel jöttünk ki a moziból. Beesteledett, rohantunk haza, hisz másnap 12 órás műszak. Már nem is emlékszem a többire, igyekeztünk megválogatni, hogy mit szeretnénk látni. Szerettük az Európát, az Urániát, a Corvint, a Művészt, a Grafitit, a Bem mozit. A Művészben lehetett teázni előadás előtt, ez is nagyon hangulatos volt.

Egy napon, kapcsolatunk kiteljesedésének alkalmat adva egy sebész sráccal szintén mozirandira adtam a fejem. Megnéztük a Szabadság ösvényein-t, egy katonai puchról szóló filmet s egész végig énekelt a film alatt. Halálra idegesített. A Híd a Kwai folyón betét dalát dúdolta, verte rá a rigmust....Amikor hazavitt, én váltottam a sebességet, mert Ő nem volt hajlandó, és kellően elszállt aggyal kijelentettem, hogy talán maradjunk a munkakapcsolatnál! Maradtunk, csak kellett még néhány igen fájdalmas kört futnunk, hogy ez így is legyen.  Megint barátnőimmel róhattam a moziköröket, akikkel viszont jó volt belebonyolódni a dolgok magyarázásába, megbeszélni, megemészteni egy-egy nehezebb alkotást.

E korszakban történt, hogy munkatársa voltam Dobai Péter feleségének, s kaptam tőle egy ajándékot. A Filmszemle, a legnagyobb filmünnep a fővárosban, s aminek Péter sosem megy el a megnyitójára, ezért évente elajándékozza a belépőket s ezt akkor, én kaptam meg. A Novotelben volt, így Panyi barátnőmmel glédába vágtuk magunkat. Arra nem számítottunk, hogy a filmes elit kellős közepén találjuk magunkat, gyorsan igyekeztünk entellektüellként közlekedni, mintha nem is kétkezi munkások lennénk a gyerekkórházban. Tudod, forogj, mosolyogj és sugározd az IQ-t! Kállai Ferenc ült mellettünk, de találkoztunk Kern Andrással, Udvaros Dorottyával, számtalan híres, magyar színésszel, rendezővel, operatőrrel. Több rövid filmet, más filmszemléken díjazott alkotást lejátszottak, voltak beszédek, köszöntők, életmű díjak. Mire szünet lett, kiözönlött a nép a svédasztalhoz, ahol pezsgőtől kezdve minden volt, mi szem-szájnak ingere. Csak néztünk, hogy a sok általunk tv-ből, filmekből ismert nagyság, hogyan rohanja meg az asztalokat s pusztít el mindent néhány értékes perc alatt. A morzsákból pedig nem illik csipegetni...Mi éhen maradtunk. A megnyitó film Gyarmathy Lívia : Szökés c. alkotása volt. Nagyon mélyen megrendítő alkotás volt, lenyűgözött, hogy maga, Gyarmathy Lívia konferálta fel alkotását s mesélt a forgatásról. Számomra ez maradt a legszebb és legmaradandóbb az egészből, s nagyon boldog voltam, hogy eljutottam ide... Én, a kis altatós...

Évek múltán láttam a Las Vegas, végállomás c. filmet. Nagy hatással volt rám, s amikor férjemmel egy éjszakai mozielőadáson újra láttam, már terhesen, egyszerűen elaludtam. Mint ahogyan a Káma Szutrán is. Ennyit erről... Amire kellemesen emlékszem, az a Miniszter félre lép c. film. Nem csak azért,mert nagyon jókat röhögtünk, hanem, mert abból választottunk magunknak közös dalt. A C'est la vie c. Szulák Andi dal lett a közös, a Mi dalunk. Férjem találta ki, azt mondta, hogy ez olyan, mint a kettőnk közös élete...

És innentől snitt. Gyerek filmek, mozimatinék, nagyjából ennyi, évekig semmi, csak videó mesék, no meg, Minimax, Cartoon Network. Sejtheted, megszületett a Fiam és becsöppent közénk a mesevilág. Nagyon jól mentek az idézetek, mert javarészt idézetekkel beszélt, fejezte ki magát, adaptálta a mesét hétköznapi kis életére, s kénytelen voltam megtanulni az Ő szemével látni, arra figyelni, ami Őt érdekli.Sosem felejtem el, mikor úgy hozta tudomásomra, melyik mesét akarja nézni, hogy a képeslapok közül kiválasztott egy micimackósat, begyömöszölte a videóba, leült elé és türelmesen várta, hogy elinduljon. 1,5 éves volt ekkor...Vagy amikor rohangált körbe-körbe és üvöltözte, hogy Ciocio!!! Ez volt Pinoccio.Vagy azt, amikor kizárt a teraszajtóval, lefelé húzván a felfelé nyíló kilincset, míg én tüchtigen teregettem a tiszta ruhát.Mikor észrevettem, hogy hááát, elég nagy a baj, mert ugye én kint vagyok, a gyerek bent, a gulyásleves a tűzhelyen, és vendégek kopognak az ajtón... addigra a szembeni építkezésen pihenő munkások már kiszúrták, hogy itt valami történni fog... Megkértem a gyereket kedvesen, hogy hozza a kis sámliját a fürdőszobából, és arra álljon fel, nyomja felfelé a kilincset! El is indult lelkesen, hozta is a sámlit, de nagyon nehéz volt, elfáradt, így leült rá és ha már ment a tv, Ő elvarázsoltan nézte a mesét, én maradtam továbbra is kint. Hiába szólongattam, többé nem is hallott engem... Egy szomszéd hazahívta apukát a munkahelyéről, de a bejárati ajtó belülről a biztonsági zárral is zárva volt, Ő sem jutott be a lakásba.Egyszer csak a gyerek megunta a mesét, mint egy kiszagolván, hogy most lehet garázdálkodni, eltűnt a sámliról. Rátapadván a teraszajtóra azt láttam, hogy a wc kefével rohangál az előszobában és igen jól érzi magát. Az ajtónál álldogáló két kisgyerekkel érkező anyuka barátnőim, pedig már igen nyűgösen üzengettek, hogy most mi lesz? Némi hangzavar után úgy döntöttünk, hogy apuka az ajtóhoz hívja a gyereket, én pedig betöröm az ajtót és bemegyek. Így lett, kirúgtam a teraszajtó aljából a rögzítést és bementem. Minden csupa wc kefe lé volt, a gyerekem boldog mosollyal nyugtázta, hogy megvagyok, gyors fertőtlenítés után mertem csak ajtót nyitni a vendégeknek s benyelni a rosszallásukat. Láthatod, nem nagyon volt időm mozizni, annyi ezer más dolgom volt! 

Ebben a tíz évben építő jellegű élmény a Velencei Biennálé volt, ami éppen akkor zajlott, amikor mi hazafelé Gargano-félszigetről, megálltunk kinyújtózni. Nézelődtünk, láttuk a világsztárok körüli felhajtást, a vörös szőnyegeket, de bevallom, akkor és ott, minden eltörpült Velence mellett. (Először életeben, letojtam a filmeket. :) Az a négy óra Velencében nagyjából mindenre kevés volt, semmit sem láttam, amit meg kellene nézni; gyereket, galambot hajkurásztam, vaporettóztunk, gyalogoltunk, kis hidakat keresgéltünk a nagyok mellett, ámultunk és bámultunk, s elomló lélekkel áldottuk a sorsunkat, hogy legalább ennyit is látunk belőle... Megfogadtuk, hogy még visszatérünk... No, igen... 2007 tavaszán még egy jelentőség teljes mozit sikerült megnéznem, válásunk előtti utolsó mozirandiként, az Apocalypto c. filmet, de erről már sokszor meséltem. Romantikus fellángolás helyett egész éjszakán át tartó gondolkodást kaptam, az életről, a múlt kegyetlenségéről, az élet értékéről, a fal felé forduló férjem hátgerincéről...

Végül, meg kell említenem azt a korszakot, (válásunk óta barátságos kettesben élünk a Fiammal,) amikor nem jártunk moziba, hanem ajándékként kaptuk a lehetőségeket. Egy siklóernyős barátnőm dolgozott a Juventus rádiónál, s ha maradt ingyen mozijegyük a bemutató előtti vetítésekre, mindig felhívott, hogy elvinném-e a gyereket? Persze, örömmel! És akkor iskola után kocsiba vágtuk magunkat, átviharzottunk a városon és általában az utolsó percben berohantunk a kijelölt moziba. Néha kaptunk ingyen csokidrazsét, néha a reklámok alatt kellett kiosonnom a beígért nasik megvásárlása végett. Kóla és popcorn, ez az elmaradhatatlan menü, ami nélkül nem megyünk be egy előadásra sem. Ez jár hozzá, és valljuk be, jól is esik majszolni valamit film nézés közben. Pénzünk másra nem volt; a mozijegyet meg sem tudtam volna venni, az útiköltség és a nasi a tartalékainkat apasztották le. Mégis, moziba tudtam vinni a Fiam, s ezt egy egyedül álló anyuka kondícióit tekintve, nem biztos, hogy bárki megtehette...

Szerencsés voltam akkor is, amikor a Csepel Pláza moziünnepet rendezett s a mi kórházunkból kerestek önkéntes segítőket a marathoni moziverseny megrendezéséhez. Azonnal jelentkeztem, bár azt nem tudtam, hogy ez mivel jár, mi lesz a dolgom, csak annyit mondtak, hogy vihetek magammal valakit, amíg dolgozom. Egy péntek estét vállaltam el 20 órától éjfélig, s elindultunk a Fiammal, vettünk popcornt, kólát, hogy számára meglegyen a fílingje az alkalomnak. Leváltottam a kolleganőt, aki már nyolc órája helyt állt a rendezvényen, gyorsan elsorolta, hogy mi lesz a dolgom, s majd zsibbadt aggyal elmenekült. Ott maradtam 16 versenyzővel, köztük egy cukrossal, akik már több, mint 48 órája nem aludtak, csak Red Bullt vedeltek, ettek, ittak, popcornt zabáltak, és csokikat, s közben különböző fajsúlyú mozifilmeket néztek. Még hozzá,  meséket. Blokkokra volt osztva az idő, két órás blokkban adták le a nagyobb lélegzetű mesefilmeket, s utána még kiegészítették Magyar Népmesékkel Szabó Gyula álomba duruzsoló hangján. A blokk után kaptak 10 percet felfrissülni, enni, inni, wc-zni, telefonálni, tornázni, mozogni, cigizni, (negyedére nem volt elég) s már kezdődött is a rövid blokk. Másfél óra népmesékkel, melyet mindig ismételgettek, és iszonyúan álmosító volt. Akkor megint kaptak 15 perc szünetet és utána megint két óra mozifilm. És ez így ment sok-sok napon át. Kiesett a versenyből, aki lecsukta a szemét, elaludt vagy feladta. Emlékszem, a főrendező homeopátiás szemcseppeket hozott, hogy a szünetben csöpögtessem meg a szemüket, mert már akkorra sokuknak begyulladt. Fiatal lányok is versenyeztek, mééég vihogtak a szünet után, s aztán hevertek aléltan, viaskodva a szemhunyással.. A verseny bírók pásztázták Őket, megszólították Őket, s ha nem válaszoltak, akkor komolyan felmerült, hogy számukra véget ér a verseny. Volt néhány elvont figura, egy-egy idősebb férfi (felnőtt nő egy darab sem), akik elszántan üldögéltek a számukra szimpatikus sorba, úgy elterülhettek, ahogyan akartak, szétpakoltak, mindenhol zacskó, doboz, kiürült flaska hevert, gyakorlatig szemét domb volt a mozi ezen lezárt része, ahova nem lehetett csak versenyzőnek, bírónak és egészségügyi felügyelőnek menni. A szünetben a rendezők berohantak, kiszellőztették a termet, összeszedték a szemetet, feltöltötték a Red Bullos hűtőt, felporszívóztak s mehetett minden tovább. A versenyzők ingyen kapták a kaját, az italokat, a meleg élelmet naponta háromszor. Célja a rendezvénynek az volt, hogy újra népszerűsítse a moziba járást, s olcsóbb jegyárakon szurkolók, barátok, kedvesek, családtagok is részt vehettek a nyílt nézőtéren. A kezdeményezésben eredetileg az is szerepelt, hogy megdöntsék a Guiness-rekordot, mely 128 órás alvás nélküli mozifilm nézés volt. A fődíj, ha még nem utálta meg egy életre, természetesen egy évnyi ingyen mozibérlet volt. 
Hát ebbe csöppentünk mi bele Fiammal az önkéntes munka alkalmával. Ha észreveszed, kicsit kapkodok, bennem is ilyen halmazban szerepel ez a történet. Mert, én is mindent menet közben tudtam meg, ott beszélgettem a rendezővel, a mozi tulajdonosával, s ekkor jöttem rá, hogy mi itt, filmtörténelmet is írunk Magyarországon. Elképzelni sem tudtam volna előre, hogy milyen lesz, mert még az életben nem láttam ehhez foghatót. Kisfiam pár perc elteltével nagyon jól érzete magát. Azonnal megkedvelte a helyzetet, hogy Ő is ingyen ihat Red Bullt, bevackolhat egy sorba egyedül, eldobta magát és belemerült a filmekbe. Ezeket a meséket már majdnem mind látta, de a nagy blokkban leadott Szörnyek az Űrlények ellent nem. Amikor unatkozott, riportot csinált magával a telefonján, amin aztán nagyon sokat röhögtünk, megragadta a lényeget...

„ 13. szünet...13 szünet, 27. népmese után, totál káo... Red Bull fogyóban, úgy hogy kurva jó... na csá...”

„14. szünet... a „Derült égből fasírt” után, és még három népmese után... az idő kb. 11:10 körül van, Red Bull káó, .. popcorn alig.... de... bírjuk...” hol volt, hol nem volt, heted hét országon is túl...””

Ez felbecsülhetetlen dokumentumként maradt meg a régi simkártyáján, szó szerint leírtam, és ismét jót röhögtünk! Éjfélkor járt le az önkéntes munkám, ami szemcseppentésből, fájdalom csillapító adásból, masszírozásból, lelki erősítésből, mozgásra, folyadék fogyasztásra való buzdításból állt,az én ügyeletem alatt nem történt semmi extra; hazagurultunk, az elfogyasztott energia italnak köszönhetően még sokáig beszélgettünk a dologról, jól kiröhögtük magunkat a gyerek felvételein majd elmentünk aludni. Neten követtük az eseményeket. A nyertes, csütörtök reggeltől hétfő délutánig bírta, de aztán felállt, megköszönte a lehetőséget és hazament aludni. A rekord nem dőlt meg, így is elég szélsőséges teljesítményt produkált ez az ember. Többeknek meséltem erről a kalandunkról, sokan azt mondták, ha lesz még egy ilyen rendezvény, részt vesznek versenyzőként, már csak a kaland kedvéért is.!

Eddigi utolsó nagyon fontos mozi élményem, s ez is már pár éve volt, ismét egy mozirandi a Művész moziban. A Hajrá, Boldogság c. filmet néztük meg egy igazi szakértővel, Alexander Grey-el, akivel megtiszteltetés volt megosztani az élményt, a filmek iránti rajongásomat. Olyan elbűvölten néztem, s oly jól esett egy nem hétköznapi, nem 3D-s, nem full számítógépes technikára épülő filmet látni, olyan békebeli volt, teljesen belemerültem, úgy éreztem, ajándékot kaptam. Kevesen voltak a moziban, szinte baráti volt a légkör, halk, csendes, olyan hippisen-romantikus az ismerős széksorok között. Alexander nagy kritikus, média zseni és tanár, 13 munkahellyel, állandó rohanásban élt akkoriban, számára ugyan úgy kikapcsolódás volt a könnyed, szellemes csipkelődés, az érvek, benyomások csatája, mint nekem. Sajnos,elég ritkán találkoztunk, hozzánk mérten keveset beszéltünk, s néha nehéz volt összehangolni a szabadidőt, így törvényszerűen elkótyavetyéltük egymást. De megnyugtató maradt a tudat, hogy jól éreztem magam az általa teremtett miliő minden pillanatában.... (Bye,bye Szása. )

 (....)

(Kedves Olvasó! Ne kívánd, hogy befejezzem ezt az írást, mert az olyan lenne, mintha lehúznám a rolót és az még eszemben sincs. Bízom benne, hogy az élet még írja tovább a történetet, hiszen még fel sem nőttem! Kornis Tanár úr szokta mondani, hogy úgy 52 körül már kicsit azért komolyodott, mintha érettebbé vált volna.... Úgy hogy, még várat magára e befejezés. Vagy legalább is, remélem...)

A Nagy Nyomozás



... Amit tudok, igazán, nem is tudom. Amit láttam, lehet, hogy nem is láttam, hiszen a valódi természethez semmi köze sincs. Az egyetlen, ami ért valamit, Kisfiam állat és növénygyűjteménye, ami közelebb hozta számomra is az ártér világát. Egy napig életben tartottunk egy verébfiókát a vihar után. Dundi, a kecskepapagájunk rém féltékenyen figyelte a jövevényt, kalitka ajtaján csüngve, kritikus pillantásokat vetett a kis flótásra. Olyan ramaty állapotban volt szegény ördög, összetörve, ázva-fázva, szakadtan csöpögött a rögtönzött hajléktalanszállóján. Tettünk bele rongyot, levelet, itatót, szórtunk az aljára magokat és biztos, ami biztos, letakartuk. Tudod, ha elpusztul, ne kelljen végig néznünk. Féltünk, hogy nem marad meg. Ám a fióka határozottan úgy döntött, hogy nem dobja fel a pacskert. Kis idő múlva formás, eleven verébgyerek lett belőle. Útra kélt, kiugrált a kartondobozból, és eltűnt a lakásban. Éktelen csipogását követtem, mint egy radarlokátor, s megtaláltam a fürdőszobában, elbújva a WC mögé. Kirándulásával több dolgot is elmondott nekem. Hogy ez nem az otthona. És ha nem marad életben, akkor sem lesz az. Nem ide tartozik. Döntöttünk, egy nap roborálás után, visszahelyeztük a fészket és a fiókát, bízván a mamájában, aki remélhetőleg nem pusztult el…. Nem sokkal később, két hétig éltünk egy tücsökkel, két napig egy gyíkkal, és egy nyáron át bogáriumot tartottunk életben mindenféle rovar és kemény szárnyú ízeltlábúval. Volt köztük poloska, rózsabogár, nünüke, egyszer egy szarvasbogár, némi cserebogár, (Ők megléptek), és mindenféle meghatározhatatlan életke, akik itt azután fel is adták, közbeszólt az éhenhalás. Akkor jöttem rá, semmit sem tudunk a bogarakról… Mit esznek, hogyan élnek, és ha befogunk egy hétköznapi bogarat, hogyan tartsuk életben… Egy tavasszal és nyáron át azért jártuk az árteret, hogy megszámoljuk a mocsári teknős állományt. Végeláthatatlanul bolyongtunk dimbeken-dombokon, horgásztavak partján, láposokban, de egy példánnyal sem találkoztunk. Két nyárral ezelőtt Donát fogékony volt a növényekre, s jó sokáig növényhatározóval jártuk a környéket. Tudni akarta ( én is), hogy mi micsoda, és miért ilyen…. Amikor már majdnem elmúlt az állatgyűjtő és megfigyelő korszaka, akkor jött az állatmentő korszak. Két kiskutya, két tengeri malac a megmentett listán. Kidobva, halálra ítélve találta őket az ártéren. Hazahozta, felerősítettük őket, gazdit kerestünk, menhelyet, ahova elvihetjük. Egy állattal nem boldogultunk, s az az afrikai achátcsiga volt. Én azt hittem elpusztult, s kidobtam, később kiderült, csak téli álmot aludt, szegény..... :( Na, a csigákról sem tudunk semmit....)

Amikor beköszönt a tavasz, az ártéren burjánzik a növényzet, olyanná lesz, mint a dzsungel. Nem olyan sűrű, de olyan változatos, dús és olyan illatok vegyülnek, amik önmagukban is bódítanak, Akác, bodza, vadvirágok… A közeli lovarda trágya szaga, friss széna és lószag fűszerezi a gát melletti területet. Ha hajnalban útra kelünk Emmával, a harmattól térdig vizesen, csatakosan bandukolunk, átvágva illatokon, mezőn, bozóton, olykor együtt bóklászunk az álmatagon baktató őzsutával, vagy néha felébresztem vadnyulat, aki szembe üget velünk... A kora reggeli párafelhőből felszálló, rikkantó fácán gyakran megfuttatja Emmát. Figyelemelterelése sikert arat, de Emma esze és orra éles. Tudja, hogy a nagy rikoltás után, érdemes visszafordulnia s köröz egyet a magas fűben. Egy fácán nem fácán, párban járnak... Ha a lomha nőstényt is felreptette már, Emma vizesen, sárosan fordul vissza, s lógó orral radírozza tovább a földet. Néha ás egy kicsit, vakondok és lótetű után kutatva, s miután kellően hosszú bezártság elé néz ( dolgozni indulok), hagyom Őt molyolni…. Újra végig járjuk a Nagy nyomozás útvonalát és elmerengek a történeten. Felidézem minden percét, megmelengeti a szívem... Elmesélem újra magamnak, míg rovom a reggeli kört, levetítem a filmet....

Igazán a történet még decemberben kezdődött. Szilveszterkor horror történetek mesélésével tartották ébren egymást, és "kacsintós-gyilkos"-ost játszottak, amitől némileg zaklatottan élték meg azokat a hajnali órákat, amit én jól eső alvással töltöttem. 7 gyerekkel töltöttem az estét, 4 fiúval és három 12-13 éves lánnyal. Január 01-én reggel, kutyasétálással köszöntöttük egymást, csatangoltunk a nagy hóban, odafent aztán megreggeliztek, és véget vetettünk az összejövetelnek. Fél 9-kor mentek aludni, de még 11-ig csitítanom kellett a jókedvet. Már akkor meg kellett ígérnem, hogy lesz tavaszköszöntő buli is, ami természetesen ugyanilyen ittalvós, kalandos lesz.
Május 02.-án, délutáni séta alkalmával kitaláltam, hogyan dobjam fel az év 2. gyerekbuliját, amit erre napra tűztünk ki, az iskola szüneti napok miatt. Hazarohantam, szereztem kellékeket: sűrített paradicsomot, kötszert, orosz könyvlapot, játék fegyvert, összevágtam egy rongyot nyomkövetésnek, s végül becsomagoltam Donát játékpénzgyűjteményét egy zacskóba. Kitaláltam egy történetet, miszerint, egy rabló kirámolta a közeli bankot, de megsebesült és itt, a környéken rejtette el a zsákmányát, 1 millió 700 ezer forintot. Nem akartam, hogy nagyon félelmetes legyen, de izgalmasnak kellett lennie, hogy felkeltse az érdeklődésüket. Az esti séta idejét azzal töltöttem, hogy a táskába rejtett, a már hígított paradicsompürével és némi kolbászzsírral, kellékekkel és Emmával megtervezzem az útvonalat. Gondosan belocsoltam az út menti lapuleveleket, csepegtettem rá zsírt is, hogy a kutya ne veszítsen nyomot, az út kanyarulatokba a rongydarabbal jelöltem a rabló nyomait, egy géztekercset feláldoztam erre a célra, csöpögős-véresen, eldobáltam a természetbe nem illő tárgyakat, pl. órát, fülhallgatót, tollat, szemüvegtokot, orosz könyvlapot, nindzsa csillagot, majd a játékfegyvert gumikesztyűbe rejtve elástam a réti dombon. Onnan nyomokkal kivezettem a játékot a birka legelőn lévő Olvasófához, ahol számtalan nyomot helyeztem el, de nem mertem egyértelműen a fában elrejteni a pénzt. Kerestem puha földet, ahol elástam a köteget és igényesen körbe raktam nyomra utaló szalaggal, és kolbászzsíros “véres kötszerrel” . Már csak pár óra, és kezdődik a Nyomozás! Csak el ne felejtsem, hogy mit, hova rejtettem el….. ! Anyám. Nem vagyok normális.
Ahogy kezdett besötétedni, előálltam a történettel, hogy kutyasétáltatás közben hallottam valami érdekes esetről, ami itt történt a környékünkön. Ha már ennyien vagyunk, akkor én nem félek utána járni ennek, ki tart velem? Mindenki! Zseblámpákkal, mindenféle világító alkalmatosságokkal, a barlangász lámpákkal, azonnal benne voltak a kalandba… Kiosztottam a gumikesztyűket, s csapatostul levonultunk az ártérre, s elég nagy feltűnést keltettünk, mert sokan akartak hozzánk csatlakozni. Úgy gondoltam, ez a kaland csak az övék, és megkértem a többi gyereket, hogy majd máskor kísérjenek minket el. Az utolsó pillanatban mégis kaptunk váratlan vendéget, Ildikó barátnőm a fiával betoppant, s csodálkozva nézte, hogy hova vonulunk. - Hát nyomozni!- válaszolták, s több se kellett Ildi Marci fiának, azonnal az élre tört. Ildikó így részese lett a kalandnak, ha akarta, ha nem. Magam is örültem, hogy van még egy felnőtt, hiszen az esti ártér önmagában is tartogathat meglepetéseket, legalább nem leszek egyedül nagykorú. A lapuleveleknél kicsit megijedtek, Mennyi vér!!!! Szörnyű! Kövessük a vérnyomokat. Ruhafoszlányok! Kicsit beljebb egy órát találtak. Lehet, hogy a rabló ejtette el, mikor bekötötte a sebét.- mondták. - Akkor a karja sérülhetett meg, és útban volt az óra...
Vér itt is, ott is, itt egy kötszer darab, ez egy póló csücsök. - Te, ez levetkőzött! (röhögés) -Mi most egy meztelen rablót üldözünk!- kacagták...
Az orosz könyvlapnál elmolyoltak. Ez milyen nyelv? Nem angol, azt felismernék! -Orosz-vélem- lehet, hogy orosz katona, aki itt lakott a környéken. (régi orosz laktanya területén épült ki a lakótelepünk).
Némileg instruáltam Őket, hogy mit kell keresniük, nyomokat, frisseket, oda nem illő tárgyakat, bármit, amit átadhatunk a rendőrségnek. Próbáltam elvenni az üldözésről a hangsúlyt, inkább a bizonyíték gyűjtésre terelni figyelmüket. Nálam volt a zacskó, abba gyűjtöttük gumikesztyűvel a megtalált nyomokat. Nagyon élvezték az egészet!
Félelmetesen belelkesedtek, végül azt vettem észre, hogy kommunális szemetet szednek a Nagy Nyomozás alatt. Válltáskámban már egy kilónyi egyéb hulladék összegyűlt. Emmát kinevezték nyomozó kutyának. A kolbászzsír áldásos szagát követve minden fontos nyomot megtalált és élvezte a dicséretet, amit a felfedezéseiért kapott. A birkalegelő előtt azt vettem észre, hogy zseblámpafényes kis gombócok rohangálnak fel s alá és hangosan kuncognak, izgatottan keresnek, s Emmát üldözve próbálják elvenni Tőle, amit éppen elzsákmányolt. Hagytuk Őket játszani, végül már teljesen beesteledett. Nem vezetett más, csak a minilámpások és Emma. Gondoltam, itt a vég, ebben a sötétben, nem találjuk meg a nyomokat és itt kell hagynunk az egészet, ám Ők nem adták fel, konokul nyomultak tovább… Az Olvasófánál dőzsöltek, azt hitték ott van a pénz is, de csalódniuk kellett, csak véres rongyokat, kötszert és flakont találtak…. És ekkor Emma kiszagolta az utolsó kolbászos nyomot és elkezdett ásni. Mindenki odarohant, segített Neki, hasaltak a földön, világítottak egymásnak, agyaltak, találgattak... Eszméletlen volt. Végül a kezükben volt a bezacskózott pénz és leültek megszámolni, hogy megvan-e… Megvolt. Azt vettem észre, hogy egy pillanat alatt elkezdtek osztozkodni... Miért is? Hát nem a rendőrségnek gyűjtjük a nyomokat?
- Nem, ez kincskeresés volt… -jelentették ki.
- Mióta?
- Mióta megvan a pénz… -vágták rá csípőből.
- Nem srácok, nem osztjuk szét, az életben le kell adni és ha nem jelentkeznek érte, ( nem fognak) akkor utóbb eloszthatjátok egyformán, mert mindenki dolgozott a sikerért…
- Jó, elfogadjuk. Tényleg nem oszthatjuk szét, ez bizonyíték, és mi vagyunk a becsületes megtalálók- egyeztek bele, de azért nem volt könnyű belenyugodni a dologba.
Kisebb vita, helyzet elemzés után, ez már nem okozott több feszültséget. Amikor végül hazavettük az irányt, akkor a Fiam mellém lépett, s a fülembe súgta. -Van még nyom, Anya?
-Nincs, Kisfiam, mindent felderítettünk.- nyugtattam meg - mehetünk haza. Lelkesen botladoztak egymás közelében a sötétben, míg nem egy kidőlt fatörzs a réten nem keresztezte az utunkat. A sötétben, kis szórású lámpa fényénél olyan volt, mint egy háttal nekünk fekvő emberi test. Mindenki megállt, megdermedt, elhallgatott.
-Anya- rebegte Kisfiam- megtaláltuk a hullát?-
-Nem hiszem, Drágám, mert azt elástam..
-Anyaaaaaaaaa! Mondd, hogy nem ástad el! Ugye, nem?! Te képes vagy rá...- de végül meggyőztem arról, hogy nem, hiszen csak játék volt, kitaláltuk az egészet.... Végül hatalmasakat kacagva lámpa-csatáztak, fényjátékkal viccelték meg Emmát, akinek szintén nagyon tetszett a feladat és a sok embergyerek. Nagyon, de nagyon jól szórakoztunk!

Vaksötétben hazaérvén, megvacsoráztak, hajnalig beszélgettek, játszottak és megígértették velem, hogy máskor is lesz Nagy Nyomozás...

Hát így történt. Klassz volt, imádtam, élveztem az egészet. Végül is, majd minden elhelyezett tárgyat összeszedtünk, amit nem találtunk meg, azt másnap reggel újra végig battyogván az útvonalon, begyűjtöttem. Az eső lemosta a paradicsom nyomokat a lapulevelekről, kárt nem tettünk a természetben, viszont kihasználtuk adottságait, hatalmas szabad területét, kalandra csábító titokzatosságát... :):):):)

Az ártéri erdő dala

E dal, mit nem hall ember füle,
nem hall más, csak a fülemüle,
zúgják a fák, rezgik a lombok,
szél formál vele ormot és dombot.
Meleg légbuborékokon száll,
esőben durván muzsikál,
csepereg ezer levélen,
kopog az avarszegélyen.
"Hagyj élni, ember kérlek,
a szeméttől védj meg, védj, meg!

Pet palack, sörös és konzerv doboz,
sitt, törmelék és géproncsok,
fotel, szőnyeg és állattetem,
műanyag flakonok- veszedelem!"
Szól, suhog az erdődala,
blues-os, szomorú sóhaja,
mit nem hall, nem ért ember füle,
csak egyedül a fülemüle...

"Létjogom a folyó szeszélyes mérete,
árvíztől duzzadó, kegyetlen ereje,
oxygént termelek, gyáraktól védelek,
kerted, házad óvom, halld hát kérésem:
Ne üríts ide felesleget,
ne dobj el semmit, mi nem bomlik el,
ne helyezz tetemet fedetlen el,
ne fertőzz vele engem is el!
Ne vágd ki fiatal fámat,
adok cserébe letört gallyat, ágat!
Veled élek, bár én tudnék nélküled,
fordítva, ember, Te hogy vagy vele...?"
Halld meg, értsd meg, ember füle,
ne csak egyedül a fülemüle!
 A szemét nem erdőben terem,
ki része az egésznek, nem szemetel....