Mikor ifjú titánként belevetettem magam a kézilabdázásba, nem törődtem azzal, hogy a jobbára egyoldalú terhelés tovább görbít rajta. A jobb oldalam megerősödött, a bal pedig hát bevallom, csoffadt. Válásomkor vettem észre, hogy szégyen ide, szégyen oda, alig emelem fel a fejem, szinte csak a földet nézem, mintha vonzaná a tekintetem. Tudatosan igyekeztem felemelni a fejem, szembe nézni a világgal, de akkor már helyes kis púp alakult ki a nyakamon, a sok névvel becézett, ám legismertebb nevén az "özvegyasszony-púp". Hiába próbáltam eltüntetni, mikor sok kilótól megszabadultam, ez a púp, ha halványodni is látszott sziluettje, megmaradt.
Aztán jöttek a terhek, cipekedések, favágás, ólomkötény, miegymás, és egyre többet fájt a hátam, leginkább a vállam. Hol az egyik, hol a másik. Úgy voltam vele, mint az egyszeri ember, hogy negyven felett minden napnak örülni kell, amikor nem fáj semmi...
Úgy egy hónapja vettem észre, hogy reggeli kávézásnál, ha elfordítom a fejem bal felé, elzsibbad az egész karom. Ezt többször kipróbáltam, szinte játszadozva a jelenséggel, hogy nem tévedek-e? Nem tévedtem.
Majd megjelent egy állandó, soha nem múló zsibbadás a bal mutató ujjamon, amit mozdulattól függően a többi ujjam zsibbadása is követett. Az egyik reggelen vettem észre, hogy ha felemelem a kezem, nem érzem benne a pulzust. Na! Akkor már komolyan vettem, és egy délután, műszak után felkerestem a kórházban a neurológus Főorvosnőt, hogy rákérdezzek, hogy ez normális-e?
Nem normális, mondta Ő, és javasolt egy speciális tornát, MRI vizsgálatot, és érsebész konzíliumot, hogy mégis, valójában van-e keringés ilyenkor a kezemben... Elmentem érsebészetre, ahol megállapították, hogy van keringés a kezemben, de érezhetően gyengül az áramlás, mikor felemelem. Végső véleményt az MRI vizsgálat eredményétől tették függővé. Közben, elkezdtem járni egy gyógymasszőrhöz, Erikához, akinek munkája révén nagyon sokat javultak tüneteim. Egy nap volt, hogy nem is kellett bevennem fájdalomcsillapítót. Kezem minden mozgásiránya, formája megmaradt, semmiben sem szenvedtem hiányt, csak az a zsibbadás nem akart távozni sehogyan sem. A hátam, mintha betonból lett volna, még azt sem érzetem, hogy az a kenőcs, amivel dolgozik, az valójában kámforos és bizserget. A kezelések alkalmával, úgy az ötödik után rákérdeztem, hogy mi ez a csípős valami, amivel dolgozik, és akkor már Erika is elcsodálkozott, hogy eddig nem éreztem semmit???? Nem. Semmit. Ahogyan hátizmaim lazultak, úgy lettek enyhébbek a tüneteim, egyre kevesebbet kellett gyógyszerhez nyúlnom, és igazán mondhatom, a legenyhébb fájdalomcsillapítókkal is jól megvoltam. Le mertem volna fogadni, hogy a gerincemnek nincs semmi baja, csak a hátizmaim okozzák ezt a borzalmas tompaságot a karomban. Az a betonhát, az a koporsó, amit viselek éjjel-nappal. De!
Egy hétfői napon, a kórházi lehetőségekhez igazodva, megtörtént az MRI vizsgálat a MÁV kórházban. Amikor befektettek a gépbe, kiegyenesítettek, és valahonnan mélyen, legbelülről jövő iszonyatos fájdalom tört rám, lezsibbadt az egész karom, akkor fordult meg először a fejemben, hogy lehet, hogy még is csak a gerincem okozza a panaszokat. A leletekre egy hetet kellett várni.
Amikor az urológián dolgoztam, a neurológus kisdoktornő áthozta a leleteket hozzám, és csak annyit mondott, hogy ha nem értenék belőle valamit, akkor munka után menjek át hozzájuk, segítenek eligazodni benne... Elolvastam. Majd még vagy 50-szer. És nem értettem, nem fogtam fel, és nem is tudtam vele mit kezdeni.
5 gerincsérvem van, tik, tik, tik, egymás alatt. Abból kettő, ami veszélyes. Egyik nyomja a gerincvelőt, nincs gerincvelőt védő folyadék tér, ez okozza a gyöki tüneteket, a másik csak feltételezhetően nyomja a gerincvelőt. A többi, lehetséges következménye lehet ennek. Ha valami elromlik, viszi magával a többit is, hiszen a szervezet megpróbál kompenzálni, helyet csinálni, tartást felvenni, ami elviselhetővé teszi a helyzetet, és ez tovább rontja a meglévő állapotot. Igen, néztem magamra, begörbültem, még jobban, mint ahogyan szoktam... Kényszertartást vettem fel, ami szemlátomást ronda volt, de számomra elviselhetővé tette a munkában töltött napokat. Ekkor már nem volt nap, hogy ne szedtem volna fájdalomcsillapítót rendszeres időközönként, mert ahogyan lecsengett a hatása, késszúrás szerű fájdalom hasított belém, és a zsibbadás is örök cimborám maradt.
Munka után, átmentem a neurológiára és beszéltem a Főorvosnővel, aki azonnali idegsebészeti konzíliumot kért, az aznapi rendelést végző idegsebész szakorvostól, dr. Entz Lászlótól. 17 órára kellett mennem, én voltam az utolsó betegük. Szépen megvártam, míg mindenki bejut, én csak olvastam kint a padon, kihasználva a ritka alkalmak egyikét, hogy megtehetem. Végül szólítottak, én is sorra kerültem, már jóval a hivatalos rendelés vége után. Entz doktor megnézte a felvételt, és azonnal mondta és mutatta, mi a baj. A CVI-CVII közti résben kitüremkedő gerincvelő. Mutatta, hogy nincs liquor tér, nincs semmi, ami védené a gerincvelőm, megvizsgált, és az összes gyöki tünet egyezett a lelet eredményével. Leforrázott, mikor mondta, hogy ez abszolút műtéti indikáció. Meg kell operálni, ez nem fog tovább javulni. Minél tovább marad zsibbadásban a kezem, annál kevesebb esély van arra, hogy az idegpálya regenerálódjon. Csodálkozva mondta, hogy érdekes, hogy megmaradtak a mozgásfunkciók, és én hálásan gondoltam Erikára, a gyógymasszőrre, aki mindent megtett azért, hogy ez így legyen. Entz doktor említette, hogy ha gondolom, náluk szívesen megoperál, de gondoljam át, ha akarok, kérjek mástól is szakvéleményt, vagy operáltassam meg ott, ahol szeretném, nem kötelező Őt választanom. És mikor? Hát jövőhéten... Pénteken mondjuk...
És akkor sokkot kaptam. Nem egyszerű sokkot, hanem amolyan agyi stoppot. Látta rajtam. Én pedig bólogattam. Igen. Értem. De nem fogtam fel. Megadta a telefonszámát, ha döntésre jutok, jelentkezzem, és csinálja a helyet a kórházban. Rendben. Elköszöntem. Megköszöntem, hogy fogadtak, így estére kelve, és majd jelentkezem. Otthon aztán az egész rám szakadt.
Mikor elmondtam a Fiamnak, még mindig úgy mondtam el, mintha nem rólam lenne szó. Másról, másnak a gerincéről, másnak a műtétjéről. Megijedtünk. Nézzük a tényeket: műtét és hat hét betegállomány. Mi pedig épp most vettünk székeket! Elköltöttük a megtakarításunkat! De hülyék is voltunk! De ki a fene gondolta!
Aznap éjjel nem sokat aludtam. Végig rágtam, végig vettem a lehetséges jövőképemet. Az a legkevesebb, hogy görbe maradok. A zsibbadással lehet együtt élni, de a fájdalommal? Állandóan gyógyszert fogok szedni? Hiszen, ebben az évben, közvetlenül és visszavezethetően, emiatt már kétszer szedtem hónapokon át fájdalomcsillapítókat. A gyomromat a szentlélek tartja egyben, és a fájdalom, gyógyszerhatás lecsengése után mindig visszatér. Néha eszembe szokott jutni az a pár sor, amit a Kőbe zárt fájdalom c. könyveben olvastam, s Michelangelo életéről szól...
" Ez az alázat nagy titka, érted? - hallatszik a sötétből a szerzetes suttogása. - Nagyon nagy titok ez. Szeretettel és belenyugvással kell elviselnünk mindazt, amit Fájdalom nővér ad nekünk, és Ő annyira szeret minket, hogy sosem tágít mellőlünk. És akkor az ember minden szenvedése örömmé alakul át..." (Karl Schultz)
Talán épp azért szokott eszembe jutni, mert azon gyakran gondolkodom, mennyire szoktam már meg a fájdalmat? Tudom-e hozzám tartózóként üdvözölni reggelente? Szia, hogy vagy váll-kar zsibbadás? Hogy vagy, kedves kés a hátamban? Jössz kávézni? No, nem... A karom el kezdett sorvadni, kezem erőtlenedni, ügyetlenné váltam, s ennek ékes bizonyítékaként a másik kezemet kezdtem el összeégetni különböző helyeken. Nem nagy dolgok ezek, végül, nem szenesedtem meg, de szinte bár mihez nyúltam, esett ki a kezemből. Entz doktor azt mondta: minél több idő telik el zsibbadásban, annál nehezebben regenerálódik az idegpálya. A másik kérdése az volt, tudom-e tartani a székletet, vizeletet? Kicsit megrémülve mondtam, hogy igen, tudom... Még tudom.
Nem ritka, hogy a gerincsérvek bizonyos stádiumában az ember nem marad ura a dolgainak. Nekem, miután mind ez a vállamat, kezemet érintette, eszembe sem jutott, hogy ezzel nekem lehet más problémám is. Pedig lehet. Elég egy rossz mozdulat, egy nyakrándulás, egy mondjuk autóval ütközés, hiszen vezetek. Végig gondoltam, minden leszaladt a fejemben, minden eshetőség, és miután láttam Fiam szemében a hirtelen támadt féltést, határozott döntést hoztam reggelre.
Nem hagyom kicsúszni a kezemből a dolgokat. Felelősen dönthetek arról, hogy mi legyen a sorsom. Bennem még csak az sem kérdőjeleződött meg, hogy hova és kihez forduljak, hiszen az az ember, akivel beszéltem, hiteles és szakmailag fedhetetlennek látszott. És egyébként sem ismerek más idegsebészt. Akár hova szaladozok, viszem a leleteimet, nem hiszem, hogy erre mást mondanának Pécsen, Fehérváron, ahol még csak embert sem nagyon ismerek. Másnap felvettem a kapcsolatot a doktorral, és elkezdődött a szerveződése a műtétnek.
Egy hét múlva kellett csütörtökön befeküdnöm az Országos Idegtudományi Intézetbe, és pénteken meg is operált, ígérete szerint. Következetesen, határozottan viselkedett velem, azt és úgy tette, amit mondott.
Magára a műtét napjára emlékszem. Reggel meg kellett fürdenem betadinos szappannal, tiszta beteg pöndölyt kaptam, betekerték mindkét lábam fáslival. Amikor fél tíz felé jött értem a műtősfiú, levetették velem a pöndölyt, amit nem értettem, hogy akkor miért kellett felvennem? Felfeküdtem a szekérre, kaptam a fenekembe egy adag bátorítónak nevezett koktélt, és lelifteztünk a műtő szintjére. Itt az altatósokkal találkoztam, bekötötték az infúziót, jött régi, távoli ismerősöm, Tar doktor, akit magam akartam magam mellett tudni a műtétemnél. Ismerem tudását, régi kollegáim sokat emlegették, Ő is még a régi, békebeli Dél-pesti Kórház orvosa volt. Naná, hogy szeretnék legalább egy mosolygós, kedves arcot látni, mielőtt elalszom... Igen, szeretnék jó kezekbe kerülni. Ezért volt a nyomozás, hogy vajon, kit ismerek az Idegsebészeti Intézetből. Őt, Őt ismertem.... Ennyit tehettem magamért. Tar doktor megnyugtatott, elvarázsolt, és én abban a pillanatban elhittem, hogy minden, de minden rendben lesz velem. Az idegsebész profi, az altatós szintén, én pedig belevaló csaj vagyok, és ez nem is lehet másként. Nem voltak utolsó gondolataim. Nem emlékszem semmire, miután betoltak a műtőbe, gondosan betakarva, előkészítve, felszerelve. Elhagyott a tudatom, és nem is keresett meg késő délutánig.
Fél három körül kerültem vissza az ágyamba. Nem tudom, mennyi ideig tartott a műtét, nem emlékszem az ébredésre, azt érzékeltem, hogy magamtól ébredek. Eltelt néhány perc mire felfogtam, hogy beszélnek a fejem felett, hogy "alacsony volt a vérnyomása, kapott Gelifundolt, hosszú volt, de nem volt más egyéb..." Szóval, jól vagyok, gondoltam és aludtam tovább, immár az ágyamban... A következő, amire emlékszem, hogy felfogtam, hogy meztelen vagyok, fel kell öltöznöm! Magamra kaptam a pizsomámat, amit nem találtam, mert a gondos nővér kezek eltették hátra, a párnám mellé, de én megtaláltam, s fel is húztam. A pólóm felvétele közben felismertem a dréncsövet, ami a nyakamból lógott ki, de ügyes mozdulatokkal kikerültem és azt is magamra vettem. Aztán persze, újra elaludtam. A következő megébredésemkor, eszembe jutott, hogy vajon sikerült-e a műtét? Megtapogattam a bal kezemet, nem éreztem zsibbadást az ujjaimban sem, és megnyugodván, újra eltávozott a tudatom. Hangokat hallottam, kinyitottam a szemem, Évike és Tami ült az ágyam mellett és halkan beszélgettek. Köszöntem nekik, majd inni akartam, de az ép belépő nővér nem engedélyezte. - Ki engedte meg, hogy felöltözzön? - kérdezte elég szigorúan. - Senki, én öltöztem fel, mert csupasz voltam...- válaszoltam. - Azért van a betegköpeny, ezt kellett volna magára venni, amikor kihozták, de elaludt. Gondoltam, amíg alszik, nem zavarom vele. De látom, gyorsan szegi meg a szabályokat...- majd mosolyogva kiment, s még egyszer nyomatékosan közölte, hogy négy óra múlva ihatok először! Szólni fog! Így is lett. Fél hét körül külön bejött szólni, hogy egyet kortyolhatok. Fel sem fogtam, de ennek nagyon nagy jelentősége volt, hiszen a torkomon át dolgoztak. Hogy tudok nyelni, ekkor derült ki. Lassan, de biztosan kiment belőlem az altató utóhatása, kezdtem magamhoz térni. Este fél tízkor, már malmoztam, úgy éreztem, kialudtam magam, minden rendben van, csak nem kelhetek fel, ágytálba kell pisilnem, éhes vagyok, és fáj, ahogyan fekszem. Lement az utolsó csepp infúzió is, és hánykolódva, nyögve, köhécselve, időnként saját váladékomban fuldokolva, de neki vágtam a gyógyulásnak.
Túl vagyok rajta. Minden esélyt megkaptam ahhoz, hogy felépüljek, uraljam újra az életem, és hálásan gondolok azokra az emberekre, akik ebben segítettek nekem. Entz doktor négy csavart, egy lemezt, és egy kerámia gyűrűt operált a nyakamba nem egészen 5 cm-es metszésen keresztül. Mester munka! Mikor utóbb a CT felvételen láttam az eredményt, azért én megőszültem. Hihetetlen ügyességű ez a fiatal orvos! Látom magam előtt, ahogyan operál, úgy tudom elképzelni, hogy számára ez olyan természetes, mint a lélegzés. Elképesztő! Ez úton is csak köszönetet tudok mondani azért, amit értem tett! Tar doktor és asszisztense vigyáztak rám, s miután ez az én munkám is, tudom, hogy nem volt könnyű menet. Hálával tartozom érte nekik is! Életem legjobb altatása és ébredése volt, amiben részt vettem, s a rövid ébrenléti szakaszban is tanultam tőlük egy csomó mindent, amit majd szeretnék munkám során én is alkalmazni. A nővér gárda előtt is le a kalappal, fantasztikus rendet és fegyelmet tartottak, elláttak, kitalálták a gondolataimat is, és még egy olyan fegyelmezetlen embert is sikerült megrendszabályozni, mint amilyen én vagyok.
Újra itthon, ez maga a csoda! A felépülésre legalább két hónapot kell szánnom, mondta a gyógytornász, hiszen az idegpálya regenerálódásához kétszer annyi idő kell, mint amennyit zsibbadásban töltöttem. Gyenge a bal karom. Mozog, hiszen mozgásában nem voltak korlátaim, de erejében harmatos, szinte nulla. Ami azt jelenti, hogy nem béna, de erőtlen, szinte paretikus volt a műtét után. Mára már egy tányért meg tudok vele tartani, s miután két kezes vagyok, mozgatom, nap, mint nap használom, egy hét alatt is érzem erősödését. Haladok. Gyógyulok. És köszönöm mindenkinek, aki gondolt rám az elmúlt hetekben!
