Ahogy álltunk a gát tetején, néztük, ahogyan lezárják a kis ösvényeket, látni véltük a sűrű növényzeten keresztül, hogy a messze távolban csónakkal közlekednek a gát őrzői, egyszerre kutya ugatásra, szívszaggató vonyításra lettünk figyelmesek. Az ártéti nyaralók egyikében ott maradt egy kutya. Ugyan, előzőleg napokkal ezt harsogta minden fórum, hogy az ártéren ne hagyjanak értékeket, mentsék ki a fontos dolgokat, hát, ezt kutyát senki sem tartotta fontos dolognak. A fiam lába gyökeret vert, és nem akart tovább jönni, állt egy helyben, szemben a vélhetően úgy 50 m-re található, félig ellepett kis házzal, és nem mozdult. Miután én sem láttam a Dunának feláldozott kutyát, csak sejteni lehetett, hogy hol van, melyik ház mellett, mögött, így ő sem láthatta, de érezte. Tudta, hogy valami baj van.
Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, hiszen egy három éves gyerekkel nem tudok bemenni érte, de azt tudtam, hogy akár estig is képes itt állni, amíg nem történik valami, ezért gyorsan körbe néztem, hogy van-e még rajtunk kívül valaki a közelben. Szerencsére, és épp felénk tartott egy idős bácsi a Nyugdíjas-otthonból, a mopszával, Henry-vel. Néha beszélgettünk, néha csak biccentett, folyamatosan úton voltak az ártéren; nekünk még akkor nem volt kutyánk, nem tudtuk, hogy ez egy életforma. Ők is megálltak mellettünk, Henry sem akart tovább menni, megérezte, hogy baj van. A bácsi már öreg volt, nem túl jó bőrben, bizonyos voltam benne, hogy ő sem tud bemenni érte. Láthatóan a kisöreg is dilemmába esett, hogy most mit csináljon, miután állatvédő és ebtartó, ezt a szemétséget el sem tudta képzelni, hogy ilyen van... Hogy valaki otthagyja az állatot!
Egyszer csak megelégelte, hogy tanácstalanul állunk, én a gyerekkel, ő a kutyával, és elkezdett éktelenül kiabálni. Még hogy az öregek nem látnak! A bácsi felfedezte, hogy bent, az első nyúlgát takarásában az egyik csónakos gátvédő közlekedik, de nagyon-nagyon messze tőlünk. Abban reménykedni, hogy meghallják, szinte az őrültséggel ért fel... És akkor rázendítettünk mindannyian...
- Erre! Ide! Gyere ide! Gyere ide! Ide! Ide! - üvöltöttük már hárman, így azért már nem voltunk esélytelenek. Amikor felénk fordult a csónakos, ugrálni kezdtünk a gyerekkel, és az uzsonnás táskával integettünk, hogy " gyere ide!" Közelünkbe jött, de akkorra már a kutya ugatását nem hallottuk. Lehet, hogy szegény azt hitte, hogy itt a vég, ezek elnyomják a hangom és feladta a jelzéseket... Nem tudom. A csónakosnak gyorsan elmagyaráztuk, hogy honnan hallottuk a vonyítást, és elevezett a mutató ujjunk irányába. Vártunk és vártunk. De a csónakos csak nem jött... Féltem, hogy baj van, nagyobb, mint, hogy otthagyták, attól tartottam, hogy az állat elpusztult. Nem akartam, hogy a gyerek ezt lássa, megpróbáltam immár a segítség nyújtás utolsó gondolatával haza terelgetni... Megnyugtattam, hogy mi mindent megtettünk, és a csónakos most már kihozza a kutyát, mehetünk haza...
A szomorú az, hogy, nem tudta kihozni... Elmondásokból tudtam meg később, hogy láncra volt verve, és felmászott a kutyaház tetejére, de nagyon szoros volt az a lánc... A csónakos nem tudta kiszabadítani az akkor már végét járó kutyát... Ezt én nem mertem elmondani a fiamnak, abban a reményben hagytam, hogy segítettünk...
Gondoltam, hisz olyan kicsi még, elfelejti... De nem felejtette el...
Nagyon nagyon sokáig foglalkoztatta, s mikor arra jártunk, szinte cm-re ugyanott megállt és hallgatózott... Miután nem hallotta a kutyát, akkor tovább bandukolhattunk...
 | |
| Ez már a 2009-es árvíz Emmával, az ártéren... |
