Összes oldalmegjelenítés

2011. szeptember 2., péntek

Egy másik aspektus- Interjú Bolyó de Rodríguez Judittal - teljes verzió





A Puszta rádió „Én-idő” című műsorában foglalkoztunk azzal, hogy külföldön élő magyarok hogyan látnak minket. Mi az, amit kívülről észrevesznek, mi pedig -benne élve- nem látunk az orrunktól? Mi az, amit nem könnyítünk meg magunknak, és mit csinálhatnánk jobban? Erre a kérdéskörre kerestem válaszokat, s felkértem Bolyó de Rodríguez Juditot, Mexikóban élő, nyelvész végzettségű két gyermekes anyukát, hogy meséljen a tapasztalatairól! Van mondanivalóm, szívesen megosztom! – írta e-mailben Judit, s itthoni szabadsága alatt szakított időt arra, hogy tollba mondja, hangszalag helyett…..

Bolyó Juditra sokan emlékeznek, még diák korából, hiszen itt végzett Kunszentmiklóson, az akkor még Damjanich János Gimnáziumban. Néha feltűnt az Alma Mater falai között, beszélgetett tanárokkal, diákokkal, mindig szeretettel fordult a múltja felé. Mosolygása mit sem változott, de hangjának árnyalatai, mélységei sok tapasztalatról árulkodnak…
-        Mesélj egy kicsit az egyetemi éveidről. Én ekkor veszítettelek szem elől….
-        Mozgalmas volt! Az érettségi után felkerültem Budapestre, magyar–orosz szakra vettek fel, én már akkor is finn szakra készültem, de csak másod évtől foglalkozhattam ezzel. Többször jártam Finnországban, egyszer még gimisként megnyertem a Magyar Rádió 5. sebesség című műsorának vetélkedőjét, a jutalom egy három hetes út volt a Finn Rádió vendégeként. Akkor kötöttem olyan barátságokat, amik a mai napig tartanak. Egyetem alatt egy évig baby sitterkedtem egy kis faluban Helsinkitől keletre, majd hazatérvén, lediplomáztam-„finn szakos előadó” lettem. Miután szeretem megvizsgálni, hogyan változnak a dolgok, diploma munkámban egy kortárs finn írónő munkáin, novelláin, versein át követtem, hogyan alakul a nő jellemfejlődése élethelyzetein át. Hogy milyen a szerelmes nő, az elvált nő, a természetre rátaláló nő, az Isten felé forduló nő…. 1956–1989 közötti írásait dolgoztam fel. 1993-ban ösztöndíjasként kerültem ki, a finn irodalomban tanulmányoztam a természetszemlélet változását a 19. századtól napjainkig.
-        Milyen az élet Északon?
-        A sarki tél kemény, depresszív időszak. Kb. reggel 10 óra körül világosodik és 16 óra körül már sötét van. Napközben sem lehet látni a napot, mert néha csak áttetszik a felhők mögül. Elég lehangoló. Viszont talán ezért olyan egyedi a skandináv lakáskultúra, hiszen beszorulnak hosszú hónapokra, bezártságukat igyekeznek feloldani. Minden világos, fényes, tiszta, natúr- ez pótolja a fényt. Nyáron persze majd éjfélig lehet lámpa nélkül olvasni, ilyenkor szoktak a finnek kerti partizni, megélénkülnek, nyitottabbak és barátságosabbak lesznek.
-        Származott-e előnyöd vagy hátrányod abból, hogy magyar vagy?
-        Előnyöm inkább. A finnek szeretik a magyarokat. Persze ért engem is inzultus. Egyszer megdobáltak a kollégium előtt tojással tizenévesek, s azt kiabálták, hogy „külföldi”. Nem nekem szólt, hanem a ténynek. A 90-es évek elején érkezett ide egy nagyobb menekült hullám, vietnámiak és szomáliaiak árasztották el az országot, s ez felbolygatta a kedélyeket. Olyan idegen gyűlölettel, ami nemrégiben a norvégiai eseményeket motiválta, s egyre erősödik az északi országokban, akkor még nem találkoztam…. Kulturált, visszafogott nép a finn, olvasottak, zárkózottak, nehezebben oldódnak, de ha látják, hogy dolgozol, tanulod a nyelvüket, befogadnak.
-        És beköszöntött a szerelem….
-        Ezt is Finnországnak köszönhetem! Párommal egy kollégiumban laktunk, Ő is ösztöndíjasként tanult Helsinkiben, jazz tanszakon. Ő mexikói származású, klasszikus zenét, jazz harmóniákat tanult a Sibelius Akadémián. 1995-ben házasodtunk össze, azóta élek Mexikóban, és van két aranyos kislányunk.
       –    Finnország után Mexikó. Milyen volt az áttérés, hogyan alkalmazkodtál ebben a  szélsőséges élethelyzetben?
        -    A honvágy változott bennem. Amíg Finnország izgalmas tanulmány volt, tudtam, hogy bármikor hazajöhetek.  Mexikó a választottam hazája, idővel az én otthonommá is kell válnia. Már nem csak az anyukám főztje után vágyakoztam, hanem a mákért, a birkatúróért, a magyar műsorokért a rádióban, a baráti hangok, a magyarokra jellemző kedvesség, a megbízhatóság után, a közös háttérért, a közös múltért, közös ünnepekért, értékes pillanatokért. Kíváncsi szemlélődésből, nyitottságból és sok-sok megfigyelésből építettem fel az itteni életem. Nagyon szeretem azt, hogy itt minden szexualitást nélkülöző puszival és öleléssel üdvözlik az embert a barátok, rokonok, ismerősök. Mexikóban az ölelésnek jelentősége van. Egyfajta könnyedség érződik az embereken, pedig van bajuk elég. Mostani életünk kiegyensúlyozottnak mondható. Férjem zenét tanít és koncertezik. Van egy jazz triója, amivel egyre ismertebbek. Gyermekeim is zenében élnek, nagyobbik lányom ugyan klasszikusan kamaszodik, mint kortársai, de ő is zongorázik. Én nyelvet tanítok és rendezem a lányokat. Férjem szülei szemben laknak, így a közelség biztonságot is ad.
-        Jó magyarnak lenni a világban?
-        Tapasztalatom szerint, jó. Ismered azt a klasszikust, hogy miről ismerszik meg a magyar ember? Hogy utánad jön be a forgóajtón, de előtted megy ki. És ebben van valami. A magyarok okosak, jó az iskolai alap, az általános műveltség nagyon értékes dolog! Nagyon sokat köszönhetek annak, amit itthon megtanultam. Sosem gondoltam arra, hogy mit hogyan fogok hasznosítani az életben, mi felesleges és mi nem az. Bebizonyosodott, hogy minden jó lesz valamire. Nagyon sok jót kaptam az életben, sok értékes barátot, beszélgetést, történést, lehetőséget azért, mert az itthoni alapműveltségemmel nyitottam.
-        Hogyan változott a magyarság tudatod?
-        Letisztultabban látom magunkat, magyarokat. A magyarok nagyon kemények, nem mutatják ki az érzéseiket olyan könnyen. Az egyetlen, amit kéretlenül is kimutatnak – az elégedetlenség. Ezt kivetítik még arra is, akinek panaszkodnak. Széles mozdulatokkal, felháborodva, már-már támadóan gesztikulálnak. Néha drámaiak, ha valami nem úgy megy, ahogyan azt elképzelték. Hiányzik a könnyedség, az elfogadás, a rend értékelése, az önbecsülés az életünkből. Hiába vagyunk okosak, talpraesettek, kreatívak, kedvesek, valamiféle megfelelni vágyás miatt hajszolódunk az elkeseredés határára. Tudod, az oroszok azt mondják „ ha munka és egészség van, a többi már megoldódik”. Az angolok is bírnak egy mondással: ”ha magadról van szó, használd az eszedet, ha másról van szó, használd a szívedet”. A mexikóiak pedig úgy vélik, hogy „nincs probléma, amit ne lehetne megoldani”.
-        Mexikóban milyen mexikóinak lenni?
-        Mexikóban nincs az emberi életnek nagy értéke. Az utcán szemrebbenés nélkül ölnek, gyerekeket rabolnak, a szebbeket prostitúcióra kényszerítik, a javát pedig eladják a szervkereskedelemben, a drog kartellek virágoznak. Nincs erős közbiztonság, minimális a szociális háttér. A hajléktalanokkal senki sem törődik. A rendes orvosi ellátásért fizetni kell, mert az az alap, amit mindenki fizet, közkórházi ellátást biztosít, szörnyű körülményeket. Közkórházban szülés után 5 órával már kitesznek az utcára. Császármetszés után másnap reggel. Hat hét a szülési szabadság, s ha nincs nagymama, akkor adhatod bölcsődébe a gyermeket. Nincs családi pótlék, nincs táppénz. Szabadság az első évben 0 nap. A második évtől 5 nap és négy évente egy nappal több. A mexikói állam nem hordja a tenyerén az állampolgárait, és nincs elégedetlenség, ehhez vannak szokva. Igaz, nem lehet összehasonlítani a szegénységet az európai szegénységgel. Sőt, egyetlen szegénységet sem szabad összhasonlítani, de azt tudnunk kell, ebben is vannak fokozatok. Az európai után a latin-amerikai, ázsiai, és az afrikai a sorrend. Az afrikai a legreménytelenebb. Mexikóra jellemző a szélsőség. Aki szegény, nagyon szegény, a gazdag nagyon gazdag. Az igazi éhezés nem jellemző az országban, hiszen van egy mondás, „ha egy mexikói kinyújtja a jobb kezét, beleesik egy mangó. Kinyújtja a bal kezét, beleesik egy banán…. Elszórja a mangó magját és ott új fa terem….” Enni a legkönnyebb itt, de nem jutnak sokszor húshoz. A szegény hegyvidéki településeken nem esznek minőségi ételeket. Élnek kukorica palacsintán, ez a tortilla, amit egy kis mésszel dúsítanak, megkenik babkrémmel, szórnak rá salsa szószt és ezt eszik mindennap. Nem tanultak meg előre gondoskodni, télre eltenni befőttet, élelmet, tűzifát, stb….nem szorultak rá, mert mindig van friss és nem kell fűteni télen sem. Ám ha történik valamilyen természeti katasztrófa, akkor felerősödik a nyomor…. És természeti katasztrófa pedig van bőven. Itt kezdődött a H1N1 vírus világjárvánnyá való emelkedése, itt szedte a legtöbb áldozatot is. A karibi térséget sújtó hurrikánok szoknyája eléri Mexikót, és hónapokon át tartó esőzéseket okoz. A földrengések is gyakoriak arrafelé. A legkeményebbet 7 hónapos terhesen éltem át, egy toronyház 20. emeletén dolgoztam. Ez 7,2-es volt. A közeli vulkán is pár hónapja elkezdett füstöt pöfékelni, aktivitása várhatóan növekedni fog. És mégsem depressziósak a mexikóiak. Vidámak, lazák, élik a mindennapjaikat, együtt élnek a természettel. Figyelemre méltóan szeretik és tisztelik az időseiket, foglalkoznak velük, nem hagyják magukra őket. Mexikóban jó idősnek lenni! A fiataloknak nem teher, hogy a nagyit elkísérjék bevásárolni, piacolni. Minden családi eseményen ők vannak a középpontban, a gyermekek is a nagyszülők közelében nőnek fel. Itt is van, hogy öregek otthonába adják az időseket, de nem ez a jellemző. A családok nem szigorúan csak a vér szerintire korlátozódnak. A család, a szülők, a barátok, a barátok szülei egy közösséget alkotnak, akik törődnek egymással. Így élik túl a nehézségeket, segítenek egymáson, mindig végig kérdezik egymást, képben vannak egymás életében, gondjaiban, örömeiben. Tiszteletre méltó, ahogyan ez működik. Nyitottak, jobban élik meg az érzelmeiket, mélyebben, és a probléma valóban megoldásra kerül…..
-        Milyen magyarnak lenni Mexikóban?
-        Közelebb áll a mexikóihoz a magyarok temperamentuma, mint a finneké. Úgy érzem, sok közös vonásunk van, de a magyarok sokkal kedvesebbek, megbízhatóbbak. Egyedül vagyok magyar a környezetemben, és megtanultam, hogy nem változtathatom meg Mexikót, elfogadom olyannak, amilyen. A családomra koncentrálok, őket akarom boldoggá és jobbá tenni, s ebben jól tudom használni az európaiságomat, a gyökereimet. Mikor március 15-én kokárdát tűzök és így közlekedem a városban, a mexikóiak értetlenül néznek. Az ő nemzeti színük szintén piros-fehér-zöld, egy címer van a lobogón, de ők nem ismerik a kokárda formát. Ha kérdezik, büszkén mesélek erről, hogy ez mit jelent. Egyszóval, jól érzem magam, de megtanultam, hogy semmi sem tart örökké. Sem a jó, sem a rossz.
-        Milyen lelki pilléreid vannak, amire támaszkodhatsz?
-        A problémamegoldó-készség, a nyitottság, a pozitív hozzáállás, a jóra való odafigyelés, és a hitem, hogy a dolgok összeérnek. A jó mindig visszaér hozzánk. Ha valakivel jót teszel, mástól visszakapod. És talán az, hogy nem tudok megváltoztatni mindent, ami nem tetszik, de önmagamra koncentrálok, a családomra és a lényegtelen dolgokat hagyom átfolyni magamon. Ez már talán itt felvett szokás, mexikói. Én is azzal törődöm, ami nekem fontos. Nem engedem szétforgácsolni az időmet, energiáimat. És a tanulás. Ebben sosem csalódtam. Az internet minden kapcsolatot elevenen tart, ha hiányzik valaki, megkeresem. Írom a blogomat Mexikóról, ez is megtámaszt, a jövőben megpróbálok ismét rendszeresen jelentkezni. A címe: México lindo y querido.
-        Mit viszel magaddal a mostani látogatásodból?
-        Rengeteg élményt, kedvességet, szeretetet, amit csak itthon kaphat az ember. 18 év után először voltam a Balatonon, tele vagyok képekkel, emlékekkel, de csak akkor tudom megmondani, hogy mi maradt meg nekem, ha két hónap múlva megkérdezel. Olyan töményen kaptam és szívtam fel magamban az itthon légkörét, esszenciaként viszem magammal, s az elemezgetést későbbre hagyom. Két évet kellett bepótolnom pár hét alatt. Visszatérve a honvágyra, rájöttem, hogy a honvágy egyfajta indikátor. Ami hiányzik, azt akartam a lányaimnak megmutatni, megtanítani. Ők is nagyon élvezték az egészet. Az utcán való szabadon mászkálást, biciklizést, a kavicsdobálást a folyóba, a biztonságot, ők is nagyon sok kedvességet kaptak, figyelmet, szeretetet. Két kultúrában, kétnyelvű gyerekként nőnek fel, nem könnyű nekik; amit itthonról viszünk magunkkal, azzal viszont ők már többet tudnak a világról….
Elköszöntünk egymástól azzal a bizonyos mexikói öleléssel, ami most már számomra is nagyon értékes gesztussá vált. Ez egy különleges ölelés; egy teljes testtel, szívvel, lélekkel hozzád forduló figyelem, s nagyon erős pozitív erő lakik benne: a szeretet. Elgondolkoztam azon, hogy a biztonságot, a nyugalmat és a rendet kellene kicsit jobban értékelni, mint ahogyan mi azt meg becsüljük. És magamban hálás vagyok azért, hogy ez az ország akkor is ad nekem, ha épp én nem veszem észre, s érte nem tisztelem... Újra átgondolom azt az újévi jókívánságot, amit olvastam Judit blogjában: „hát reméljük, hogy ez az év mindannyiunknak egészséges élelmiszerekkel táplált egészséget, erőt a munkához és boldogságot hoz….” Annyira egyszerű és minden benne van...
                                                                                            

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése