Koppanások az ajtófélfán...
Vidéki életem olyan szépen kezdődött. Majdnem becsavarodtam. Adott volt egy romos, büdös, lelakott, ganédomb-szerű kégli és egy álom, hogy én ebből otthont csinálok magunknak. Egy hónapig melóztam éjjel-nappal. Három hétig meleg víz sem volt, a napi munka után átslattyogtam Anyámhoz megfürdeni, hajat mosni. Itt kaptam meleg ebédet avagy vacsorát, ha nem jöttem át nap közben. Este visszabattyogtam, és folytattam a munkát, néha hajnal 4-ig. Majd a padlón beágyazott hálózsákban töltöttem pár nyugtalan órát, hogy azután ott folytassam, ahol abbahagytam hajnalban. Néha elcsodálkoztam az éjszakai melóm pocsékságán, hová tettem a szemem, hogy ilyen munkát adtam ki a kezem közül???? Újra kezdtem, finomítottam, szépítettem. Hogy mit? Ó, ne tudd meg.... A falak gombás, mocskosak voltak, büdösek, olyan organizmusok uralták, amelyek hivatalosan biológiai fegyvernek számítanak. A WC-ben szabályosan rohadt a fal. A WC csészében még a múlt század ürülékeinek köves maradványai szemeztek a használni akaróval. A konyhában nem csak a fal, de az egyetlen alkalmatosság is, amit ide betámasztottak, penetrát árasztott magából, csatorna bűz alvadt a kövezetre. A csöveken zsír és mocsok centiméterekben kifejezhető magassága olvadozott sötét sárga színben. Az ajtókon néhol öklömnyi lyukak tátongtak, mintha valaki beverte volna egy fejszével. Az ablakok tokban rohadtak, festék nem fedett sehol. Feketeség lepte el a rég kimúlt gittet. Kedvenceim, az ajtófélfák sötétsárga színben pompáztak az elmúlt évek zsírgőzétől. A bejárati ajtót egy százas szög tartotta egyben, ami kiállt a zárból. Mikor óvatlanul kihúztam, szétesett az egész, az ajtó megszűnt létezni. A kövezet sötét, speciálisan olajos, mocskos foltokat lebegtetve, soha fel nem mosott benyomást keltve fagyasztotta meg a lábam az augusztusi hőség ellenére. A fürdőszoba mennyezete lemállott, a kád fekete, rozsdavörös árnyalatokban omladozott, az elején nem tudtam megmondani, hogy sérült-e a zománc, nem látszott a lepedéktől. A fürdő padlózatán vastag vízkőrétegbe ágyazott homokréteg honolt, néhol egy-egy gomba sarjadt, a csempén annál több penész virágzott. Ablakot nem lehetett nyitni, ajtót nem lehetett zárni, se víz, sem élet, csak élősködők... És én mégis, meg akartam csinálni... Hogy mi tetszett benne? A kert, a csend, a lehetőség, hogy új életet kezdhetünk, hogy Vásott Kölyök és én is a családom közelében élhetünk... Mindig arra vágytam, hogy legyen egy hely. A többi már rajtam múlik... Otthont akartam csinálni; egyszer olvastam, hogy a nők bárhol, bármilyen körülmények között és bármiből otthont tudnak csinálni. Hogy ez egy olyan képesség, ami velünk született... Az otthon teremtés attól lesz alkotás, hogy a nő a saját képére formálja, saját ízlésére alakítja azt is, amit lehetetlen... A semmiből teremt. Megtölti utánozhatatlan melegséggel, átitatja illatokkal, áthúzza színekkel, belecsempész emléknyomokat, praktikussággal, láthatatlan finomsággal vegyíti, és megalkotja azt a bizonyos otthont, amit életünk során gyakorta felidézünk... Azt akartam, hogy újra legyen otthonunk, amit annak hívunk. Mert kell valahova tartoznunk. Sikerült. Bár megmondom az őszintét, amikor pár héttel a kezdés után összeomlott lélekkel csomagolni akartam, hogy azonnal elmegyek, visszacsinálok mindent, még a falakat is lerugdosom, akkor az Anyám és Húgom bájosan mosolyogtak, csendesen háttérbe vonultak, majd elmentek. Kisvártatva megjelentek fejkendőbe, hatalmas pemzlikkel, ultrarövidhajtású nadrágban, és annyit mondtak, hogy hol az a ganaj fal? És nekiálltak a hatalmas pemzlikkel maszatolni a konyhafalon. És én csak néztem, és az jutott eszembe, hogy azt már végérvényesen összekenték. És elvetemültül maszatoltak tovább. Letöröltem a könnyeimet, és szégyelltem, hogy nem boldogulok egyedül. Elfogadtam a segítséget, bár nem kértem, mert eszembe sem jutott. Olyan nagyon elszoktam attól, hogy támaszkodhatok valakire, hogy már meg sem fordult a fejemben. Nem éreztem ezt makacs, fafejű dolognak, holott nyilvánvalóan a kívülálló számára ez olybá tűnt. Azóta is mondják, folyamatosan hallom, hogy kérj segítséget! Miért nem szóltál? Elintéztük volna helyetted, megoldottuk volna, tudtuk volna a megoldást, stb... Miért nem kérdezel? Miért nem beszélsz a problémáidról? Miért nem mondod, ha baj van? Miért?
Mert nem. Számomra ez idegen. Elismerem, hogy konokul tudok kitartani a saját elképzeléseim mellett. Szeretem, megszoktam, hogy a saját gondolataimat járom körbe. Érdeklődöm, álmodozom, elgalloppozom, majd meghúzom a racionalitás határait és azon belül játszom tovább. Ha jó, ha nem. Az elmúlt 24 évben nem volt mellettem senki sem. Éltem, ahogyan tudtam. Ha nem, feltaláltam a fuldoklásban az úszást. Férjezett koromban oly gyermeki ártatlansággal adtam át a felelősséget az életem fölött a férjemnek, hogy azt öröm volt nézni. Behódoltam, elfogadtam a helyem a családomban, elfogadtam a feladatokat, a jelentéktelenséget, a szürke eminenciás köntösét. Nem is lett jó vége. Mikor férjtelen lettem ismét, kizuhantam a nihilbe és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a fenék után felfelé úszom. Rájöttem, hogy annyira hiányoztam magamnak! Emlékeztem a leánykor kemény éveire, a magányos küzdelmeimre, a hajnalig tartó agyalásokra. Hova, merre? Menjek, ne menjek? De rég volt! Ez volt az egyetlen, aminek az új életemben örülni tudtam, magamnak. Önmagamnak. Mindenki megpróbál kikövetkeztetni valami működőt a jövőre nézve, én is megtettem. Nem adom ki az irányítást a kezemből, legyen az jó vagy rossz számomra. Minden tettemért felelek, és minden veszteségemért is, ha úgy adódik. És adódik, kérdezd meg az ajtófélfát!
Mert a vidéki élet nem egyszerű alkalmazkodás. A mai napig úgy érzem magam, mint a városi lány falun. Nem ismerem a helyi szokásokat, s engem sem ismer senki. Nem szoktam a szüleimre hivatkozni, szívességet kérni a negyedik, ötödik szomszédtól, s teljesen meghatódom, ha valaki mégis segít önként nekem. A jóságot nagyra értékelem, s becsülöm a szándékot. De én még városi lány vagyok. Ha akarok valamit, elintézem, s ha nem sikerül jól, hát morzézok a félfának egy monológot. Kipp-kopp, kopp, kopp... Ha becsapnak, hát becsapnak. Ha megaláznak, megaláznak. Ha kicsesznek velem, kicsesznek velem. Keserves a tanulóidő itt, a ténsasszonyképzőben. Nyilván, nem is leszek soha igazán idevalósi. És idővel már városi lány sem leszek, elveszítem az affinitásomat az ottani életre. Mint egy sci-fi hős létezem, félig robot, félig emberként, s magam sem tudom, hogy mikor, mi vagyok. De azt tudom, érzem, látom, hogy más... Mint régen, kislánykoromban....
