- Én szabad akarok lenni! – mondta szenvedélyesen, villogó szemekkel Gyermekem egy nap, mikor épp rajta kaptam csavargáson. Az első sokk és némi faggatózás után kiderül számomra, gyakorta nem jön haza az iskolából, s nincs is kedve eme kérésemnek eleget tenni. Hol jár ilyenkor, ahol a madár sem,- nem tudom. Igyekszem nem pánikba esni. Kalandozik? Haverozik? Netán szerelmes? Vagy pusztán a szárnyait kezdi próbálgatni? A rémületem mögött ott lappang egy számomra kedves, apró jel: igénye van az önkifejezésre… Belső mosolyom őszinte, a külső kicsit feszesebb. Félő, feltöri a pöndölyöm a rám váró feladat!
Hogy mikor lesz Anya a nőből, a pontos idejét nem tudnám meghatározni. Nem a terhességgel kezdődik. Persze, mindenki másképp éli át, de az szinte bizonyos, hogy a Gyermek születése olyan érzelmi fejlődésen vezet át, aminek a végterméke egy fájdalmasan szép, iszonyúan nehéz felismerés. Saját életemre vetítve, Fiam egy hónapos volt, amikor rádöbbentem, hogy annyira szeretem, hogy bármi történik Vele, mostantól az én életem is befolyásolja. Addig is szerettem, kötődtem hozzá, elláttam, gondoskodtam Róla, de ez még, tudod, olyan agy nélküli szeretet volt. Csoda leple alatt szövött tündérmese. Ő meg én, én meg az Anyaság – éreztem, hogy e mögött van valamilyen apró betűs záradék, amit én még nem fogtam fel, pedig abban lapul a lényeg…
Ez a bizonyos felismerés annyira belém hasított, fájt, megremegtetett, most is emlékszem a pillanatra, látom magam, ahogyan nézem Őt, aki nélkül sosem leszek már teljes ember… Képek jelentek meg előttem a jövőnkből; ha szárnyal, ha vergődik, ha boldog, ha boldogtalan, kiegyensúlyozott vagy épp depressziós, ha nyer, ha veszít, ha beteg vagy egészséges, ha történik Vele valami, végem van. Ez az áldott kötelék életre szól, az enyémre és az Övére. Befolyásol mindkettőnket a Létünk, és már nem lehet visszacsinálni! Én, magam is felértékelődtem, hiszen felelős vagyok, tartozom Neki az életemmel. A magamért való aggódás mögött egy egyáltalán nem önző tény lapult, hogy mi lesz Vele- nélkülem? Vajon ott leszek-e, amikor kellek, hogy védjem, óvjam, vezessem? Törékenysége, kiszolgáltatottsága nem hatott meg, jóval inkább az a tudat, hogy nem magamnak szültem. Úgy kell dolgoznom, nevelnem, felkészítenem, hogy nélkülem tudjon teljes életet élni. A felismerés pillanatában- úgy éreztem,- el kell kezdődnie az elengedés folyamatának is. Emlékszem a pillanatra, mely könnyekkel fojtogatott, izgalommal, félelemmel töltött el, vajon képes leszek-e erre, és tudok-e okos, bölcs Anya lenni, aki teljesíti a feladatát, útra készíti a Gyermekét? Csupa kérdőjelet láttam magam előtt; olyan gyámoltalan az ember, ha életében először esik pánikba! Egy villanásra beleláttam a jövőnkbe, s megéreztem a súlyát, terheit… Ez a pillanat most is él, sosem hagy el, itt kalandozik bennem…
Jó, jó, már nem látom pelenkásnak, különben sem gügyögött soha; első és legtömörebben megfogalmazott kijelentése az volt, hogy „hinta”. Állt a rácsos ágyban, kerek fejét a Hold tette ünnepélyessé ezen éjszaka, s határozottan kimutatott az ajtófélfán lógó babahintára. A nagymamád térde kalácsa, az! Nagyon pipa lettem rá. Egy ideig farkasszemet néztünk, majd úgy döntöttem, én nyertem s visszamentem aludni. A „hurrá, megszólalt” érzésemet beárnyékolta az összkép; a kifejtett mondanivaló, a hanglejtés, a kövérkés, puha babamancs oly kifejező lengetése sejteni engedte konok, makacs jellemét. Jesszus! Még csak nyolc hónapos és dirigál éjjel kettőkor!
Ahogyan nőtt, növekedett, s kavarta a viharokat, penge éles helyzeteket, életveszélyes kalandokat, néha hálát rebegtem, hogy túl éltük. Ő is, én is. Hosszú, kemény időszakaiban, amikor igenis balhés gyereknek számított, iszonyú rémálmok gyötörtek. Sokszor visszatért, egy bizonyos, midőn kinyitja az autó ajtaját menet közben az M0-on, kizuhan, majd lábra kapva szalad az úton, s az autók észre sem veszik Őt, csak jönnek, jönnek… Egy másikban körhintán ül Dubrovnikban (valahogy mindig oda álmodtam magunkat egy vacak képeslap miatt) és a meredek sziklák fölé kilengő hintáján Ő megfordul, imbolyogva feláll és megbillen… Snitt…Sosem mertem tovább álmodni, verejtékben úszva bújtam Férjemhez. A röhej az, hogy mind erre képes volt, Benne megtestesült a merészség, kíváncsiság és vadság… Ezer éjjen át újra és újra rettegtem érte! Megnőtt, hála Istennek, kikupálódott, lecsillapodott. Nagyszerű gyerek; konok, makacs, fafejű, okos és mára már lusta, igazán nagyszerű gyerek! Örülök, hogy ilyen, hogy Ő Az, aki belőlem van, és minden percében azt szeretem, aki éppen akkor Ő. Lúdbőrös nosztalgiával emlegetem a múltat, s még most is érzem a szorítást a mellkasomban, ha eszembe jutnak kalandjai. Ő Az. Igen… Mindig azonos azzal, aki a kezdetektől volt, és történései, változásai, egyéniségének fejlődése, hibái, a Mi hibáink, az én hibáim, - olvashatóak Benne. Látom. (Avatárosan)
.
Azóta történt velünk egy s más; ketten maradtunk. Nagyon megrázott a felismerés, hogy súlyozottan tőlem függ egyes egyedül, hogy a Kiskrapekból milyen felnőtt lesz. Élesedett a borotva éle, kihajított védelmező biztonságából az a gaz, kemény Élet! A lehetőség, hogy elszúrjam, megsokszorozódott. Nyolc éves volt elválásomkor és nem értett semmit. Azaz igazság, hogy én sem. Pár héttel a Férjem elköltözése után, - simán haldokoltam volna még hónapokig, - elcsíptem és önmagam zombiságán túl, felfogtam egy pillanatot. Emlékszem, ült az Apja székén, vállait előre húzta, kezei céltalanul az ölében, (szokatlanul nem csináltak semmit), feje a mellkasára bukott, s így szólt. „Én nem akarok Férfi lenni a háznál. Én gyerek akarok maradni…” Jézusom! Villogni kezdett minden vészjelzőm! Néhány átvirrasztott éjszaka, láncdohányos fuldoklás után, megkerestem egy pszichológust. SOS! Én nem érek rá depressziós lenni, én nem engedhetem meg magamnak. Nekem most állatira muszáj megkapaszkodnom ahhoz, hogy kivezethessem a Gyermeket is! A csepeli Családsegítőben komolyan vettek, segítettek. Folyamatosan figyelmet és kontrollt kapva rendszereződtem, - teljesen három hónap alatt- összeraktam magam, s új életet kezdtem. Vele, aki nem értett semmit, ott, ahol nem szerettünk lenni, mert minden fájdalmas emlékeket őrzött, úgy, hogy egy fillérünk sem volt s én három műszakban dolgoztam éhbérért a kórházban. Mennyei Atyám! Angyalok és Ördögök! (Hogy adjunk az igazságnak is). Lépésről lépésre csiszolódtunk egymáshoz az érzelmi kiütés után.
Tudod, két gügye lágytojásnak neveztük magunkat, és igyekeztünk mindig megfogalmazni, élethelyzeteinkre vetíteni a cinkosságunkat. Így módosult mindig naprakészen: felsült lágytojás. lesült lágytojás, romlott lágytojás, büdös lágytojás, fogatlan lágytojás, kopasz lágytojás. Édes, kedves, idióta, buggyant, füllentős, makacs, bolondos, hibbant, álmodozós, buzgómócsing, stréber, nyalizós, stb. lágytojás. „Hány perces lágytojást kérsz? - Úgy érted, hány percenként kérem a lágytojást?” Beszéltünk tevenyelven, kitaláltunk magunknak egy külön, titkos szótárat, amit csak mi értünk. Az volt a cél, hogy nagyon hamar egy húron pendüljünk. Lovagolni hordtam, holott enni sem nagyon futotta. Kellett valami állat, csak ezt tudtam, állatterápia kell! A lovak szeretete később munkára is ösztökélte, évekig járt dolgozni a lovardába ingyen, esetlegesen lovaglásért cserébe. Sokat csavarogtunk, sátoroztunk, kalandoztunk, barátkoztunk. Esténként olvastunk. Neki is volt könyve, nekem is, és volt mindig közös könyvünk. Hónapokig nem is kapcsoltunk mást, csak rádiót. Kizártuk az országot, a bajokat, a gondot, - befelé figyeltünk, egymásra.
Háááát, sok tescós párizsi, sok-sok lemondás, néhány nagy ötlet, egy babavizsla, új barátok, új kapcsolatok, s azt vettük észre – működünk. Az életünk határozottan tetszeni kezdett mindkettőnknek. Megbékéltünk új helyzetünkkel, kitaláltuk magunknak. Újra írtuk, újra szabtuk, kitöröltük, átmásoltuk, kiradíroztuk a régi rendet. Csak Ő és én.
Nem sokáig volt béke és nyugalom, de kellő időt kaptunk a felépülésre. Iskola, új munkahely, néha két-három másodállás, sok elveszett idő, amit nem tudtunk együtt tölteni; újra és újra áldozatot kellett hoznunk. Minden jó percnek, érzésnek ára volt. Őszintén elmondtam a problémáim Rá eső részét, miben segíthet, (mert jól esne), s megosztottam Vele a terveimet is, de a döntést a magam kezében tartottam. A felelősséget nem terheltem rá, akkor sem, ha miatta történt valami negatív. Meghagytam Gyereknek, ahogyan kérte. Most sem csinálnám másként. Pontosan eddig működött minden. A csavargás valahogy még nem volt tervbe véve. Gyakorlaticce, még nem készültem fel a tinédzser korra. Az én hibám. Önnön feladataimra koncentrálva figyelmen kívül hagytam a koraérettségét.
Persze, én is átéltem, nehéz is volt, emlékszem. Nekem is volt gondom a Világgal, az Őseimmel, és természetesen én sem fogadtam szót. Mégis, volt szó, ami elhangzott. Volt, aki kimondja, rám fordítsa azokat a szavakat. Szájával formálja az igét, amit én természetesen nem hallottam jól, nem is értettem, sőt, nem is akartam, de a szándék, jó volt, tudtam akkor is. A sokszor elhangzókra emlékeztem, leginkább azokra, amihez történet kapcsolódott, amit az elmém adoptálni volt képes. Ehhez mérten tettem lépéseket, ehhez mérten igazítottam önmagam kicsiny világát, s próbáltam tisztán látni a zavarosban. Milyen ez a Világ? Van-e helyem és vajon hol van az a hely? Ki vagyok én? Számítok valamit? Én létezem? Mit kell tennem ahhoz, hogy létezzem? Hogy felfigyeljenek rám? Hogy jól érezzem magam? Hogy meghatározódjam, hogy legyek Valaki. Egy jó nő egy jó fej, egy jó arc, egy jó ember, vagy mégis, milyen legyek? Hazudjak vagy ne? Lopjak? Csaljak? Dohányozzam? Igyak? Becsapjak valakit? Bármit megtehetek, és kipróbálhatok, hiszen eddig még sosem csináltam „semmit”! Bármit teszek, minden Új, én még a tudatommal, a saját akaratommal sosem rendelkeztem, nem hagytam nyomot a Földön! Átkozott, áldott kamaszkor! Akkor szerveződtem Emberré. Tudom. Most már tudom… Ja, már negyven éves vagyok…
Gondolkodóba estem, mindazon túl, hogy naponta kaptam friss, ropogós anginás rohamot, hogy ha a Gyermekem nem ért haza, tennem kellene valamit! Éreztem, most, most van itt az idő, feldobta a labdát, itt van, itt van az orrom előtt, csak értenem kellene, s jól reagálni! Minden rajtam múlik; íme, a Kölyök engem ismét felnőtté avat.
Szabad akar lenni? Miért? Miért érzi, hogy nem az? Milyen szabadságra vágyik? A Macskafogóban Safraneket idézve „Nos, nem értem a kérdést…” Megvizslattam a jelen helyzetet. Teljesen liberálisan nevelem. Vannak kötelező és muszáj dolgai, vannak szabadon választható és alternatív lehetőségei. Rajta múlik, mit, hogyan használ ki. Következetesen vonom és adom vissza a jótékony szabadidőt. Mi a hiba? Mivel nem számoltam? „Mi ez a hülyeség????” (Mr. Tájfel)
Szabadság? Ebben kellően megilletődött vagyok, hiszen, én mindig szabadnak tartottam magam. Számomra, mint a betevő falat. Születésem pillanatától független, erős egyéniségem diktált vagy büntetésben volt. Ha korlátoztak, akkor sem törtem meg, feltaláltam, hogyan éljem túl a keménykedést. A hatvanas évek végén, a szocializmus legszocialistább városában, Dunaújvárosban születtem. Határozott értékrend uralta a várost, szinte katonás és következetes, ami körül vett. Az Anyám reggeltől estig dolgozott, s már csecsemőkoromban lelkesen ütöttem vertem a csoporttársaimat a bölcsiben. Ott volt a helyem. Remekül éreztem magam. (Anyám szégyenkezése csak mende-monda…) Olyan miliő vett körül, amihez mérten én tudtam szabad lenni. Akár négy évesen, akár hét évesen, tudtam, mihez kell alkalmazkodnom, mihez mérten lehetek én különc. Fontos! Volt egy olyan mérce, amihez én bátran oda képzelhettem magam, és igen jólesően kitalálhattam valamit, amitől én mégiscsak más lehetek. Sokat csavarogtam, bátran, hiszen mindent ismertem, a környező Kádár völgyet, a várost, az utakat, a gyalogösvényeket, csak egy dolgot nem – az időt. Tudtam, hogy Anyám este ér haza, ha lemegy a Nap, a Bátyám szintén járta a maga útját, nem őrzött, nem védett és még sem féltem. Nem hittem, hogy az emberek gonoszak, hogy ölnek, erőszakot követnek el, kirabolnak, (vakondnadrág zsebemben volt mindenem) hogy drogoznak, hogy eladnak piacon, és elütnek a zebrán, mert sietnek, és mert idegesek vagy mert részegek, kábultak. Volt akkor is baj a világgal. Emlékszem a cukrosbácsi-történetre, és egyszer magam láttam egy mutogatós embert is. De az a világ- nyugodt, védett közeget biztosított nekem, nekünk. Most, 2010-ben nem látok mást, csak káoszt. Próbálom a Fiam szemével nézni… Eszembe jut, amikor azt mondta négy évesen egy parkolásom alkalmával, hogy cseppet se izgassam magam, vesz egy kis robbantót a boltban és csinál helyet nekem. Mert a Cobra11-ben vasárnap délután látta, hogy az autókat csak úgy robbangatják és ez számára igazi volt. Hoppá! Ez igen! Erre nem gondoltam. Mi az igazság és mi a valóság? Vajon, meg tudja különböztetni valaha is? Amikor én gyermek voltam, hétfőn adásszünet volt. Este nyolcig nézhettünk TV-t, és ha lestünk, nagyon elzavartak aludni. Nem láttam gyilkosságot, vért, és nem játszottam ölöset és kicsinálósat, és nem csináltam embereket a SIMS-ben sem, és nem fejlődtem a harcosommal a Gates of Andaronban. A gyermek oldalak között nem találtam kemény pornót, sem állatos perverziót, és az osztálytársaim sem dicsekedtek azzal, hogy a tesójukkal ők már csinálták… Nem volt hamis világom, sem ártékony információim, és nem voltak egymásnak ellentmondó érzéseim. Pontosan tudtam, hogy mit képzelek, és mi a valóság. Senki sem csapott be olyan nyilvánvalóan, hogy eltévedjek. Meghagyták józan, paraszti eszemet. Hagytak gyereknek lenni. Még most is elindulok aludni, ha korhatáros film kezdődik, pedig már régen nem vagyok 18 éves. Sőt, az Apocalipto című opust 37 és fél évesen láttam, s megállapítottam, hogy ez a film 38 éven felülieknek való.
Miért akar ez a Gyerek szabad lenni? Azt tanultuk, hogy az információ- hatalom, szabadság. Hát nem igaz? Hiszen olyan tág világot él, amit én sosem, mert öregebben ez már csak kapálózás! Ha lefagy a számítógép, én kifejezetten dührohamot kapok, hogy ”ez már megint, mennyibe fog kerülni nekem?”, ahelyett, hogy újra elindítanám. És angolul is csak a mondat elejét olvasom el, mert a végére már nincsenek szavaim. Neki minden természetes. A gép, a TV, a virtuális világ, a PS2, a MP4, (én az MP3-nál elakadtam, már azt sem voltam képes befogadni); ha mesét néz, abban minimum ölnek vagy mágiára tanítják (gyanítom, hogy a szemöldök-pöri ennek volt köszönhető), az autók robbannak, az állatok beszélnek, az emberek ölnek. Tök jó az ölés, mert akkor kap jutalom pontot, és ha teljesíti a küldetést, akkor a klán vezér majd megdicséri. (klán vezér egy negyvenes férfi; éjjel-nappal játszik a gépen, Ő valamilyen játékmester, csak remélni merem, hogy nem annyira aberrált, mint, ahogyan ez hangzik). És Ő mégis szabad akar lenni. Mi a szabadság? Az, amit én éltem? Vagy az, amit Ő él? Nagyon sokat gondolkoztam ezen. Hogyan fogom Neki elmondani, hogy mi a szabadság? Amikor a valóság és a kitaláció volt műsoron, jó ideig mondogattam Neki, hogy mi egy film története, mi a valóság, mi a trükk, a filmes technika, és ennek hatására jóval nyugodtabban szemléli az alkotásokat. Nagy kritikus sosem válik Belőle, de nekem már az is fontos, ha megjegyzi, „nézd, ezt vajon hogyan csinálták meg?” Hasonlóan gondoltam, megmutatom Neki a szabadságot is. Jó terv, mi? Én is letörtem. Hogy mutatsz meg egy fogalmat, egy életérzést, egy pillanatot? Úgy, hogy minden ömlesztve, zanzásítva a rendelkezésére áll? Fuldoklik benne, értelem és agy nélkül! Egy olyan korban, ahol az arcodba üvöltik- demokrácia van! Szabadok vagyunk! Félre ne érts engem, nem akarok politizálni. Önálló gondolkodóként nem foglalok állást, és nem török pálcát sem. Ez van. Demokrácia, 2010, Közép-Európa, Unió. Moment épp lecsengő Világválsággal fűszerezve. Nem próbálom meg kideríteni, mi az igazság, csak a jelen helyzetben megtalálni a helyem. Újra és újra orientálódnom kell magamnak is, iszonyú nagy kihívás, arccal megkeresnem az irányt, ahova leégés nélkül fordulhatok. Ha egyedül vagyok, van időm elmélkedni, néha azt képzelem, hogy létezem a mai világban s a Gyermekem épp most akar szabad lenni, mert már 11 éves és megint korábban érnek a gyerekek. Volt már így! Gyorsan nőnek fel, spanolva vannak önmaguktól és kortársaiktól. Érzelmileg viszont csiga tempóban futnak Marathónt. Nagy dolgokat tesznek éretlenül, látnak dolgokat, ami befolyásolja a lelküket, de nem ad stabilitást. Nagyot hazudnak maguknak, egymásnak, érzelmi és értelmi zűrzavarban dagonyáznak. Így szül gyereket a tizennégy éves és így drogoznak az ötödikesek a suli wc-jében is, így ölnek bosszúból, vernek halálra osztálytársat, így vallja magát leszbikusnak egy néhány 14-16 éves leányzó, aki sosem beszélt a szüleivel a szexről; fogalmuk sincs, mi az értékrend, amit ismerniük kellene s önmaguk éretlenségének csapdájában játszanak felnőttet. Borzalom.
Elővettem a filmjeimet. Kezembe akadt néhány a „feltétlenül megnézendő”-k listájából. Úgy terveztem, hogy érlelés szempontjából ki kell várnom, amíg ütni fog a film, Hiába avatom be korán, ha egyszer látta már, sosem fogja újra nézni a kedvemért akkor, amikor aktuálissá válik. A szabadságról, a döntésünkről, az életérzéseinkről nagyon sok film szól. Szinte végtelen a lista. Én sem láttam mindent. Én sem éreztem mindent. Én is csak a szőnyeg széléig jutottam. Megnézendők listája… Trainspotting; Thelma és Louise; Ponyvaregény; Ford Fairlain kalandjai; Hair; Veszett a világ; Paris, Texas; Szelíd motorosok; Sörgyári capriccio; Mégis, kinek az élete?; Híd a Kwai folyón; A szakasz; Apokalipszis most; Az élet szép; Száll a kakukk fészkére; Picasso kalandjai; Gyűrűk ura összes; Bakancslista; A fal; stb… magyar kortársaink is tettek ehhez, kultuszfilmjeink az Üvegtigrisek; Konyec; Rózsaszín sajt; Kontroll; Csocsó; Sztracsatella; Sose halunk meg; A szökés- Gyarmathy Lívia filmje; Roncsfilm; Legényanya; stb…
Ha elmondhatnám, ha értené, ha érezné, amit én… Hogy minden attól függ, hogy mi az, amit értékelünk és érzelmeinkben felfogunk. Hogy az, ami van, és ami meghatároz minket, bennünk lakó, velünk szervülő érzés – a szabadság, a gondolataink, a lelkünk, a hovatartozásunk szabadsága; Sosem egyforma és mindenkinek más. Különböző formában nyilvánul meg, szinte megfoghatatlan, sosem tudjuk az igény felismerése nélkül egy adott szituációban, mit érzünk majd szabadságnak… Mindenkinek mást jelent. Hogy mondjam el? Szabadnak lenni magányos és öröm teli dolog is. Bennünk van. Belül él. Uralkodik. Meghatároz. Pl.: Egy koncerten csápolni millió fiatallal – mennyei! Hinni ugyanabban a dalban- ajándék! Egy valakivel megosztani egy fontos pillanatot, - maradandó… De ha nem sikerül, az sem baj. Hisz nem függ senki mástól, az én szabadságom tőlem… Én döntöm el. Rajtam múlik. Választok, döntök, érzek. Azonosulni valamivel, akkor tudok, ha bennem ez ugyan úgy kel életre. De ebben a helyzetben is magamra figyelek. Kollektív szabadság tudat hegyeket mozgathat meg és országokat dönthet romba. Ám parancsszóra, divatból nem megy vagy, mert úgy szoktuk. Ebben nem találom önmagam. Milyen érdekes, a Fiamról beszélek, de magamból indulok és magamhoz érek vissza. Én a helyemen vagyok, s akkor talán tudok tanítani. Menni fog!
Úgy döntöttem, ugyan azt teszem, amit a szüleim. Viszonyítási alapot adok kézikönyvszerűen - segédletet az élethez. A beszélgetések, mesélések, tanítások, boncolgatások, elemezgetések még sosem ártottak senkinek. Reménykedem, talán meghallom az igényt, ha megfogalmazódik! A szüleimnek bejött a kommunikáció, a mi életünkben pedig eddig is nagy szerepet játszott, folytatnom kell, nyitva tartani a csatornát. Ez jó, nagyon jó!
A legfontosabb s ez nem tűr halasztást, határozottan meghúzom a határokat, hogy tudja, mihez mérten lehet szabadnak lenni. Ugyanis, csak azt a falat lehet döngetni, ami áll, ami erős. Nem árt, ha mozgatható, s ahogyan érik, s kerül harmóniába lelke az eszével, úgy engedhetem majd a mozgás terét tágulni. Figyelnem kell, hallanom, éreznem. Mostantól egy percet sem veszíthetek, ott kell lennem a toppon! Ó, de bolond vagyok, gondolhattam volna rá, a túlságosan is tág világ csak elveszésre buzdítja! Jelen pillanatban, úgy érzem, akkor is tévelyegne, ha mindent időben észre veszek, hiszen az információ halmaz, amibe belenőtt, már régóta formálhatja s fel mérni sem tudom, milyen mélyen nem érti… Kitörölni nem lehet a felszedett szlenget, szokásokat, téves és ártékony, javarészt virtuális világot, de ha benyomom a verbális „újratanulás” gombot, korrigálhatóak a súlyozásai. Korunk nem gyermekbarát, ezt bátran kijelenthetem; nincs benne nyugalom, kiegyensúlyozottság, tervezhetőség, s pont a mi életünk mondja tollba, bármikor összeomolhat. Kell egy hely. Kell egy ember, egy támasztó, lélegző Föld, ahova mindig vissza lehet térni, ahol van menedék, biztonság, és ahol mindig szeretet veszi körül. Bármennyire is galádul kicakkozza a lelkicsipkéimet, én vagyok az az ember, az a hely, az a Föld. Iszonyatosan bízom abban, hogy nem késtem le a pillanatot, időben reagálok a feldobott labdára. Az ad erőt, ahogyan feldobta.
Igaz, konkrétan én sem tudom, mi a szabadság. Mindig azt hittem, hogy szabadnak születtem és ezen nem is gondolkodtam… Most jöttem rá erre a hiányosságomra, amikor S.Panzaként, az én Donom lépteit vigyázva tovább kellene adnom Neki a tudást… Nincs ilyen tudásom. Ösztönöm van, tapasztalatom és hála Szüleimnek, gyökereim. Az általam alakított S. Panza kortalan, nyitott, korrekt, szenzitív, mester és tanítvány egy személyben. Képes végig kóborolni újra az ösvényt gyalog vagy akár szamárháton, még a Don feszítve lovagol. Őrzi, védi, hogy át ne essen a ló másik oldalára, de a világ minden kincséért sem lovagolna helyette. Így van ez jól. Az Ő fenekét is fel kell törnie a nyeregnek ahhoz, hogy célba érjen…
Ez a legnagyobb szabadság, amit adhatok… Talán egyszer megérti…
