"Fedjük fel a titkokat, hisz azért születtek a versek, mert valaki nem bírta magában tartani titkait, s a világ elé tárta..." (zsé)
Egy ismeretlen világot olvasok, Szabolcsi Erzsébet magánvilágát. Tele van fájdalommal, és ezen meglepődöm. Meglepődöm belső magányán, vágyain, álmain, érzésein. Nem ismertem Szabolcsi Erzsébetet, nem tudtam ki is Ő valójában... Senki sem tudta, úgy érzem. Senki sem tudta, gondolta róla, hogy Ő is Kisherceg egy magányos bolygón. Keresem sorai között, amit nekem üzent. Mert üzent valamit... Biztosan tudom, érzem... Nem találom. Mert le vagyok döbbenve azon, amit találok.
Folyton elemzett, viszonyított, megmért valamit, érzéseket, súlyokat, szépséget, akaratot, személyiséget, lelket, embert és környezetet, csendet, magányt, dallamot, zenét. Még is úgy érzem, írásai javarészt az önmagát kereső, meglelő és megtartó emberről szólnak. Semmi sem zavarta meg írás közben, semmi sem ütött léket a logikáján, és nem is térítette el a gondolatiságában. Kristálytisztán adta át, amit feltárni akart, és nagyon szépen hallgatta el, amit homályban akart tartani. Mondok is erre példát, mert szavaim lógnak a levegőben, és nem tudod hova tenni...
Kalitka nélkül
Ki tartott már kezei közt repülni kész madarat,
szemét nézve látja abban a vágyódó szárnyakat.
Tört tagokkal erejéből felröppenni sose tud.
Addig ápold tenyeredben, míg repül majd, s újra fut.
Indulj hát, szárnyaid épek, vár az erdő, száz határ!
Én vergődő lélekmélyre temetem azt, ami fáj.
Tükröm (részlet)
"Tükröm legyél.
Lássam arcom rezdülését szemedben.
Lássam lelkem legmélyét is az arcodon.
Érezzem minden gondolatomat általad.
Lássam magamat benned.
Tükröm.
Apró üvegcserepekre hullnál, ha odacsapnék,
szétesnél darabokra, s csörömpölve csapódnának
földhöz szemcséid."
Meglepődve olvastam, hogy mennyire melankolikus volt. Mennyi kétség, fájdalom és hiány bujkált benne, ugyanakkor nem győzte kiemelni és megőrizni a jót, a szépet, a hagyományait, és köbe vésni alapvető értékrendjét, az élet, ember és természet szeretetét.
Annyi szépről és csodás dologról ír, és annyi mélységre lel benne, hogy az már fáj.
Sokat foglalkozott az élettel és túl sokat a halállal. Nem erre számítottam. Ő nekem olyan volt, mint egy pozitív vezető, aki csak a fegyelemmel nem tudott mit kezdeni, Ő maga is valamiféle elutasításban élt ezzel a fogalommal. Emlékszem óráira, amikor tervei szerint tanított valamit az adott témakörből, és megkért mindenkit, hogy akit nem érdekel, az menjen ki, ne zavarja az órát, mert az egyikőnk számára sem jó, ha különböző trükkökkel, közbeszólással, sztrájkolással álcázzuk az unalmunkat. Volt, aki felállt és távozott az óráról, és nem volt benne semmi megtorlás, semmiféle rossz érzés, inkább megkönnyebbült, hogy nem kell küzdenie.
Nem ehhez voltam szokva. Én olyan tanároktól tanultam azelőtt, akik az ilyen felszólítás után meghurcolták a tanítványokat, véres szájjal követeltek maguknak tekintélyt, és minden lehetséges eszközzel leterítették a diákot, ha elhagyta az órát saját felszólításuknak eleget téve.
Zsóka ismereteim szerint, konfliktus kerülő volt. Nem szerette, ha erővel kellett fellépnie, és tekintéllyel kellett orvosolnia valami gikszert. Humanizmusa nem engedte eddig fajulni a dolgokat, megelőzte, előkezelte a nehéz embereket. Sokan köszönhetik neki, hogy nem tanácsolták el az iskolából idő előtt. Ugyanakkor odafigyelt, és korrigálta azokat a linkségeket, amiket tapasztalt, és külön foglalkozott azokkal, akiknek szükségük volt támogatásra a továbbiakhoz.
Mind ezeket nem olvasom sorai között, nem tudhatta senki sem, hogy mivel jár az ekkora emberség.
Senki sem tudta, hogy mibe kerül egy embernek, embernek maradni.
Férje, Muszka tanár úr, lehetséges, úgy érzete, hogy Őt nem szeretik, Zsóka önkéntelenül mindent learatott mellette, mindenki Őt, Zsókát szerette. Ez részeben igaz, mert a kétlábon járó szeretetet, még ha zárkózott is, nem harsány, mindenki felismeri, úgy fordul hozzá, hogy nem támad, vagy ha igen, azt sem durván teszi. Muszka tanár úrnak nem ez volt a profilja. Az övé az ész, a gondolatiság, a filozófia, történelem, mely más aspektusban nyitja meg az értelmet, vezeti ki az útvesztőkből a diákokat. Ebben sok hálátlanság lapul, mert egyik sem könnyű, egyszerű dolog. Még is, én mindig azt gondoltam, hogy van bennük közös, mégpedig a humanizmusuk, a nyíló értelem értékelése, az érvek és ellenérvek tisztázása, és a gondos pedagógia. Ez bennem maradt, 30 évvel ezelőttről, és ezt a mai napig így is gondolom. Nem különböztek egymástól, kiegészítették egymást. Számomra Ők egyek voltak. És ezt kiolvasom a sorai közül. Ő is így tudta.
Zsóka 3 évvel ezelőtt meghalt, és hátra maradott munkáiból, férje kiadatott egy verses kötetet, melynek könyvbemutatóján volt szerencsém részt venni, Kunszentmiklóson. Tele volt a nagy színházterem, meg is lepődött ezen a Szervezőség. Én voltam az első előadó, nekem jutott az a hálás, de nehéz feladat, hogy Zsókát megidézzem saját, személyes emlékeimen keresztül. Itt, a blogban szereplő írásomat osztottam meg a színpadon, és már előtte hetekkel azon izgultam, hogy ne sírjam el magam. Csak az első pillanatok voltak rémesek, amikor azt hittem, leájulok a félelemtől, de saját soraim, a biztos emlékeim megnyugtattak. Az esten Zsóka versei hangzottak el kitűnő előadásban diákoktól, akik gyönyörűen, hűen és teljes odaadással tolmácsolták a verses könyv kincseit. Zongora és hegedű játék tette ünnepélyesebbé a nehéz pillanatokat és méltó, kedves, meghitt megemlékezés történt a Költészet Napjáról, Oti néni és Balogh Tanár úr szavain keresztül is. Zsóka videóverse, a Forrás legyél, és egy megzenésített műve is felcsendült. Megtörtént a csoda, közel éreztük magunkhoz mindvégig. A könyvbemutató utáni fogadáson pedig nagyon sok szeretet kaptam ismét, viszonzásképpen azoktól az emberektől, akik számomra azóta is fontosak. Megismertem Zsóka Húgát, és szép szavaival a lelkemben jöttem el. Kaptam egy verses könyvet emlékbe, melyet úgy érzem sokszor forgatok még, mert keresem az üzenetem, amit nekem írt bele Zsóka, tudom, hogy benne van... Még nem találom, még mindig csak megdöbbenek...
 |
| Zsóka |
