2020. november 23. van. Kórházban dolgozom már lassan 32 éve. Azon furcsa emberek közé tartozom, akik kórházban nőttek fel, hiszen, 18 évesen bekerülni az egészségügy forgatagába, a fehér köpeny, kismamacipő és fityula vonzásába, el is rendezte az életemet. Véget ért a süldő kamasz, ezzel az egész gyerekkorom. Felnőtt még nem tudtam lenni, de azt tudtam, hogy soha többé nem leszek gondtalan gyerek. Áldozat vállalás, gondoskodás, odaadás, kitartás, szeretet, számomra nem sokat jelentett, hiába mondták vezetőink, főnökeink, hogy mit kell éreznem. Mint ahogy azt sem tudtam, hogy a ha meghal valaki, hogyan kell viselekedni, megélni, túlélni. Tanulni volt a legfontosabb, tapasztalatot szerezni, rutint, biztonságot, és legyűrni a félelmet.
Éveket dolgoztam ezen, hogy ne féljek. Hogy a kezem remegése egy kritikus helyzetben, ne akadályozzon, hanem magabiztosan tegye a dolgát. Úgy hívtam, hogy a kezem is látni tanul. Számtalan nehéz szituációban okoztam magamnak kellemetlen meglepetést, mikor azt láttam, hogy remeg. Remeg, mert még mindig nem bízik, nem tud, nem érez. A félelem recegtette idegpályáimat, a bizonytalanság sugárzott belőlem, vacakul éreztem magam, hiszen én álltam ott és azon a poszton, élesben egy eset mellett. Amikor egy 4 órás újszülöttet kellett megszúrni, vagy egy leukémiás, kemoterápiás kezelésen lévő gyereket, vagy egy dagi,vörös hajú kisbabát, vagy egy ripityomra törött gyereket, mindig féltem, hogy nem fog menni. Kevés vagyok. Nem tudok eleget... Nagyon sokszor kellett fegyelmeznem magam, szinte szugerálni, hogy legyőzzem a kételyeimet, adjak esélyt a tapasztalat szerzésnek. Évekbe került, mire azt mondhattam, hogy bízom magamban. És még több évbe, mire nem szégyelltem magam előtt a nagyképű mondatot, hogy magamban bízom a legjobban.
Teltek múltak az évek. Semmi sem volt elég, mindig új és új kihívás, új eset, beteg került a kezem közé, már nem csak gyermekek, hanem felnőttek is. Aztán már javarészt felnőttek. Idősek, beteg betegek, életveszélyben lévő fiatalok, anyák, apák, nagymamák és nagypapák. És nekem újra tanulnom kellett, betegségeket, műtéti eljárásokat, gyógyszer kölcsönhatásokat, intenzív terápiákat, altatási és érzéstelenítési eljárásokat, fájdalomcsillapítást, ami alapvető emberi jog. Születéstől a halálig kellett tanulnom segíteni, embernek lenni és mindig ember maradni. Én most magamról beszélek, de minden kollegám szól általam. Hiszen, ha nem is vagyunk mindenkivel egy hullámhosszon, valahol mégis, egy vérből valók vagyunk. Ugyanazt tudjuk, akarjuk, tesszük, ugyanaz a hivatásunk, csak legfeljebb az út volt más, ahogyan idejutottunk. Mi vagyunk az egészségügy, - helyzetünk, maga a kormányok, politikusok által alkotott rémes valóság.
2021. március 01.
Aláírtuk a szerződést. Az is aláírta, aki minden meggyőződése ellenére cselekedett. Igen, eljött az idő, hogy ha összefogunk, megbuktathatjuk a rendszer fenntartóit. Gondolod, nem tudtuk? Milyen áron, kinek az életébe került volna ez a buktatás? Hány ember maradt volna ellátatlanul úgy, hogy így is sokan az utolsó pillanatban jutnak segítséghez!? Milyen elgyötört, kihajtott, megfáradt emberektől vártad a janizást? Egy éve a szabadságunk csak virtuális, hiszen, két 12 óra közé kerül egy szabadság kiírásra, az nem szabadság, hanem a jogosan járó pihenőnap. Majd egy éve túlórázunk, kockáztatunk minden áldott nap a kovidban, először csak fantomharcot vívtunk egy nem létező félelemmel, majd megmutatta milyen is az, mikor életerős embereket nem hagy életben tartani, kivégzi őket, mindegy, mit teszel, csodaterápia, csodagyógyszer, lélegeztetőgépek... Gondolod a pénzért eladtuk a lelkünket? Megalkudtunk? Még azt is olvastam egy hozzászólótól, hogy az fizesse vissza a tavalyi bruttó 500ezer forintot, (nettó 332ezer),aki felmondott most, amikor megtehette, mert nem jár neki... Megjegyzem, a kiesett bérünket, az elején elrendelt kényszer pihenőket, ingyenes készenléteket alig fedezte ez az összeg. Kb. másfél hónapnyi jövedelmünk ment a pocsékba, mert féltünk a vírustól, amiről senki sem tudott semmit, így mindent a feje tetejére állítottak, össze-vissza jöttünk dolgozni, közben képeztük magunkat, hogy képbe kerüljünk, kínai jegyzeteket alapján, ausztrál videókból tájékozódtunk, levizsgáztunk koronavírus ellátásából, lélegeztetésből, átrendeztük a kórházat vagy négyszer-ötször, és a három hónapos első hullám alatt összesen 3 darab maszkot kaptunk, nem volt védőfelszerelés, csak a raktárakban. Valahol. Néha úgy jöttem ki a kórház kapuján, hogy majdnem térdre estem a megkönnyebbüléstől, hogy hazamehetek... Mindennap féltem, hogy ha megbetegszem, ki fogja szeretni helyettem a Gyerekemet, mi lesz a szüleimmel és ki fogja ellátni a 14 éves kiskutyámat? Nem homofisz, hanem telibe a halál. Szeretnéd?
Tisztáznunk kell valami nagyon fontos dolgot. Mi nem a mindenkori kormánynak, politikai hatalomnak vagyunk a kiszolgálói, őrzői, a katonái, hanem az országunkban rászoruló betegek őrzői és védelmezői vagyunk. Ebben benne van a gazdag holland, több, márkás droggal belőtt nő is, aki az ozorai fesztiválról kerül a műtőasztalunkra, és benne van az idős néni is, aki még életében nem volt kórházban, még a szüléseinél se, mert annyira félt, hogy elviselte, hogy közel 30 évig a lába között lóg a méhe. A műtőben, a műtőasztalon minden ember egyforma. Nincs különbség. Sem az ellátásban, sem az emberségben. Ha kell fordító programmal kommunikálunk, ha kell az unokákról beszélgetünk, hogy feloldjuk a félelmet, megnyerjük a bizalmat, hozzájárulva a gyógyuláshoz, miközben a betegség specialistája, a sebész elvégzi a műtétet fájdalommentesítésben, nyugalomban. Európában ez alapvető emberi jog, s mi európaiak vagyunk. Ez a hely, ez az ország, ez a talpalattnyi föld, ami meghatároz bennünket, és nem kell szégyenkeznünk emiatt. Ezért nem kell szégyenkeznünk.
Tudod, a napokban eszembe jutott Gandhi. Mahatma Gandhi. 2 aspektusból is. Az egyik a vér nélküli ellenállás miatt, mikor a sópárlóknál nem engedett az erőszaknak, nem vette fel a kesztyűt, hagyta, hogy szétverjék, megalázzák, meghurcolják, de akkor sem ütött vissza, nem adott okot a még több erőszaknak, értelmetlen áldozatnak... Ez a csendes ellenállás, ez idéződött fel bennem. A másik egy komment volt, ami eszembe jutott, hogy OV indiai utazásán meglátogatta Gandhi sírját és egy talpnyalója smúzolta, hogy "két nagy lélek, ha találkozik".... és akkor az jutott eszembe, hogy hogyan ...merészeli ...kettejüket összemérni ?
Nos, mindebből csak az tűnik ki, hogy csapongok. Csaponganak a gondolataim, miközben az érzéketlen ujjammal kopogok a billentyűkön, és már magam sem tudom, hogyan fejezzem ki az érzéseimet, hisz olyan sokat hallgatok el belőlük. Nos, azt gondolom, minden kollegám nevében, aki maradt és aki nem, hogy igaza van, jól tette, és egyiküknek sem kell szégyenkeznie! Aki elment, hallgatott az önérzetére, a tolerancia küszöbére, a bánatára, a fájdalmára, a józan eszére, a fáradtságára, az elkeseredésére, és igaza van!
Aki maradt, és a családját, a létfenntartását, az életét, a hivatását és a betegeket védelmezte, mi több, sokan a munkahelyüket, hiszen csak egy tollvonás és már nincs is kórház, csak átvezénylés, és igaza van! Bízom benne, hogy vér nélkül is lehet ellenállni, konokul, igazul, mint azt Gandhi is tanította. Az igazi Mahatma, nem a talpnyalótól felkent...
Nem hiszem, hogy emberséges lett volna egymást győzködni az igazságunkról, mert itt egyéni igazságok álltak szemben egy rosszul, rosszkor meghozott, soha meg nem bocsájtható bűnnel, egy szar törvénnyel, kiszolgáltatott helyzetben, reménytelen pozícióban. Ez itt marad, megmarad, most valóban történelmet írtak, és nem fogjuk elfelejteni! Hiányozni fognak az elmenők, és nem, senki és semmi sem pótolhatja őket a magyar egészségügyből! Most mindannyian veszítettünk.
