Igazából, sok mindent nem csinálok ezen a nyáron. Dolgozom. Mint sok, hasonló cipőben járó kollégám, izzadva, talpalva, kimerülve, gondokkal megspékelve, túlfeszítve, és még sorolhatnám a lefelé mutató jelzőket, de azt hiszem, tudod, érzed...
Így van ez, ha az ember olyan döntést hoz, hogy nem megy szabadságra a kánikula kellős közepén, vagy épp letelt az a ványadt két hét, amit ki tud venni nyáron...
Én első dührohamomban úgy döntöttem, hogy kihagyom a bosszantó két hét szabadságot.
(Lehet, hogy tévedtem, de már vissza nem fogom vonni...)
Hogy miért lettem dühös?
Ó...
Mert tudom magamról, hogy két hét alatt a mély depresszióig tudok csak eljutni. Egy hét kell, hogy leálljak a feszülésről. Még egy hét, hogy elhiggyem, élek. És akkor még nem is pihentem egy napot sem... Nem indul be a kreatív énem, nem tettem semmit sem, hogy feltöltődjem, és már kezdődik is újra a végeláthatatlan kórházi lét, a taposómalom, az orrvérzésig fegyelmezett élet, a koncentrálás és az odaadás... Normálisan, nincs énekem ezzel semmi bajom. Tudok és akarok fegyelmezetten élni, figyelni, adni és maximumot teljesíteni.
Ha.... pihent vagyok, ha a tartalékaimban nem csak néhány kóbor villanás szerepel, hanem belém ivódó, jó érzésekkel eltöltő gondolatok, emlékek töltenek el, amihez hosszú ideig vissza tudok mosolyogni, mert tudom, hogy erő lakik benne, használható, éltető...
Két hét egy évben, kevés... Olyan munkához, amit mi csinálunk, viccesen...
Semmire sem jó, semmire sem elég, csak csupán bosszantó...
Még azoknak is, akik irodában ülnek, és naphosszat a számítógépet nyomkodják, elemeznek, összegeznek, vagy portfóliókat állítanak össze, azoknak is szükségük van a maximális elhatárolódásra, elszigetelődésre, hogy hiba nélkül végezhessék tovább a dolgukat a következő szabad hétvégéig, összetett ünnepig.
Nekünk, mint ilyen, mindenki számára járó és természetes, nevezetes alkalom, egyáltalán nincs, és nem is volt vagy lesz....
Folyamatos munkarendben dolgozunk, éjjel nappal váltóműszakban, ünnepnapon, hétvégén, és néha azt sem tudjuk, hogy most jövünk, vagy megyünk...
Életekért felelünk, még ha minden rendben megy is, és nincs éles helyzet, akkor is, szakmai és emberi felelősséggel szolgáljuk ki a műtéteket, az altató orvost, az asztalon fekvő beteget.
Számunkra nincs lazítás, nincs teljesen üresjárat, látványos láblógatás, a készenlét néha ugyanolyan nehéz, mint a sürgős műtét.
Két ványadt hét? Tudod, hogy néz ez ki a valóságban?
Napokig felkelsz óra nélkül is hajnal négy órakor, mert úgy érzed, ha nem kelnél fel, nem tudsz végezni a napi feladataiddal... Az első négy-öt napban nem jutsz el a konyháig sem. Minden rád borul, rád esik, napokig észre sem veszed, hogy porcicák szaladgálnak a lábad alatt, mer olyan fáradt vagy, hogy sírni sem tudnál, ha akarnál sem... Minden fáj, még az is, amikor meg kell mozdulnod. Nem azért, mert valóságos fizikai fájdalmaid vannak, hanem mert annyira ki vagy merülve, hogy odaképzeled, hogy ha megmozdulnál, mennyi izmod szakadna szét, és mennyire nehéz lenne bármihez is kedvet kicsikarni magadból... Egész nap heversz, és sajnálod magad, és elképesztő időpontokban alszol el, még végül megint nem tudod, hogy most nappal van-e, vagy éjszaka....?
És ha ezen túl vagy, lelkesen átvészeled a zombikorszakod, akkor egyszerre rádöbbensz, hogy szabadságon vagy! Hurrá! Erővel ráveszed magad, hogy röpke villanás erejéig mozdítsd ki magad a holtpontról, egy kis hajnali futással, (hivatalból nem tudsz lemondani az első napsugarakról) mert az nagyon áldásos hatású és nagyon frissítő tud lenni. Észreveszed, hogy ha körbe nézel, már látsz is valamit. Egy-egy növényt, állatot, embert, egy-egy jelenséget is képes vagy felfogni, és hurrá, ez már majdnem azt jelenti, hogy szalonképes a lelked! Még messze vagy a töltekezéstől, a kinyílástól, de már legalább érzékeled a külvilágot, és ez örömmel tölt el! A második hét vége felé jársz, és egyetlen napot sem tudtál igazából önmagadra fordítani, mert a nyárra betervezett, eddig halogatott rendezkedést, takarítást, lekvár és egyéb finomságok elspájzolását vetted elő először. Miért is?
Mert nyomasztólag hatott már a lista, amit hetekig érleltél magadban, hogy majd mi mindent kell megcsinálnod a szabid alatt, és szabadulni akartál ettől az egész, frappáns és módszeresen megtervezett tehertől, hiszen úgy sem hagyna békén a gondolat, hogy már megint nem csináltál semmit..
A második hét utolsó napjain már rosszul alszol, mert tudod, hogy nem végeztél a dolgaiddal. Önmagad felépítésére egy percet sem jutott időd, és vissza kell állni a csatasorba. Olyan fürgén, ahogyan csak lehet, mert a többiek, akik eddig bent voltak, már nagyon fáradtak... Segíteni kell rajtuk, ha mással nem, legalább egy nyugodtabb arckifejezéssel, egy barnára sült bőrrel, egy valamire való élménnyel, ami átlendíti társaidat a bezártságon, a nem látott napon, a végig nem aludt éjszakán, a rohanó időn, és félelmen, hogy mindjárt megint itt a Karácsony! És ennyit erről a két hétről... A nyárról. És a szabadságról is...
Mondjuk ki az igazat, egy kalap szart sem ér.
Nem tudsz vele mit kezdeni, mert tartalékgyűjtésre nem elég.
Nem tudsz vele mit kezdeni, mert nem jutottál el a legbelsőbb magánszférádhoz, lelki életedhez, amit ugyancsak muszáj lenne megvizsgálni, építgetni, tenni érte... Mert magától ez sem működik.
Ha van pénzed nyaralni, ez alatt a két hét alatt, szinte az is kidobott pénz, mert sokkal több a nyűgöd, mint a befogadó képességed. Elmész, mert hurrá, nyaralunk, de napokig nem tudod élvezni, értékelni és párod hálátlannak, hülyének és szenvedélytelennek tart, holott, csak nem tudsz egyszerre több dimenziót átugrani. Dolgozó ember vagy, itt, Magyarországon, a 21. század elején. No.
Ez sikerült ide a végére, és megígérem, többet már az idén, nem elmélkedem...
Miután, eddig nem tettem meg, ezen okoknál és szomorú tapasztalatoknál fogva, szeptemberben megyek szabadságra. Ha lehet, 3 hétre. Vagy ameddig a szemrebbenés kitart. Addig már csak 4 vagy 5 hét van, pontosan nem tudom, mert összefoly ez az idő...
