A Fiúról...

Tartozom egy történettel az emlékének.

Nem is tudom, hol kezdjem. A birtokomban lévő, megőrzött újságcikkek felidézik a súlyos előzményeket.
Az évszám 1995. A Böszörményi család egy Nagykőrös közeli tanyán élt, szegényen, havi 30 ezer forintból. Két gyermeket neveltek, a két éves Beatrixot és a négy éves Ferikét. Az apa favágó volt, az anya háztartásbeli. Az apa, erdei ember lévén, ismerte a gombákat, gyakran szedett belőlük, hogy legyen mit enni a családnak. A történet szerint, előzőleg már volt egy alkalom, mikor rossz étel került az asztalra, de súlyos következménye nem lett. Ez alkalommal, viszont valami nagyon tragikus történt. Párduc galóca és Gyilkos galóca közeléből szedte a gombát, vagy belekerült egy, ki tudja.... Az apa és a gyerekek rántott gombát ettek,  az anya nem; állítólag az előző, rossz emlékű étkezés miatt nem kívánta a gombát.   
       Az apa és a két éves kislány nem élte túl a mérgezést, hiába küzdöttek az életükért, a májuk feladta a küzdelmet. Az apa, egy felnőtt kórházban, májkómába esett, és rövid idő múlva meghalt, a kislány pedig, a leállt májműködés miatti súlyos, vérzéses komplikációt nem élte túl...  Egy kórteremmel arrébb, Ferike élet-halál között lebegett az intenzív osztályon. Máj működése leállt, órái lehettek hátra...
Vasárnap este, egy barátommal, régi altatós kollegámmal söröztünk egy budapesti pub-ban, mikor megemlítette, hogy hallom, májátültetésre készültök.... Én semmit sem tudtam az egészről, ezen a hétvégén Dunavecsén voltam, a szüleimnél, így kimaradtam a hétvége súlyos eseményeiből. Még híreket sem hallgattam, pedig szinte óráról órára adták az eseményeket... Ferike életét csak a májtranszplantáció mentheti meg! A négy éves kisfiú utolsó reménye az átültetés! -ilyesféle hírek mentek a sajtóban és a hírekben.
Másnap reggel tájékozódtam, hogy mi is zajlik az én kórházamban... Megtudtam, hogy Ferike él még, a szíve erős... Az nap én voltam az egyik ügyeletes, célszerű volt már reggel képbe kerülni, hogy ne érjenek meglepetések... Igen, megbizonyosodtam, hogy a hír igaz, a gyermek állapota visszafordíthatatlanul a halál felé sodródik, a reggeli referálón már a konkrét szervezési és előkészületi munkákról beszéltünk. Mekler főorvos úr volt az, aki hitt ebben, hogy meg lehet menteni, hogy sikerülhet, s amikor kiadta az aznapi teendőket, annyit kért: "Csináljátok végig, nincs más esélye!"
    Elmentem altatni a gégészeti műtőbe, elvégezni a rendes, napi feladatomat. 9 gégészeti beavatkozás után, délután kettő felé szabadultam, megebédeltem, és átvettem a délutáni műszakot. Először vissza kellett mennünk, doktorommal a gégészetre egy sürgősségi idegentest kereséshez, majd a csipogom jelzett, hogy azonnal menjek az Intenzív osztályra. Akkoriban még nem volt mobil hemofiltráció. Ferikét kellett elkísérni a vércserét végző teamhez, egy másik épület, másik szárnyába. Felszerelve minden létező újraélesztő eszközzel, monitorral, elsősegély táskával, és jó doktorommal, Dr. Komáromi Tamással elindultunk az útra, vigyázva arra, hogy a gyereket ne terhelje meg a szállítás. Sikeresen vettük az akadályt, előkészítettük a gyereket a beavatkozáshoz, és a szakemberekből álló team elkezdte az életet hosszabbító beavatkozást. A felszabaduló méreganyagok kivonásával órákat nyertünk ismét. Már akkor megfordult a fejünkben, hogy ezt meddig lehet csinálni? Mit bír ki vajon ez a kisgyerek? Kicsi volt, törékeny, vonásai elmosódtak, a máj működésének hiányában bőre sárga színű volt test szerte, keringése instabil, szíve ezerrel zakatolt. És akkor bekövetkezett az összeomlás. Egy idegen helyszínen, táskákból és speciális segítség nélkül kellett döntenünk, hogy hogyan állítjuk meg a súlyos, vérzéses összeomlást. Komáromi doktor intubálta, de minden nyálkahártyáról, minden érintésre, minden helyről vér ömlött a gyerekből. Szinte úsztunk szembe a véráradattal. Szerencsénk volt a szerencsétlenségben, hogy épp itt következett be a tragédia. A vércserét végző team beavatkozásával, sikerült olyan véralvadás gátló anyagot juttatni a gyerekbe, ami időlegesen megfogta a vérzéseket. Közben a gégészeti műtőből hozattunk tamponokat, spongosztánt, amivel a helyi vérzéseket sikerült elállítani. Már majdnem megkönnyebbültünk, amikor érkezett egy hír, hogy van máj! Egy balesetben elhunyt férfi májának egy szegmentumát tudják biztosítani. Ám az örömbe, üröm vegyült. Ahhoz, hogy az átültetésre sor kerüljön, még számtalan vizsgálatot kell elvégezni Ferikén, ami további szállításokat, procedúrát jelent, életveszélyes körülmények között. Hasi CT, a főépületben. Mellette Ultrahang, a többi vizsgálathoz már voltak mobil eszközök, de ezekhez még nem. Komáromi doktor úgy döntött, hogy belevágunk. Amennyire tudtuk, stabilizáltuk a helyzetet, akkor már gyógyszeresen kellett altatni, nyugtatni Kisfiút, s miután a mája nem működött, ezeknek a hatása ultra rövid volt, kiszámíthatatlan, és rapszodikus.
A vizsgálatokat, a protokollnak megfelelően elvégeztük, végig, mint ha lábujjhegyen közlekednénk, vagy mint az orosz néptáncosok próbáltunk suhanni az egyébként rázós úton. Mikor, órákkal később visszaértünk az intenzív osztályra, folytatódtak az előkészületek. Miután leírtam, jegyzőkönyveztem a történteket, elengedtek pihenni, hiszen reggel óta nem álltam meg és már késő este volt. Annyit tudtam, hogy a felszerelésem rendbe rakása után, még marad időm vacsorázni, és utána vissza kell mennem az osztályra, várni a további teendőket. Így történt, egy rövid időt tudtam pihenni, enni, kávézni, elszívni néhány cigit a nagy ijedségre, és próbáltam felvértezni magam az elkövetkezendő feladatokra. Féltem is, de nem tudom, megmondani, hogy mitől. Talán, hogy elveszítjük, mielőtt új májat kapna.... Vagy nem lesz alkalmas a máj, hogy beültessék. Ez olyan misztikus és titokzatos terület volt akkoriban, és még soha, egyetlen gyermeken nem végeztek itthon májtranszplantációt! Olyan volt ez, mint a vakrepülés, működő repülőgép és repülési adatok hiányában...
      Félkilenc lehetett, e késői órán ismét elszabadult a pokol. Ferike tüdejéből habzó, vörös váladék ürült, keringése ismét az összeomlás szélére sodródott, az akkor intenzíves Főnővér mentette meg az életét, aki épp ott volt, tudta mit kell csinálnia, s időveszteség nélkül, azonnal tette a dolgát, állította a lélegeztető gépet, gyógyszerelte Ferikét. Egy másodpercet sem veszített a gyerek... Ismét, egy életveszély elhárítása történt, aznap a sokadik, amit egyre rosszabbul tűrt, nem voltak tartalékai.
A szerv koordinációs team újabb információt adott, még pedig az utolsót. Indulni kell vele át a Transzplantációs Klinikára. A máj úton van, a beültető team is összeállt, már csak Ferike hiányzik a beavatkozáshoz. Megkaptam az utasítást, hogy Komáromi doktor asszisztenseként, én kísérjem át Ferikét a rohamkocsival. Az úton gyógyszerelnem kell, pontosan, jól adagolható mennyiségekben rendelkezésre kell állnia az újraélesztő gyógyszereknek, a nyugtatóknak, a relaxánsnak. Figyelnem kell az állapotát, vezetnem kell az észlelő lapot, minden információra szüksége lehet az ottani orvosoknak. Felkészültem, összeszedtem minden bátorságomat és átvettem a gyereket az intenzív osztályról. Doktorom előre ment, beszélni a mentőorvossal, tájékoztatni a fejleményekről, a veszélyről, az állapotáról. A mentőig nem is volt semmi gond. A szokott óvatossággal szállítottuk a betegünket, ám amikor a mentőbe elhelyeztük, a mentőorvosnő, egy idős, rutinos öreg róka, az alábbi mondattal lett gazdagabb pályafutása végére:  -Ne kösse fel a kapaszkodóra, mert ha kijön, maga teszi vissza!  - a lélegeztető csőről volt szó, a tubusról. Egy hosszú gézcsíkkal fel akarta kötni a hordágy feletti kapaszkodóra... A látvány olyan bizarr és elképesztő volt, a terv döbbenetes, hogy kifakadtam... Mindannyian tudjuk, hogy ha kijön, tervezett helyzetben is okozhat meglepetéseket a visszaintubálás. Ebben a kritikus helyzetben, amikor mind ez vérzésekkel, mozgó járműben, sziréna mellett, pánik szerűen történne, szinte biztosan elveszítjük a játszmát. Nem engedhettem meg, és abban a pillanatban tudtam, miért vagyok ott. Vigyázni és résen lenni, hogy a kritikus és életveszélyes  helyzet kezelése ne menjen rá a jól bevált rutinra. Addig nem indultunk el, amíg a tubust és a gyermeket nem helyeztük el sérülés és kockázat mentes módon, s bár hallottam, hogy Komáromi doktor csillapítja a doktornőt, végül megértette, hogy nem kockáztathatunk, mert most, ha sikerül, történelmet írunk, s ennek ő nagyon fontos részese. Együttműködött. És megbocsájtotta nekem a fáradságomból, kimerültségemből táplálkozó haragos kitörésemet. Mai napig elismeréssel gondolok rá, hogy akkor és ott, elfogadta és a biztonságot jelentő módon adta át az irányítást a kezembe. A szállításért, fektetésért, én vállaltam a felelősséget, az én dolgom volt műtőben is, és ilyen extrém helyzetben is.
Amikor megérkeztünk a Klinikára, már vártak minket, és hatalmas megkönnyebbüléssel adtam át a terepet a Klinika szakszemélyzetének. Csodálkozva ámultam és bámultam, hogy milyen szuper és modern minden! Olyan tökéletes összhangban dolgoztak a nővérek, orvosok, s miután átadtam a dokumentációt, elmagyaráztam, mi micsoda a gyermek testén, háttérbe vonultam, vártam, hogy mikor engednek el, visszatérni az ügyeletembe.
Néztem, ahogyan minden csövet, minden kötést átcserélnek, lemosdatják betadinos, fertőtlenítő fürdetővel, megmossák a haját, kitisztítják a száját, óvatosan eltávolítják a tamponokat, amelyeket a vérzések miatt helyeztünk be. Már éppen indulni akartam, mikor egy nővér hozzám lépett és azt kérdezte, hogy hogyan kell megkatéterezni egy gyereket? Ők még sosem láttak el ilyen kicsit, nem is szerepel a gyakorlatukba, jó lenne ha itt maradnék és segítenék a technikai dolgokban. Katéterezni, gyomorszondát lehelyezni, és közben meséljek mindent a gyerekekről. Hogy tudják. Mert nem ápolhatnak úgy, hogy nincsenek tisztában a fizikai, élettani dolgokkal. Maradtam. meséltem a légzésről, a szívről, az eddigi történésektől, a máj elégtelenségről, a megnyilvánuló tünetekről, a kómáról, hogy miért kell nyugtatni, altatni, miért relaxáljuk, miért orron át van intubálva, stb... A gyerek specialitásokról, nővér szinten nővéreknek. Közben, orvosi szinten a laborok alapján megtervezték az altatását, korrigálták az elcsúszott értékeket, megkezdték a szervezet immunrendszerének legyengítését, hogy befogadja majd az új májat. Hallottam, hogy az egyik műtőben már zajlik a máj szegmentum előkészítése a beültetéshez. Érkeztek sebészek, akiket még sosem láttam, konzultáltak Komáromi doktorral, hogy milyen leleteket, paramétereket tudott biztosítani a vizsgálatokkal a műtéthez. Mit kell még megcsinálni. Már éjfél is elmúlt, mire lecsendesedett a kórterem, és csak a nővérek és én ácsorogtunk barátságosan. Gondoltam, most már lassan elmehetek. Megérkezett ugyanis a főnökasszonyom, aki mindenkinél jobban tudott gyermeket altatni közülünk, s én abszolút feleslegessé váltam. -Ne menj el, maradj itt és nézelődj!- mondta Will Julika,-  már bement helyetted Karajz Kati dolgozni, elrendeztünk mindent a háttérből. Tanulj és láss!
   Julival lenni ebben a helyzetben, kiváltságosnak éreztem magam. Tudtam, hogy szerencsés vagyok, büszke lehetek, de nem csak magamra, nem csak az én munkám áll e mögött, hanem mindenki másé is. Az intenzíves lányok, a vércserés team, orvosok, diagnosztikus szakemberek, mind oda álltak mellénk, hogy ez sikerüljön. Én pedig csak itt ragadtam. Nem volt hova sietni. Tátottam a számat. Hajnal kettő óra körül stabilizálták Ferike alvadási paramétereit, már az intenzív osztályon elkezdték altatni, hatalmas állvány, tele infúziós pumpával, folyamatosan adagolt gyógyszerekkel gördült be az ágy mellett a műtőbe. Beöltöztünk mi is, Komáromi doktor, Juli és én, behívtak minket a műtőbe, hogy a mi szemünk ellenőrzése mellett tartsák egyensúlyban a műtét alatt Ferikét. Inkább csak lelki biztonságot, mint sem tényleges felügyeletet jelentett ez a gesztus, de azt gondolom, mindannyiunknak nagyon sok tapasztalatot hozott ez a műtét. Két óránként váltotta egymást a két-két klinikai orvos és a két-két szakasszisztens. Mielőtt elfáradtak volna, mielőtt lanyhult volna a figyelem, váltották egymást. Egy asszisztens csak a laborokkal foglalkozott, meghatározott időnként vett mintákat, vitte elemezni, maguk végezték el, saját gyors laborban a vizsgálatokat. Melegítő eszközöket tartottak működésben, hogy Ferike ne hűljön le. Altatógázt használtak a folyamatos relaxálás és fájdalomcsillapítás mellett. Minden szépen, kiegyensúlyozottan zajlott. Ferike, ugyan voltak kritikus és nehéz pillanatok, de uralhatatlan nem, egyszer sem ingott meg a műtét alatt. Négy óra körül kezdődött a tényleges műtét és 10 óra körül álltak félre, hogy sikerült!
Közben, többször a fáradságtól kimerülten kimentem, és az előtérből néztem, kivetítőn a beavatkozást. Láttam a pillanatot, mikor a máj elkezdett működni. Kisebb ováció tört ki a műtőben! Nagyon nagy pillalant volt ez, valóban történelmi. Majd egy csöndes sarokban összeestem a fáradságtól. Hoztak szendvicset, innivalót, hogy magamhoz térjek, de akkor már nagyon régen voltam talpon, tele izgalommal, és rengeteg kávét ittam, hogy ébren tudjak maradni. Mikor vége lett a műtétnek, mi még maradtunk, Julival átkötöttük a tubust, rendbe tettük Ferikét, mindent szépen, precízen és pontos munkával akartunk átadni a nővéreknek.
Fél 12- körül taxival mentünk vissza a kórházunkba. Ki voltunk dögölve, de nagyon büszkék voltunk az éjszakai munkánkra. Egy csoda volt az egész. És gőzünk sem volt, hogyan fog sikerülni! Túl éli-e a Kisfiú?

Hosszú hetek teltek el, és a kórházunkból jártak át nővérek segíteni az ápolásában. Többek között én is. Ott voltam, amikor kikerült belőle a tubus, magától, szépen, egyenletesen légzett. Zenét vittünk neki, magnóról mesedalokat hallgattattunk vele, hogy legyen valamilyen inger, amire ébred. Meséltünk neki, beszéltünk hozzá, hátha egyszer csak visszatér a kómából. Az igazi ápolásba csak részint kellett belefolynunk, mindent együtt csináltunk az ottani nővérekkel, de nekik sokkal nagyobb rutinjuk volt a modern gépek kezelésében, mint nekünk. Tanultunk egymástól, ez az igazság. Ferike, magához tért, gyógyulni kezdett, sebei beforrtak, jól reagált a gyógyszerekre. Telt-múlt az idő, kikerült a transzplantációs intenzív részlegről, visszakerült a mi kis kórházunkba, jól elkülöníthetősége miatt, az intenzív osztályra. Közben az anyja lelépett, eltűnt, nem volt elérhető, nem látogatta, nem jelentkezett. Nem kellett neki egy olyan kisfiú, akivel innentől kezdve csak a gond van. Már mástól volt terhes, mikor utoljára beólálkodott a kórházba. Egyik nővérünk került lelkileg közel a kisfiúhoz, ő lett a pótmamája. Amikor egyre jobban lett, tanult újra beszélni, kifejezni magát, megnőtt a beszélőkéje is, legendás mondatokat hagyott az emlékezetünkbe. pl. vizit kellős közepén meglátott engem, épp akkor volt nagyon rövid a hajam, és elkezdett kiabálni a kiságyában, hogy: "gyere ide kopaszfejű!" Máskor pedig azt: " én csak kalbászt akarok enni!" Innen, az intenzív osztályról járt óvodába is. Majd, miután már annyira felépült, még mindig nem tudtuk, hogy hova fog hazamenni? A kecskeméti csecsemő otthonban kapott helyet, ugyan nem volt csecsemő, nem volt állami gondozott, de gyerek volt. Egy "csoda, hogy él" kisfú, akinek a sorsán nem volt idő gondolkodni...
A szociális munkások próbáltak az anyjával egyezkedni, hogy kapnak lakást, meg minden, csak vigye haza, de csak a lakás kellett ebből neki, a gyerek nem. A közben megszületett kisbabájáról is, végül Ferikéről is lemondott. A rendőrségi nyomozást bizonyíték hiányában lezárták. Ferike sorsa, az anyja szemétségével és embertelenségével megpecsételődött. Akinek család és gondoskodás kellett volna, Állami Intézetekben való sodródás lett az élete.
Ferike és nővérke kapcsolata ugyan elmélyült, próbáltak egymás közelében élni, de a problémák, a sors nehézségei, elvezérelte őket egymás mellől. Ferike mindenféle intézetben töltötte éveit,  Pomázon, Hűvösvölgyben, sokszor lett beteg, esett vissza az immungyengített állapotban elkapott fertőzésekbe. Közben a szteroidok, és immunszuprimáló szerek mellékhatásai testét, lelkét torzították. Mentális léte, szellemi fogyatékossága kiszolgáltatottá tették őt, s ezzel a gyerekek az intézetekben sokszor visszaéltek.  Nem ülhetett mindig mellette valaki...
Ferikének ugyanis, két születés napja volt. Egyre ki emlékszik már, s a második, 1995. október 16. Mindent újra kellett tanulnia, beszélni, gondolkodni, ellátnia magát alapvető kisgyerekes szinten....A mérgező toxinok okozta kómából visszatérő fiú sosem volt már a régi. Kisegítő iskolába járt, fogyatékosként élt... Mikor majd 21 évesen meghalt, egy 6-8 éves gyermek szintjén teljesített... Mert Ferike meghalt. Tavaly ilyentájt... Eddig bírta a teste, lelke a megpróbáltatásokat... Akik ismerték az utolsó hónapjaiban, azt mondták, ne akard tudni, hogy milyen volt... Őrizd meg úgy, ahogyan emlékszel rá... csillagszemű, mosolygós csibészként...
Emlékszem... És tisztelem ezt a Kissrácot, aki végig élt egy lehetetlen életet, akarva-akaratlan megteremtette sokak számára a lehetséges jövőt... A májtranszplantációhoz szükséges tapasztalatok Vele kezdődtek el, az ő élete, a gyógyulása, a majd 17 évig tartó kitartása sokat jelentett. És állítólag a vele növekvő májának nem is volt semmi baja... A halálát a kiújuló fertőzések, tüdőgyulladások okozták. Keserű a szívem, ha rágondolok, hogy kellett ezt csinálni? Kellett ilyen életet menteni? Megmentettük, de kinek is? Nem volt senkije... Egyedül élt és halt meg, 17 évvel később... Szomorú az egész.
Ám, azt tudnod kell, hogy ott, 1995. október 16.-án, Prof. Perner Ferenc végezte műtét sikere óta van létjogosultsága Magyarországon a gyermekeken végzett májtranszplantációnak... Két tekintetben volt korszak alkotó. Az egyik a tapasztalat, hogy felnőtt májat hogyan lehet szegmensekre osztva beültetni, így egy felnőtt májjal két ember élete menekülhet meg. A nagyobb rész kerülhet felnőttbe, és a kisebb szegmenssel, mostanra már egy gyerek is tovább élhet. A másik fontos tapasztalat, hogy az utókezelést, a gyógyszer hatásokat sikeresen korrigálták az eltelt idő alatt. És amiről csak sejtésem van, az élő donoros májátültetés alapjait is innen vették...  Hiszen, bebizonyított tény lett, hogy elég szegmensekben gondolkozni... Addig csak külföldön, és csak nagyon drágán volt lehetséges, hallottad, láttad, ahogyan családok könyörögtek adományért, több millió forintra rúgott csak a kezelés költsége, ebben szállás, utókezelés, komplikációk nem voltak benne,és szinte elérhetetlen, lehetetlen volt az egész.... Azóta zajló műtétek sok tapasztalatot, rutint építettek ki, és mára sok, reménykedő gyermek éli át az életét, nem csak túl... Hála ennek a kis szerencsétlen sorsú fiatalembernek...

Köszönjük, Böszörményi Ferike. Mindannyian köszönjük! Nyugodj békében!