Első sorban a születésnapi koncerttel maradtam adós, amit ezidáig csak emésztgettem magamban. Olyan tömény és fárasztó volt, a szó nemesebb értelmében, hogy nem mertem nekiállni, ahogyan szoktam, kiírni magamból. Kellett idő emésztgetni és a mai napig sem tudom, hogy hiteles tollnoka leszek-e az eseménynek?
November 21.-én délután 18 órai kezdettel került sor a Vikár Béla Nőikar, fennállásának 10. évfordulója alkalmából megrendezett koncertre, a dunevecsei Művelődési Házban.
 |
| Az utolsó simítások előtt |
 |
| A még üres koncert terem |
 |
| Adaptálódás a színpadon |
 |
| Az elektromos zongora beállítása |
 |
| Mindenki kapott ajándék tollat és 2015-ös naptárat |
 |
| A terem készen állt |
Mint mindig, az utolsó pillanatokig emberi feszüléssel, önmagunk túlhajtásával volt telve a felkészülési időszak. Tudtuk nagyon jól, hogy ennek szépen kell szólnia, mívesen kell csengeni, hiszen nem kevesebb, mint 10 év munkáiból adunk hiteles képet a hallgatóságnak. Nehéz helyzetből indultunk, és erről engedd meg, hogy meséljek...
Egy-egy nagyobb munka után megszokott változni kicsit a kórus összetétele. Hozzánk tartozik, hogy örömből járunk, önként próbákra, s akinek a magánélete, munkája, egyéb elfoglaltságai közbe szólnak, kimaradozik, s ha sokáig nem tud részt venni a közös felkészülésben, akkor a fellépésen nem vesz részt. Legutolsó megmérettetésünk óta több tagot is elveszítettünk, kit betegség, kit családi kötelezettségek, kit megváltozott helyzet miatt. Pechünkre, mindannyian a szopránt erősítették. Megmaradt nekünk egy személyben Ica nénink, aki megtett minden tőle telhetőt, hogy pótolja a kiesett hangokat. Ami jól sejted, egyenlő volt a lehetetlennel.
A választott dalokat nagyon nem kellett tanulnunk, mert benne maradtak a szívünkben, fülünkben, lelkünkben, s mégis, olyan keservesen nehéz volt próbálni, gyakorolni őket! Minden hang kiáltozott egy másik hang után. Minden dal összhangzása a képzeletünkre volt bízva, mert nem volt meg a teljesség hallható, megjegyezhető módon. A dalokat néhol át kellett hangszerelni, mert hol kevesen voltunk hozzá, hol pedig sokan. Ne kérdezd, én sem értem. Dübörgő altban, halkan énekelni, hogy az egyszemélyes szoprán vigye a fődallamívet, nos, ez nagyon nehéz kihívás volt.
Veszélybe került az egész fellépés. Az idő sürgetett, a fellépés lemondásának gondolata még sem környékezett meg bennünket. Egyik alkalommal két diáklány, Janka és Böbe jelentkezett, hogy kisegít bennünket, énekelnek velünk a szopránban. Nem volt mit mérlegelni, s csak rajtuk múlott, hogy vállalják-e a feladatot, megtanulni rengeteg dal felső szólamát, minél rövidebb időn belül. Vállalták és nekifutottak. Közben, fuvolásunk, Hanna is elvállalta, hogy részt vesz a próbánkon és fellép velünk a születésnapi koncerten. Csak egy bökkenő volt a dologban, egy árva fuvola szólam sem volt készen, kottán. Ha lehet még csavarni a történeten, az most megtörténik, mert Zsuzska és Hanna rögtönözve, próbák alatt, előtt, gyakorlás közben írtak fuvolaszólamot dalainkhoz, s a megszületett kották pedig később, interneten jutottak el Hannához. Versek is készültek az esthez, ám ebben nem sikerült időben dönteni, így a legkedvesebb versmondók az utolsó pillanatban lemondta a feladatot, nem fog menni. Túl kevés az idő, nehéz a vers, a hitelességet és a felkészültséget a rutin nem tudja pótolni.
Azt hiszem, itt kellett volna elfutni, elrohanni, valahova, máshova, bárhova. Tudtuk mindannyian, hogy abból szoktunk bátorságot meríteni, ahogyan Ildi odaszögezi az embereket kedvenc költőink kimondott gondolataival, egyszerű hangsúlyaival, szavaival megjeleníti az érzelmi íveket... Sokszor fordult már elő, hogy arra gondoltunk mindannyian, hogy ha Ő erre képes, akkor nincs mitől félnünk, nekünk is fog menni ez az énekelgetés...
Most mit fogunk csinálni? Vers nélkül? Gondolatok nélkül? Búcsúzó szavak nélkül? A műsor egész szerkezet látszott megroggyanni, persze, mi ebből mit sem tudtunk... Nem voltunk kellően tisztába a helyzet komolyságával. Az összes terhet Zsuzska cipelte, javarészt egyedül. Végül, mégis, beavatott engem. Tudok-e tenni valamit, ami keretet ad a műsornak?
Felmerült, hogy felolvashatnám valamelyik munkámat, mert versmondásban nem vagyok valami jó. Túl izgulok, mikrofon fóbiám van, még a saját versemet sem szoktam tudni kívülről... Nem tudom pótolni Ildikó higgadtságát, lelki erejét és tartását. De az idő kevés... Ha írok valamit és még verset is kell mondanom, akkor viszont én szerepelek orrvérzésig, ez ellen pedig minden porcikám tiltakozott!
Tovább járt az agyam, ha írok valamit rögtönözve, azt Ildikó el tudja olvasni gyakorlás nélkül is, én pedig magamra erőltethetném a versmondás gúnyáját, azzal a könnyebbséggel, hogy saját szavaimat már csak el tudom dünnyögni.... Ennél a verziónál maradtunk, és neki estem a gondolataim hajszolásának. Stílusom hagyott némi kívánni valót maga után. nem volt kiforrott, nem volt semmi sem végleges benne, de kerekítettem egy műsorzáró szöveget, amit végül Ildi hiteles tolmácsolására bíztam.
Gyakorolgattam a versemet, az Édes otthont, de olyan hablatyolást még életemben nem produkáltam, mint ekkor. Konkrétan, végem volt. Álmaimban jött, közelgett a mikrofon, hallottam a Cápa film zenéjét, és hideg verejtékes párnahuzattal ébredtem napokon át...
Az utolsó héten, a próbák alatt kezdett ünnepi hangulat kerekedni, kezdett a pánik helyébe valamilyen várakozás érkezni, s ez végre már nagyon jó volt... Jól esett. Összeállt a menü, a műsor, a torta, a meghívott vendégek, érkeztek jelzések, segítségek, de mindehhez vért izzadva tette mindenki hozzá, amit tudott. Csendben, nem harsányan, nem villogva, hanem apróságokkal kedveskedve egymásnak. Ezért szeretem ezt az egészet annyira! Mert ilyenkor meglátszik az összetartozás, az együtt dobbanás, és annyira élvezem, hogy a része tudok lenni. Tudunk egymásért dolgozni.
Erről szól ez az egész Vikár Béla Nőikar. Néhány amatőr, lelkes, énekelni szerető nőszemély önfeláldozó kis közössége....
És hogy hogyan sikerült a koncert? Remekül. Nem volt tökéletes, de mi jól éreztük magunkat; nagy sikert aratott citera szólóval Janka, a fuvolával Hanna, a Népdalkör elvarázsolt mindenkit pajzán nótázásával, s minket hatalmas megtisztelés ért, a közönségünk jól szórakozott. Méltó ünneplés kerekedett, amit felvételek őriznek, s talán egyszer meg is mutathatom az érdeklődőknek...
Ami nagyon pozitív dolog, hogy jelentkeztek magánszemélyek, szponzorok is, akik a jövőben a kórus mellé állnának, ezzel is segítve ennek a néhány asszonyszemélynek, hogy gondtalanul énekelhessenek. Ezúton is köszönjük!
